David és Daniel 17. rész - Edzés a fiúkkal

Amikor egy stréber kockaként megérkezel egy olyan bonyolult és hierarchikus helyre, mint egy amerikai középiskola, természetesen a ranglétra legaljáról indulsz. A ranglétra fokai, és az ott lévő kasztok már az első napon nyilvánvalóvá válnak, bár az egyes skatuják szabályai továbbra is rejtélyesek maradhatnak. Az első hét végére öntudatlanul felvállalod az összes szabályt és előírást, amely ahhoz a szinthez tartozik, amelyiknek a részese lettél, akár akarva, akár nem. Ez kegyetlennek tűnhet, de ez volt az a világ, amelyben az elmúlt három és fél évben éltem. A szociáldarwinizmus volt a legalapvetőbb szükséglet, mely alkalmassá tett a túlélése. Ez egyszerűen kulcsfontosságú volt a egy olyan helyen, ahol a legkisebb hiba is drasztikus és messzemenő következményekkel járhat az ember számára.
Nem sok időt töltöttem azzal, hogy gyászoljam a társadalmi helyzetem hiányát, vagy elítéljem azokat a dolgokat, amelyekről lemaradtam. Nem fetrengtem álmatlanul éjszakánként, és nem merültem el az önsajnálatban, és nem is csodálkoztam azon, hogy a dolgok miért vannak úgy, ahogy vannak. Láttam a népszerű TV-műsorokban és filmekben bemutatott dolgokat: a bulikat, játékokat és barátokat, és az összes drámát, nevetést és szívfájdalmat, ami velük járt. De nem volt szükségem rájuk. Mi szükségem lenne? Ott voltam, ahol voltam. Elképzelhetetlen volt, hogy egyetlen ember megváltoztassa egy egész intézmény szerkezetét, amely évtizedek óta így működik.
És akkor Daniel történt.
Elkezdett felemelni, így hirtelen a ranglétra alsó fokáról, napról napra feljebb jutottam, amire korábban nem is gondoltam. Igazság szerint nem másztam meg egyetlen fokot sem, engem a metaforikus legfelső fok húzott maga felé. Egy szempillantás alatt kénytelen voltam a nézőpontomon változtatni szinte minden kapcsán, ami körülvett. A világomban többé nem csak én voltam, az elmémmel, a könyveimmel és a hiábavaló fantáziáimmal arról, hogy egy napon mindez megváltozhat. A dolgok a legvadabb elképzeléseimet felülmúlóan bonyolulttá váltak attól a pillanattól kezdve, hogy Daniel és én 18. születésnapom éjszakáján megkezdtük felfedező zarándok utunkat Boston fagyos pusztaságában.
Az egyik ilyen új dolog, aminek gondolata is aggodalom töltött el, az a végzős bál közeledése volt, amelytől már csak alig egy hét választott el.