Az élet nem habostorta 7. rész

Gyorsan egy fa mögé ugrottam mielőtt észrevett volna. Megvártam amíg a fa vonalát elhagyja, és mint a Tasman ördög a rajzfilmben forgószélként csaptam le rá. Az utolsó pillanatban megérezhetett valamit, mert félig megpördülve pisztoly villant a kezében. Az óriási rúgásomtól messze repült a fegyver. A következő pillanatban egy tőr villant a kezében, és már szúrt is vele. Ahogy Niko tanított, oldalt fordulva a tőrt tartó keze elhaladt a testem előtt. A könyökömmel először a gyomrára majd felütve az állára mértem nagy ütést. Megragadtam a kést tartó kezét, és a csuklóján hatalmasat csavartam. Felüvöltött, és elejtette a tőrt. Visszaperdültem, és a két öklömmel nagy erővel ütlegeltem a gyomrától felfelé. A nyakától már zárt tenyérrel püföltem a nyakát, a fejét. Megszédülve lépett hátra. Sikerült felkapnia az elejtett törkést.
– Na most lett elegem! – morogtam magamban.
A karjaimat hátra húztam, és előre mutató tenyérrel előre löktem a kezemet. Kissé megemelkedett, és óriási erővel a falnak csapódott. Eszméletlenül csúszott le a falon elterülve a földön.
– Vége! Elkaptad a rohadékot! – meredtem a mozdulatlan testre.
A falnak támaszkodva én is lecsúsztam a földre. A térdeimet átkarolva a fejemet rátámasztottam. Hirtelen kijött rajtam az elmúlt idő félelmei, feszültségei. Éreztem ahogy a könnyeim végig csordulnak a lábamon. Zokogtam, mint egy kisgyerek.
– Hát itt meg mi történt?
Felemeltem a fejem, két carabinieri állt érdeklődve előttem. Mikor meglátták a könnyes arcomat kicsit meglepődtek.
– Kérjék le rádión Tóth Ferenc francia állampolgárt! – kértem a
törzsőrmestert.
Intett a fejével a társának, hogy kérjen információt a kocsi rádióján.
– És ön? – fordult hozzám. – Várjunk csak! Maga Luigi Mancini a Verona kapusa!
Az őrmester rohanva érkezett vissza.
– Törzsőrmester úr! Ezt nem fogja elhinni! Tóth Ferenc! A francia idegenlégió körözi dezertálásért és gyilkosságért. A magyar főügyész is nemzetközi elfogatási parancsot adott ki gyilkosságért ellene.
– Törzs úr kérem hívja ide a parancsnokot! És ehhez a mocsokhoz mentőt – kértem. Néhány perc múlva megérkezett egy újabb autó. Egy jóvágású fess egyenruhás fiatalember jött oda hozzám.
– Giulio Montedoro százados – fogott velem kezet. Mi történt itt? Jelentést kérek! – fordult a két beosztott felé.
– Százados úr! Bemehetnénk a kapitányságra? Ott mindent elmondok! És kérje meg a veronai ügyészt, hogy legyen ott ő is!