A szomszédasszony 5. rész

A következő nap a távolságtartás jegyében telik. Már reggel kiderül Jana arckifejezéséből, hogy valószínűleg túl sokat árult el magáról előző este. Kerüli, hogy egyedül legyen velem, még a szemembe sem néz. Nem akarok tolakodó lenni, vele játszom és teret adok neki. Ugyanez történik másnap is. A férje dél körül ér haza, és néhány órával később hallottam, hogy azon töpreng, hogy Jana miért megy újra kocogni. Mosolyognom kell. Valószínűleg soha álmodni sem fog az okáról.
A hétvége ártalmatlanul telik. Napközben játszok a gyerekekkel, és segítek a kertben, este dumálunk és iszunk pár sört. Amit eddig soha nem vettem észre: a kémia Jana és férje között. Semmi kis ölelés, semmi puszi itt-ott, nincs viccelődés. Mintha nem is egy pár lennének, csak barátok. Én vagyok az oka ennek? Vagy csak ennek az eredménye? Magamba mélyedek. Ez a hűvös egymás mellett élés (a meleg együttlét helyett) túlságosan emlékeztet a saját házasságomra...
Vasárnap este – újra beszélgetünk és kinyitunk egy-két üveg bort – Jana férje korán elköszön, és kimegy a fürdőbe. Jana, aki napok óta elkerül engem, marad. Végre rám pillant, és újra bele tudok nézni zöld szemébe. Hiányzott ez a csillogás. Még jobban hiányzik mindkettőnknek a beszélgetés. Megtölti a poharát, nagyot kortyol és belekezd.
– Hagynom kellett, hogy leülepedjen egy kicsit. Amit ismét előcsaltál, amit már megint felvakartál – hangja vádlón cseng, de még mindig lágy, szinte hálás.
– Ez valahogy más volt. Sokkal hevesebb voltál, valahogy sokkal mélyebbre merültél a vágyadban.
Erre gúnyosan felnevet.
– Tévedek? – kérdezem.
– Említettem már, hogy utállak? – teszi fel a költői kérdést anélkül, hogy megvárná a választ. – Néha jobb volna, egy lehetőséget kihagyni, dolgokat nem kimondani, aztán visszaszívni.
– Az ember a végén mindig megbánja, amit nem tett meg – vetem ellen.
Jana leteszi a poharat, és mélyen a szemembe néz. Komolyan. Nagyon komolyan. Az orra enyhén le van eresztve, szóval nincs kedve vitázni.
– A helyzet valódi volt – mondja halkan.
– Nem értem.
Bosszúsan fújja ki a levegőt.
– Azt kérdezted, mi volt most más. A helyzet. A körülmény. Eddig mindig csak játék volt. Olyan szerepekbe csöppentünk, mint a bábszínházban. Nem mondom, hogy nincs meg a varázsa, de ha igazi, valódi, nem színészi, nem koreografált, akkor az olyan igazából... hmm...
Ismét felveszi a borospoharat, majd folytatja: