A fiatal Kakas Árpád kalandjai 1. rész

Különös egy család a miénk. Mami, Anya és én csak élünk a nagyvilágban és nincsen egyetlen rokonunk sem. Hogy miért? Ezért egészen 1943-ig kell visszalépnünk.
Dédapám, Huszti Tihamér, nejével, Váraljay Amáliával és leányukkal, Zsuzsannával fogta magát, hátrahagyva 100 holdas birtokát, a frissen visszacsatolt Kárpátaljáról az orosz előrenyomulás elől a biztonságosnak ítélt Budapestre költözött. Velük érkezett a leányukkal egyidős cselédjük, Kocak Róza is.
Zsuzsanna igen hamar megismerkedett a házukban lakó fiatal honvéd hadnaggyal, Kakas Istvánnal, aki nem sokkal rövid ismeretségük után a haza védelmében, valahol Debrecen mellett életét vesztette. A család szerencsétlenségére a bombázások utolsó napjaiban, szeptember közepén a házuk találatot kapott, így Anya, Zsuzsanna és István szerelemgyermeke, már a ház pincéjében látta meg a napvilágot, ahol a túlélők várták a harcok végét. Hogy a kis jövevény ne legyen apátlan, ezért a Kakas Anna nevet kapta, bár az apa családjáról semmi ismeretük nem volt.
Mami elmondása szerint ‘45 február 2-án egy aknasorozat telibe találta a ház még álló északi falát, ami aztán az összeomlásával a halálba küldte a pincébe menekült embereket. Két túlélő volt csupán, Róza éppen átvette a pár hónapos kis Annácskát az anyjától, amikor bekövetkezett a tragédia. A kijárathoz közel, ahol ők tartózkodtak, két hatalmas gerenda zuhant le, majd arra rá egy vasbeton darab, ami alatt gyakorlatilag karcolás nélkül túlélték a szörnyűséget. Róza a babával, egy frissen keletkezett lyukon még ki is tudott mászni a felszínre, ahol egy orosz, női katonai alakulatba futott bele. Szerencséjére, kárpátaljai ruszin lévén, könnyen szót értett az oroszokkal, akik aztán egyből pártfogásukba vették. Az alig 18 esztendős lány, félvén, hogy elveszik tőle a babát, sajátjának mondta azt. Mikor aztán a túlélők keresésekor megbizonyosodott róla, hogy az egész család odaveszett, magát “hivatalosan” is a gyermek anyjának, Huszti Zsuzsannának adta ki, a valódi Huszti Zsuzsannát pedig Kocak Rózaként temették el.
Róza tolmácsként kivételezett helyzetbe került és egészen 1950-ig az oroszok szolgálatában állt. Egyszer kötötte csak össze az életét egy férfival, aki ‘56-ban – talán mert nem lehetett gyermekük – az elsők között távozott nyugatra. Azóta sem hallott róla senki.