Fokozatos felismerés

Fiatalon – és mindketten szűzen – kötöttük össze életünket a férjemmel. Egymást tanítva ismerkedtünk az élettel és a szex-el. Nehezen indult, és a termékenységünk még gátolta is a fejlődésünket. Három hónap házasság után terhes lettem.
A pettinget – még az udvarlós időszakban – elég jól elsajátítottuk. Mindkettőnknek jó lett a kéztechnikája és úgy gondoltuk, hogy a nyelveink is jól dolgoztak mind csókolózáskor, mind orális kényeztetéskor.
A behatolás és szüzességem elvesztése a fájdalmam miatt majd egy hét próbálkozás után sikerült csak. Csütörtöki nap volt, a szobában megállt a levegő, mintha még a falak is visszafogták volna a lélegzetüket. Az ablakon beszűrődő fény már rég elveszett az alkonyatban, és csak a lámpa tompa fénye világított, mint egy bizonytalan társ az éjszakában. A kezeim remegtek, és a szívem úgy vert, mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból. Tudtam, hogy ez az este, – ha sikerül végre – mindent megváltoztat. Nem volt könnyű az előző napok idáig vezető rögös útja. Egy hétig próbálkoztunk, de mindig ott volt a fal, a szűzhártya, amelyet nem tudtunk átlépni. A fájdalom, mint egy láthatatlan akadály, mindig közénk állt. Nem értettem, miért nem megy, miért nem tud engedni az a fránya kis hártya. Az agyam és a testem háborúban voltak, és én akkor is éreztem, ahogy a könnyeim csendesen lefolynak az arcomon. De azon az estén valami megváltozott. Talán a türelmünk, ahogy vártunk, vagy az, ahogy lassan, óvatosan közeledtünk egymáshoz, mintha tudtuk volna, hogy most vagy soha. Éreztem, ahogy a férjem keze simogatja a hátamat, a melleimet, csókolt, és a hangja, mint egy meleg takaró, megnyugtatott.

– Nem kell sietnünk. – Suttogta, és én bólintottam, bár a félelem még mindig ott lapult a torkomban.
Óvatosan helyezte a nyálával már jól benedvesített hüvelyemhez a makkja hegyét. Kissé befeszültem, de az agyam felülírta a feszültségem, és nyugalmat árasztott szét bennem.

– Csókolj meg, és légy határozott! – Mondtam neki, és erősen kapaszkodtam a mellettem támaszkodó izmos karjába.
A smárolás elvette a figyelmemet, és végül megtörtént. A fájdalom éles volt, mint egy villám, de nem tartott örökké. Aztán, ahogy az idő lassan tovább folyt, éreztem, ahogy a testem enged, ahogy a feszültség lassan eltűnik.