Legyél a Valentinom!

A Valentin-nap mindig nagyon izgalmas volt.
Hatéves koromban Valentin-nap kártyát adtam a szomszédomnak, Jane-nek, és nagyon megörültem, amikor azt mondta, hogy tetszik neki.
Tizenhat éves koromban Valentin-nap kártyát adtam Marshának, és megdöbbentett, amikor arcon csókolt.
Huszonhat éves koromban Valentin-nap kártyát adtam Ericának, és nagyon izgatott lett. Elmosolyodott, a fejére húzta a pulóverét, és azt mondta: – Mutasd!
Harminchat éves koromban elváltam, és utáltam mindent, ami a Valentin-nappal kapcsolatos. Ez csak egy ünnep volt olyannyira lebutítva, hogy az összes ékszer-reklám azt ígérte: az a férfi aki aranyat vagy gyémántot ad a nőjének minden este lefekszik majd vele amíg túl idős nem lesz ahhoz, hogy felálljon a farka. Mindig ezt láttam: gyönyörű nő mosolyog, amikor kinyitja a dobozt, majd átkarolja a srác nyakát.
Negyvenhat éves koromban már lemondtam arról, hogy egy nő a nyakam köré fonja a karját bármilyen okból. Egy évvel a válásom után kerestem, de nem találtam semmit. A negyvenhat év durva kor ha nőt keresel. Nagyon sok nő van odakint, de úgy tűnt, hogy három kategória egyikébe tartoznak.
Voltak nők, akik még mindig jól néztek ki, és jó volt velük lenni. Azért is házasodtak meg mert jól néztek ki és szórakoztató volt velük. Igen, találkoztam néhány férjes nővel akik nem bántak volna egy kis játszadozást, de ez nekem nem ment.
Továbbá az egyedülálló nők, akik jól is néztek ki, de nem volt jó velük együtt lenni. Ők voltak azok akik a karrier mellett döntöttek, és meglehetősen nehezen lehetett megközelíteni őket, hacsak nem voltál az ő szakmai szintjükön. Nem volt szükségük egy férfira aki anyagilag gondoskodna róluk, de olyan férfit szerettek volna, aki beilleszkedik a (szakmai) barátai körükbe. Sosem voltam túl nagy a koktélpartikban és hasonlókban. Számomra olyan embereknek tűntek, akik csak úgy tesznek, mintha jobbak lennének mindenkinél.
Aztán ott voltak azok a nők akik elváltak és aktívan kerestek férjet. Általában bárokban találkoztam velük és nem finomkodtak, hogy mit akarnak vagy mit lennének hajlandók tenni ennek érdekében. Miután a második a combomra tette a kezét és megkérdezte nem éreznénk-e magunkat máshol kényelmesebben, úgy döntöttem, hogy én nem szeretném egyiket sem. Nem arról volt szó, hogy ez ne lett volna nagyszerű. Hosszú éveket töltöttem nő nélkül, és ez a gondolat vonzó volt. Csak azt nem akartam, hogy csak úgy gondoljon rám, mint egy kemény faszra.
Valahogy ez történt velem és a volt párommal is. Fantasztikus volt az ágyban de a többi időszakban nem. Hagytam magam elragadtatni attól, ahogy minden este a farkamon lovagolt, és nem láttam, hogy milyen ő valójában, amíg össze nem házasodtunk. Öt évig tartott, elegem volt abból ahogy egész nap mindenért bánt velem, aztán még mindig azt akarta, hogy este lefeküdjek vele. Később rájöttem, többszörös személyiségzavarban szenved, vagy legalábbis ő azt mondta nekem, hogy gyógyszert szed, és szeretne velem újra összejönni.
Azt hiszem, volt egy negyedik női kategória is. Azok a nők, akikkel együtt dolgoztam. Körülbelül a fele a boldog házasságban élők közé tartozott, és volt három akiket nem szerettem, mert úgy tűnt, ők sem törődnek velem. A többiek nagyon fiatalok, igazán lányok és olyan nők keveréke voltak, akik azért dolgoztak, mert egyedül éltek és dolgozniuk kellett, hogy eltartsák magukat. A legtöbb nő a gyárban dolgozott. Nem próbáltam az utóbbiak közelébe kerülni, mert azt hittem, ugyanolyanok lennének mint azok ott a bárokban – férjet keresnek, aki eltartja őket.
Igen, tudom. A nőkről úgy beszélek, mintha új horgászbotot és orsót vásárolnék. Igazából nem így éreztem a nőkkel kapcsolatban. Csak arról van szó, hogy miután öt évig kibírtam Cherylt majd elváltam, nem akartam olyan nővel kezdeni aki akár a pénzemért akar, akár azért mert úgy gondolta, hogy úgysem talál jobbat. Ez az utolsó rész aggasztott a leginkább. Nem néztem ki filmsztárnak vagy testépítőnek. Csak egy negyvenhat éves srác voltam, kopaszodó fejjel és némi felesleggel a derekán aki szerette a horgászatot, a régi filmeket és a big band zenét.

Február negyedike kedd volt amikor elkezdődött és először azt hittem, hogy ez valakinek a vicces ötlete. Aznap reggel odamentem az asztalomhoz és egy kis borítékot találtam a billentyűzetemen. Amikor kinyitottam, egy kisgyerek Valentin-napi kártyája volt benne olyan, amit Jane-nek adtam hatéves koromban. Egy szőke kislány rajza volt egy szívvel a mellkasán és csak annyi volt rajta:
„Legyél a Valentinom! ”.
Név után néztem, de nem volt se a kártyán, se a borítékon. Körülnéztem az irodában, de senki sem nézett rám. Kidobtam a kártyát a szemetesbe és visszatértem az összeszerelő állomás megtervezéséhez amelynek elkészítésével megbíztak.
Másnap reggel újabb boríték volt az asztalomon. Ugyanolyan méretű volt, és benne egy ugyanilyen típusú gyerekes Valentin-kártya. Ez egy nyilvánvalóan nőstény oroszlán rajza volt, szívekkel a feje fölött, aki azt mondja:
– „Kicsit megvadulok érted. Legyél a Valentinom napom! ”
Megint körülnéztem az irodában, de csak a kollégákat láttam akik a számítógép képernyőjére szegezték a tekintetüket. Senki nem nézett rám és nem mosolygott. Olyat sem láttam, hogy valaki rám nézett, majd gyorsan elfordult, mintha dolgozna.
Egy kártya csak vicc lehetett. Kettővel már túl messzire mentek. Nem is értettem, mi lehetett ebben a tréfás hacsak nem egy pletyka miatt amit a gyárban hallottam.
A pletyka szerint biztosan meleg vagyok, mert nem vagyok házas és úgy tűnt, nem keresek nőt sem. Amikor azonban erre gondoltam, nem tudtam rájönni, hogy ha valaki az asztalomon hagyja a Valentin-lapot, az mennyire lenne vicces bárki más számára.
Az előző naphoz hasonlóan ezt a kártyát is kidobtam a szemetesbe. Bár egy kicsit gondolkodtam rajta.
Mivel a cégem a katonai és repülőgép-ipari komplexum része, tevékenységünk nagy része a kormányzati minősített dokumentumok ellenőrzésére vonatkozik. Ennek eredményeként nemcsak az egész létesítményt védik erősen, hanem az irodámat is minden este hatkor szigorúan lezárják, és másnap reggel hatig zárva is marad. Az alkalmazott a jelvényében lévő digitális chippel léphet be az irodába, de ezen kívül csak úgy, ha felveszi a kapcsolatot a biztonsági szolgálattal, meggyőzi őket az irodában való tartózkodás okáról, és hagyja, hogy elkísérjék amíg elvégzi amit kell.
Csak azok az alkalmazottak juthatnak hozzá jelvényhez akik naponta dolgoznak az irodában, így aki az asztalomon hagyta a kártyákat, azok közé kellett tartoznia. Fogalmam sem volt, ki lehet az, de módom volt rá, hogy kiderítsem. Felhívtam a biztonságiakat és megkérdeztem tőlük, hogy előző este vagy reggel volt-e jelvény bejegyzés az irodába. Amikor a válasz szerint nem volt, ez azt jelentette, hogy az illetőnek éppen az irodában kellett ülnie. Munkába állt mielőtt én megérkeztem volna, letette a kártyát, aztán ártatlanul dolgozni ment.
Másnap reggel hat előtt tíz perccel beálltam a parkolóba, és öt perc múlva az iroda ajtajában álltam. Amikor a jelvényolvasó órája hat órát jelzett és az ajtó fölötti lámpa zöldre váltott, megpróbáltam az ajtót. Kinyílt, így bementem.
Az iroda üres volt, kivéve engem... és az asztalomon lévő borítékot. Nem kellett kinyitnom, hogy tudjam, mi van benne, de megtettem.
A rajz egy szürke nyúl volt, rózsaszín masnival a nyakában, és ez állt rajta:
– Vágyom rád! Kérlek, légy az én Valentinom! – Tudtam, hogy nem lesz ilyen de megfordítottam, hogy nevet keressek és találtam egy verset ami egy nő szép írásával íródott:

Roses are red,                                                A rózsák szép pirosak,
This bunny is gray,                                       És szürke ez a nyuszi
I like you a lot,                                              Igazán kedvellek,
Please don't throw my cards away.                         A kártyámat ne dobd ki!

Mosolyognom kellett a versírási próbálkozáson, de el is gondolkodtam rajta.
A kártya nem volt az asztalomon amikor elmentem, de az előző napi kártya még a szemeteskosaramban volt. Aki itt hagyta biztosan megvárta amíg én elmegyek, majd letette. Közben meglátta a régebbi kártyát a szemeteskosaramban, és ráírta a verset a hátuljára.
Szóval, nem korábban jött. Tovább maradt. Nos, én is maradhatnék tovább, és korán is jöhetnék. Aznap este fél hatig maradtam, és elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy az irodaajtó zár kattan, amikor becsuktam magam mögött. Kipróbáltam, a biztonság kedvéért, és stabilan le volt zárva. Egyedül voltam az irodában, és senki sem tudott bejutni munkaidő után a digitális chip nélkül, csak ha beengedte a biztonsági szolgálat. Akárhogy is, a biztonságiak nyilvántartják az eseményeket.
Másnap reggel ismét tíz perccel hat előtt mentem dolgozni, hatig álltam az ajtóban, és amikor az ajtó fölött a lámpa pirosról zöldre váltott kinyitottam az ajtót és bementem.
Csakúgy, mint előző nap, csak én voltam a szobában, és egy új kártya az asztalomon. Felhívtam a biztonságiakat.
Az őr hangja kissé elkeseredettnek tűnt.
– Mr. Henderson, nem mutattak fel jelvényt az irodába a munkaidő után, és nincs jelzés arról, hogy a biztonságiak bármelyike bárkit beengedett volna. Ez a második alkalom, hogy feltette ugyanazt a kérdést. Van valami különös oka erre? Nem bízik a biztonsági rendszerünkben?
Kitaláltam egy választ.
– Azt hittem, valaki kinyitotta az egyik fiókom.
– Hiányzott valami?
– Nem, csak másképp nézett ki.
Szinte hallottam a nevetését.
– Nos, uram, néha, amikor becsuk egy asztalfiókot, a dolgok egy kicsit megváltozhatnak.
Tettem egy utolsó próbát.
– Tudom, hogy úgy hangzik, mintha paranoiás lennék, de biztos benne, hogy tegnap este vagy kora reggel senki sem volt az irodában?
Megint dühösnek tűnt.
– Mr. Henderson, minden jelvényes belépés automatikusan naplózásra kerül, az alkalmazott nevével és a belépés idejével együtt a biztonsági rendszeren. A nyilvántartásaim szerint tegnap este nem volt belépő személy. Az egyetlen másik módja annak, hogy valaki beléphessen az irodába, ha biztonsági kísérettel teszi. Az őr a digitális jelvényével nyitja ki az ajtót, és erről sincs feljegyzésem, kivéve, amikor Barnes őr beengedte a takarítónőt, aki felmos, portalanít, és elviszi a szemetet az aprítógépbe. Minden este ott jár, mert ez a munkája.
Megköszöntem, megígértem, hogy nem kérdezek többet, majd letettem a telefont.

Hacsak nincs egy szellem, aki át tudott menni a falakon, hogy az asztalomra tegye a kártyákat, Mrs. Robbins-nak, a takarítónőnek kellett lennie, de ő nem lehetett. Mrs. Robbins legalább hatvan éves, és férjnél van. Tudtam ezt mert több projekten is dolgoztam néhány éjszakán át majdnem éjfélig. Körülbelül nyolc körül érkezett és körülbelül tizenegyig az irodában söprögetett, porolt és szemetet gyűjtött. A biztonságiak mindig beengedték majd követték miközben dolgozott, hogy megbizonyosodjanak arról, nem lop el semmilyen titkos információt.
Komolyan kételkedtem abban, hogy Mrs. Robbins minden este Valentin-lapot hagyna nekem, de nem tudtam ki más lehet. Az egyetlen módja annak, hogy megtudjam, hogy addig maradok amíg oda nem ér és megkérdezem.
Aznap este nyolckor kinyílt az iroda ajtaja és Mrs. Robbins betolta a kocsiját az irodába. Az egyik biztonsági srác követte őt, becsukta az ajtót, ellenőrizte, hogy be van-e zárva, majd követni kezdte a fülkékbe akármerre ment. Egy órába telt, mire az enyémhez ért és amikor belépett, elmosolyodtam.
– Mrs. Robbins, miért hagyta minden este az asztalomon a Valentin-lapot?
Úgy nézett rám, mint egy őrültre.
– Mr. Henderson, miből gondolja, hogy valaha is csinálnék ilyesmit? Férjezett nő vagyok, és már majdnem elég idős vagyok ahhoz, hogy az anyja lehessek.
– Csak... azt mondom, honnan tudja a nevem? Látott már, de valójában soha nem találkoztunk.
Mrs. Robbins úgy mosolygott, mintha az unokáit ajándékozta volna meg és a fülkém falára mutatott.
– Nos, Mr. Henderson, az ön neve ott van, azon a táblán. Csak udvarias próbáltam lenni.
Kihátráltam a fülkémből miközben ő felsöpörte a padlót és leporolta a könyvespolcot. Amikor felvette a szemetes kosaramat, és a kocsijához vitte, a kezében volt az aznap reggeli kártya.
– Ez az a kártya, amiről beszélt? Nem szabad kidobni az ilyesmit. Szerintem aki küldte  annak biztosan tetszik.
Mrs. Robbins átadta a kártyát, kidobta a maradék szemetemet, és miután visszarakta a szemetest, átment a következő fülkébe. Nem volt szívem a kártyát újra közvetlenül elé dobni, ezért az asztalomra tettem, felvettem a kabátom és elmentem. Holnap nem kapok kártyát, mert ha kapnék, Mrs. Robbins tudná, hogy tudom: ő az!
Másnap reggel nagyon boldog voltam. Nem mentem be korán, mert már megoldottam a rejtélyt. Nem tudtam, hogy Mrs. Robbins miért hagyott volna el nekem Valentin-lapot, de biztos voltam benne, hogy ő az, és most, hogy szembeszálltam vele, abbahagyja... csakhogy nem hagyták abba. Volt egy új kártya az asztalomon, közvetlenül a régebbi mellett amelyet előző este tettem oda.
Ez egy rózsaszín masnival ellátott cica rajza volt, és azt mondta:
„Neked dorombolok. Legyél a Valentinom! ”

Hátul egy másik vers volt.

Roses are pricey,                               Drágák a rózsák,
Liking is free,                                                A tetszés ingyenes,
I really like you,                                Én kedvellek téged,
I wish you'd like me.                         Bár tetszenék neked.

Addigra már majd belehaltam a kíváncsiságba. Tudtam, hogy Mrs. Robbinsnak kell lennie, és semmiképpen sem fogom komolyan venni, de tudnom kellett, miért. Az íróasztalomnál ültem, és vártam rá, és amikor odaért, nem vártam meg, amíg a fülkémhez ér. Lesétáltam az első fülkébe, miközben ő a padlót seperte.
– Rendben, Mrs. Robbins. Tudom, hogy itt hagyta nekem ezeket a Valentin-lapokat. Értékelem, hogy ezt akarja, de elárulná, miért?
Mosolya igazán dühös homlokráncolássá változott.
– Mr. Henderson. Tegnap este is megmondtam, hogy nem tudom, miről beszél, és még mindig nem tudom. Ha azt hiszi, ráveszem magam egy fiatalabb férfira... megtehetném, de nem teszek ilyet az én Harvey-mal. Nem tudom, miért gondolja, hogy megtenném. Át akar kutatni, hogy megtudja van-e másik kártya nálam? Nos, ha hozzám ér, James itt tartóztatja le.
Jamesre néztem, és ő nem mosolygott. A kezét is az övén lévő pisztoly markolatára támasztotta.
– Nem, Mrs. Robbins, soha nem tennék ilyesmit. Csak... mindegy. Elnézést, hogy újra megkérdeztem.

Ez pénteken volt. Még mindig azon tűnődve mentem haza, hogy vajon hogyan kerülnek ezek a kártyák az asztalomra, és még hétfő reggel is ezen töprengtem amikor beléptem az irodába. Nem lepett meg, hogy egy új kártya volt az asztalomon.
Rajza egy rózsaszín nyakörvű kölyökkutya volt, és ez állt rajta:
„Neked csóválom a farkam. Kérlek, légy a Valentinom. ”

Hátul egy másik vers volt ugyanilyen kézírással.

Roses are red,                                    A rózsák pirosak,
And the leaves are all green,            A levelein zöld a szín,
I'm not Mrs. Robbins,                      Nem vagyok Mrs. Robbins,
I'm on the rocket machine.              Inkább a Rocket Machine.

Nem tudtam, hogy bárki is sejtheti: Mrs. Robbins-ra gyanakszom, de nyilván elmondta neki. Most legalább már sejtettem ki a titkos csodálóm.
A „Rocket Machine” nem egy olyan gép volt, amely rakétákat gyártott. Az üzem kezelői előszeretettel adtak nevet a gépeiknek. Az egyik robot a „Maynard”  nevet kapta, a másik pedig „Clyde” volt. Egy hosszú, hengeres, fehér poliamid csapágyvezetővel ellátott gépet „John”  néven ismertek. Amikor megkérdeztem Penny-t, hogy miért pont „John”, elvigyorodott és megkérdezte, hallottam-e valaha John Holmesról*.
A „Rocket Machine” egy többállomásos présgép volt, a nyomóhengerek mind függőlegesen álltak mint a gyertyák a gyertyatartóban. Kicsit úgy nézett ki mint hat körben álló rakéta. Amikor megépítettem és telepítettem, Peggy nevezte el:
– Úgy tűnik, ez a dolog felszállhat a Holdra is. Ez egy Rocket Machine.
A „Rocket Machine”  valahogy ráragadt, és azóta is ezen a néven ismerik.

Amikor délután kimentem a géphez, tudtam, hogy ki üzemelteti.
Veronica Ashley. Ismertem, mert ő volt a kezelő, aki segített a gép beüzemelésében és a gyártás beindításában. Jobban szerette, ha „Ronnie-nak” hívták, legalábbis az első nap után azt mondta nekem:
– Mr. Henderson, hívhatna inkább Ronnie-nak? Nem nagyon szeretem Veronicát. Úgy hangzik, mint egy filmsztár neve, és én attól nagyon messze vagyok.
Azt mondtam, akkor hívom Ronnie-nak, ha cserében ő Marknak hív, mire elvigyorodott:
– Így jobb. Mit akarsz, mit csináljak ezután?
Ronnie-nak nagyon szórakoztató volt a munkája, de ez minden. A gyárban nem nézték meg a nők bal kezét, hogy megtudják, házas-e vagy sem, mert a biztonsági osztály – nagyon helyesen – a gyűrűket a munkavégzés biztonságát veszélyeztető tényezőnek ítélte. Ehelyett a férjes asszonyok levették gyűrűiket, és egy biztosítótűvel feltűzték egyenruhájuk elejére. Ronnie-nak egy eljegyzési és egy jegygyűrűt tűztek a bal mellére.
Amikor aznap odamentem hozzá, Ronnie elvigyorodott:
– Szia Mark. Már nem nagyon látunk itt kint. Hogy vagy?
Visszamosolyogtam:
– Nagyon jó lenne, ha kitalálnám, ki hagyja minden este az asztalomon a Valentin-lapot. Ugye te véletlenül semmit sem tudsz róla?
Félénk pillantást vetett rám.
– Esetleg, talán...
– Miért tennéd? Már házas vagy.
Ronnie megrázta a fejét.
– Voltam. Már nem. Egy éve elvesztettem a férjemet. Azt mondták, szívroham.
Akkor úgy éreztem magam, mint egy igazi szamár.
– Sajnálom, Ronnie.
Ismét elmosolyodott.
– Ne sajnáld. Nagyszerű életünk volt együtt, majdnem huszonöt évig. Nem akartam elengedni, de néha nincs más választás. Rosszul hangzik azt mondani, hogy most már túl vagyok rajta? De ez az igazság. Még mindig hiányzik, de tudom, nem akarná, hogy örökké szomorkodjak. Marty nem ilyen volt. Azt akarná, hogy tovább éljek és boldog legyek.
– Szóval boldognak lenni azt jelenti, hogy az asztalomra teszed a gyerek Valentin-lapot kis versekkel?
– Nos, valahogy igen. Nagyon szerettelek, amikor annyit dolgoztunk együtt. Csak azon töprengtem, vajon... nos, talán te is kedveltél egy kicsit. Nem futhattam csak úgy az irodába, hogy megkérdezzem. Soha többé nem jöttél volna ki ide. Azt hittem, ha adok neked egy Valentin-lapot, eljössz és beszélsz velem.
– Régi gyerekkori Valentin-lapok voltak, amelyeket egy szekrényben találtam, amikor kitakarítottam, miután Marty meghalt. Nem akartam kidobni, ezért visszatettem. Néhány hete eszembe jutott, és úgy döntöttem, hogy neked adom. Jó gondolat volt mert felhívtad a biztonságiakat, hogy megtudd, ki az, ezért folyamatosan küldtem őket. A kis versek csak azért voltak, hogy felkeltsék az érdeklődésedet.
– Hogyan kerültek az asztalomra? A biztonságiak azt mondták, hogy Mrs. Robbins-on kívül senki nem volt abban az irodában munkaidő után.
Ronnie megrázta a fejét.
– Munka után találkozzunk. Lemaradok, és Gladys már azon tűnődik, miért ülök itt és beszélgetek ahelyett, hogy dolgoznék.
Nos, szerettem volna tudni, és mivel Ronnie nem volt házas, és én kedveltem őt...
– Hol szeretnél találkozni?
– Mit szólnál a palacsintasütőhöz az úton? Ötkor végzel igaz? Ötkor ott leszek. Ó-ó, itt van Gladys. Jobb lesz, ha elfoglalom magam. Találkozunk ma este.

A délután további részében Ronnie-n tűnődtem. Amikor korábban vele dolgoztam, szórakoztató volt és viccelődött velem egy kicsit, de soha nem jelezte, hogy kedvel. Én is szerettem őt, de mivel házas volt, csak mint embert szerethettem.
Nem arról van szó, hogy nem nézett ki jól. Pont olyan jól néz ki, mint bármelyik nő a munkaruhájában. Az a ruha egy ing és egy nadrág volt, és bár női testre szabták, távolról sem voltak szexiek. Hajhálót is kellett viselniük, hogy a hajuk ne akadhasson be semmilyen gépezetbe. Körülbelül csak sminkkel tudta egy nő javítani a megjelenését a munkahelyén, de a legtöbbjük nem zavartatta magát. Ronnie sem tette.
Nem tudtam rájönni, hogy két év után miért akart beszélni velem. Az a tény, hogy özvegy volt, elgondolkodtatott. Vajon egyike-e azoknak a nőknek, akik férfit keresnek, aki gondoskodik róla? Valószínűleg jól állt anyagilag, mert a béreink meglehetősen magasak voltak a területhez képest, de talán ez nem volt elég. Az a tény, hogy annyira előrelátó volt ezzel kapcsolatban, valahogy megerősítette ezt a gondolatot.

Amikor beléptem a palacsintázóba, először nem láttam. Addig nem fedeztem fel őt amíg fel nem állt és nem intett nekem, de az integető nő nem Ronnie volt. Legalábbis így gondoltam, de amikor jobban megnéztem, ugyanazt az arcot láttam. Mégis Ronnie.
Átöltözött, egy kényelmes felsőt és farmert hordott, és bár nem passzoltak rá olyan szűken mint amit a fiatal lányokon láttam a bevásárlóközpontban, kétségtelenül Ronnie-nak elég szép alakja volt. A haját is leeresztette és az aranyszőke hullámok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy eltakarják a vállát. Amikor közelebb értem láttam, hogy legalább rúzst használt. Ajkai halvány rózsaszínűek és fényesek voltak.
Amikor leültem, Ronnie felkuncogott.
– Nem tudtad, ki vagyok, igaz?
– Nem, először nem. Te most nagyon más vagy.
Ronnie elmosolyodott.
– Hát köszönöm. Megpróbáltam.
Egy pincérnő odalépett, letett egy csésze kávét Ronnie elé, majd megkérdezte, kérek-e inni valamit. Amikor azt mondtam iszom egy csésze kávét ő elsétált hogy elhozza, én pedig elfordultam a székemben, hogy megnézzem. Visszafordultam Ronnie-hoz, ő pedig elvigyorodott.
– Nektek, férfiaknak csak minden nő fenekét meg kell nézni, nem?
– Nem a fenekét néztem.
– De igen azt tetted.
– Nos lehet, igen, de ő túl fiatal hozzám így csak ennyit tettem, csak megnéztem. Tehát, hogyan kerültek azok a Valentin-lapok az asztalomra?
– Volt segítségem.
– Ki? Mrs. Robbins?
Ronnie megrázta a fejét.
– Nem, nem Mrs. Robbins volt.
– Akkor ki volt?
– Ó, itt jön a kávéd. Elmondom, ha újra elmegy.
Miközben három kis csésze tejszínt kevertem a kávémba, Ronnie belekortyolt a sajátjába, majd letette a csészéjét.
– Ismered azt a biztonsági tisztet, aki beengedte Mrs. Robbinst az irodába azon az éjszakán, amikor ott maradtál? Barnes tiszt?
– Igen.
– Ő a nővérem férje, James.
– Szóval meggyőzted, hogy adja nekem a Valentin-lapot.
Ronnie megforgatta a kávét a csészében.
– Nem, nem egészen. A nővérem állandóan aggódik értem, mert egyedül vagyok. Azt mondta, keresnem kellene egy másik férfit. Mondtam neki, hogy nem ismerek elég jól egyetlen férfit sem ahhoz, hogy ilyesmiről beszéljek velük. Szerinte viszont kell lennie valakinek a munkahelyemen, akit kedvelek.
– Te vagy az egyetlen férfi, akit igazán szeretek a munkahelyemen, Mark, és ezt elmondtam neki is, de azt is mondtam, hogy soha nem láttalak túl gyakran. Ő úgy vélte, írhatok neked egy cetlit. Azt feleltem, hogy valószínűleg megtehetném, de nem volt módom eljuttatni hozzád. Ekkor javasolta James, hogy ő megteheti.
– Nos, ezen gondolkodtam, amikor hazamentem, és úgy döntöttem, hogy csak egy cetlire valószínűleg nem fogsz felfigyelni. Ekkor jutottak eszembe a Valentin napi kártyák a szekrényben. Arra gondoltam, talán ha adok neked egyet, de nem mondom meg ki voltam, lehet, eléggé érdekelne ahhoz, hogy megpróbáld kideríteni. Ha megtennéd, megmondanám ki vagyok. Aznap este odaadtam Jamesnek, amikor kijöttem az üzemből.
– Amikor James elmondta, hogy felhívtad a biztonságiakat, és megkérdezted, ki járt az irodában, kicsit reménykedtem, ezért adtam neki még egyet, ezúttal már egy verssel.
– Valószínűleg azt hiszed, hogy túl merész vagyok, és akarok valamit tőled. Ez nem így van, Mark. Csak beszélni akartam veled. Már több mint egy éve nem beszéltem senkivel, kivéve az orvosomat és az eladókat az élelmiszerboltban. Amit az orvosommal együtt csinálunk, az nem éppen szórakoztató, és az üzletben az eladók... nos, elég idős vagyok ahhoz, hogy az anyjuk lehessek.
Mosolyognom kellett.
– Ronnie, sok férfi nagyon is szeretne beszélni veled. Nagyon csinosan öltözöl és én is jól éreztem magam amikor együtt dolgoztunk.
Ronnie a homlokát ráncolta.
– Igen azt hinnéd, de nem tudod hogyan vannak ott a férfiak. Vagy valami fiatal lány után csorognak akinek hetyke mellei vannak és feszes kis fenekük, vagy olyan nőt keresnek aki...   hát, nem ugrok ágyba olyan férfival, akit nem ismerek igazán, nagyon jól.
– Szerinted én nem ilyen vagyok?
Ronnie elvigyorodott.
– Nos, megnézted a pincérnőt, de aztán azt mondtad, hogy túl fiatal hozzád. Még nem kértél meg, hogy aludjak veled, úgyhogy erről még nem döntöttem.
– Szerinted megtehetem?
Ronnie ismét elvigyorodott.
– Nem tudom. Megtennéd?
– Eltelt már egy kis idő, de ha jól emlékszem, ehhez általában először egy kis csábítás kell.
Ronnie belekortyolt a kávéjába.
– Szóval, el akarsz csábítani, vagy csak beszélgetünk?
Elfelejtettem, milyen volt Ronnie, de most eszembe jutott. Amikor együtt dolgoztunk a 'rakéta-gépen', soha nem mondott semmi félreérthetőt vagy riasztót, de mindig gyorsan reagált néhány viccemre, amit elsütöttem. Azt is gyorsan beismerte, hogy nem tud semmit, de nagyon szeretne tanulni. Ezzel már más volt, mint a legtöbb nő a gyárban. Dolgoztak mert muszáj volt és legtöbbjük nem élvezte, és még kevésbé akart többet tanulni mint amennyit feltétlenül muszáj.
Nos, gyors eszű volt, és úgy haladt, mint egy őrült. Ez valahogy tetszett. Ő volt az első olyan nő akivel beszéltem és nem jött zavarba semmi miatt, és ez nekem is tetszett.
– Azt hiszem, jobb, ha csak beszélgetünk, de ne itt. Vacsoráztál már?
– Nem, de palacsintázóba vagyok öltözve, nem vacsorához.
– Hadd fizessem ki a kávénkat, aztán menjünk át abba a steakházba tizedikre.

Amikor másnap reggel munkába álltam egy másik Valentin-lapot találtam az asztalomon, de ez most más volt. Körülbelül normál méretű, és egy nőt ábrázolt az ujjával az arcán. Az elején ez állt:
„Kíváncsi voltam, mit kaphatok Valentin-napra. ” – A belsejében ez: – „Azt hiszem, eltévelyednék veled”.

Hátul egy vers volt.

Roses are red                        A rózsák pirosak
Violets are blue                     Az ibolyák kékek
You finally found me            Végre megtaláltál
I loved talking with you.       Jó volt beszélni véled.

P. S. Megismételjük?

A legtöbb férfi ettől valószínűleg haragos lett volna, mert Ronnie alapvetően randevúzni akart. Én nem voltam az. Bevallom, kicsit meglepődtem de nem voltam ingerült. A steakházban folytatott beszélgetésünk nagyszerű volt. Sokat megtudtam Ronnie-ról, amit korábban nem ismertem.
Két gyermeke volt, de mindketten felnőttek és házasok. Még mindig ugyanabban a házban lakott, bár azt mondta, túl nagy neki.
– Valószínűleg kisebb helyre kellene költöznöm, de abban a házban neveltem fel a gyerekeimet, és ide jönnek haza hálaadáskor és karácsonykor. Csak addig zárva tartom az emeletet, és a földszinti szobákban lakom.
A beszélgetés valahogy arra terelődött, hogy mit csinálunk a szabadidőnkben. Mondtam neki, hogy szeretek horgászni, mire ő elvigyorodott.
– Akárcsak Marty. Minden hétvégén kivitt volna a hajóján, ha nem lettek volna otthon a gyerekeink. Én nem horgászok, így amikor elmentem vele, ő horgászott, én pedig napoztam. A gyerekek születése előtt bikinit hordtam. A fiam születése után egyrészesre váltottam. Martynak nem tetszett, de nem mutattam meg senkinek a pocakom.
Nem gondoltam, hogy Ronnie ilyen őszinte lesz velem, de nagyon meglepett. Ez volt a másik dolog, amit szerettem benne. Olyan volt, mintha ajándékot kaptam volna a születésnapomon. Ajándékot kapnék anyától és apától, és másik kettőt a nagyszüleimtől. Jó volt kinyitni őket, és megtudni, mi van benne. Ronnie is ilyen volt. Elmesélt nekem valamit amiről soha nem gondoltam volna, hogy elmondja, hozzátett még valamit, amire nem számítottam.
Vigyorgott, amikor aznap délután kimentem a rakéta-géphez.
– Megkaptad a kártyámat?
– Igen, megérkezett. Mit gondolsz egy ma esti vacsoráról a Disio's-ban?
– Soha nem voltam ott. Mennyire divatos?
– Körülbelül olyan, mint a steakhouse. A farmertől a szép ruháig bármit felvehetsz.
Mosolygott.
– Hat körül?
– A hat óra jó lesz. Elmegyek érted.
Ronnie elmosolyodott.
– Úgy érted, mintha igaziból randevúznánk? Huszonöt éve nem volt randim.
– Igen, mint egy igazi randevú. De meg kell mondanod, hol laksz.

Ronnie ismét meglepett, amikor bekopogtattam a kétszintes ház ajtaján a külváros szélén. Azt hittem, megint nadrágot és blúzt fog viselni, de egy kék ruhát vett fel, amit a domborulatai szépen kitöltöttek, és azon tűnődtem, milyenek lehetnek ezek a domborulatok meztelenül. Úgy nézett ki, mint aki sokkal több időt töltött a sminkjével. Az ajkai ismét halvány rózsaszínűek voltak, de valamit csinált a kék szemével, amitől igazán csábítónak tűntek. Azon tűnődtem, hogy ezt miattam tette-e, vagy mindig így csinálta, amikor felöltözik.
A vacsora inkább arról szólt, hogy mit csináltunk az évek során. Ronnie csendesen hallgatta, amikor elmondtam neki a házasságomról és a válásomról, majd az enyémre tette a kezét.
– Mark, el sem tudom képzelni, min mentél keresztül. Nagyon sajnállak.
– Nos, ez már a múlté. Ahogy te a férjedről mondtad, már túl vagyok rajta.
Ronnie elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy túl lennél. Lehet, most azt mondod magadnak, hogy igen de legbelül azt hiszem, nég nem. Ha így lenne, már találtál volna egy másik feleséget.
– Nem hiányzik, ha erre gondolsz.
Ronnie megsimogatta a kezem hátát.
– Nem, azt hiszem, attól félsz, hogy mi történhet, ha találsz egy másik nőt, akit szeretsz. Attól tartasz, hogy ugyanígy alakul majd.
Puha keze kis bizsergést küldött a gerincembe. Megvontam a vállam, ne lássa, hogy megborzongok.
– Talán egy kicsit.
Ronnie ekkor lenézett az asztalra.
– Én is így vagyok. Attól tartok, ha találok egy másik férfit, nem lesz olyan, mint Marty, és nem szeret engem. Csak egy férfi lesz, akivel együtt élek. Ezt nem akarom, ahogy te sem akarsz egy másik nőt a feleséged után.
Kihúztam a kezem Ronnie-é alól, hogy felvegyem a kávéscsészémet. Normális esetben a másik kezemet használtam volna, de Ronnie ujjai olyan gondolatokat keltettek bennem, amelyeket valószínűleg nem ilyen hamar kellett volna.
Egy korty után letettem a csészémet, és elvigyorodtam.
– Ronnie, mindössze annyit kell tenned, hogy rájössz: ha úgy öltözöl fel mint ma este, majd válogatsz a srácok között, akik felkérnek, amíg meg nem találod, akit keresel.
Ronnie elpirult.
– Ezt mondtad nekem tegnap este is, de ez eddig nem sikerült.
– Nos, milyen gyakran öltözöl ki és jársz el?
Rám nézett és elvigyorodott.
– Nehéz kiöltözni és nekiindulni, ha senki sem kéri tőlem. Nem tudok csak úgy felöltözni és bevásárolni menni, ugye?
Kuncogtam.
– A bolti eladók valószínűleg értékelnék, ha megtennéd.
Ronnie legyintett egyet.
– Másodszor, nem nézne meg senki, nem úgy, mint azokat a fiatal lányokat akik leggingsben és feszes felsőkben rohangálnak.
Vicces, hogy néha úgy mondasz ki dolgokat, hogy nem veszed észre, mit mondasz.
– Szeretném látni.
Ronnie elvigyorodott.
– Szóval, ha látnál engem az élelmiszerboltban így öltözve, mit tennél? Csak megnéznél, vagy megpróbálnál megismerkedni velem?
– Nos, mivel nem ismernélek, valószínűleg csak jól megnézném.
A lány felnevetett.
– Ha csak ennyit tennél, valószínűleg nem kell attól tartanod, hogy találsz egy másik nőt. Tudod, ezt mi nem tehetjük meg. Ez nem hölgyhöz illő.
Én is felnevettem.
– Szóval egy Valentin-lapot küldeni nekem hölgyhöz illő volt, de bemutatkozni az élelmiszerboltban már nem az?
– Nos, az más volt. Már ismertelek.
Kávé mellett még beszélgettünk, és amikor Ronnie azt mondta, hogy valószínűleg haza kellene mennie rájöttem, hogy nem akarom hazavinni. Minél többet beszélgettünk, annál jobban megkedveltem őt.
Hazafuvaroztam Ronnie-t, de amikor az ajtajához sétáltam, megkérdeztem, szeretne-e másnap este újra vacsorázni. Mosolygott.
– Úgy érted, mint egy újabb randevú?
– Igen, azt hiszem, nevezhetnénk egy másik randevúnak is.
Ronnie megsimogatta a karomat.
– Szeretném, de holnap este el kell mennem a nővéremhez. Csütörtökön viszont megtehetjük.
– Rendben, csütörtök van. Valami különleges helyre szeretnél menni?
Ronnie megveregette a karomat.
– Bárhova is megyünk, az rendben lesz, de ha jobban fel kell öltöznöm, akkor azt meg kell mondanod. Nem akarom, hogy szégyenkezned kelljen miattam.
Hazafelé arra gondoltam, hogy Ronnie még mindig egy rejtvény, amit még meg sem fejtettem. Amilyen magabiztosnak tűnt mindig is, amikor megkérdeztem tőle, hogy van-e kedvenc étterme, azt mondta, döntsem el. Nem szégyellte elmondani nekem, hogy szeretne egy másik férfit, de amikor azt mondtam neki, hogy ez nem jelenthet problémát, már nem volt annyira magabiztos. Úgy döntöttem, mindkét oldalát szeretem.
Csütörtök délután kimentem a rakétagéphez, és megkérdeztem Ronnie-t, hogy szereti-e a kínai ételeket. Amikor azt mondta, hogy szereti a tojásos tekercseket és bármit, ami rántott, azt javasoltam, hogy menjünk el a Királyi Mandarinba, és nem kell felöltöznie.

Amikor aznap este felvettem Ronnie-t, azt hittem, nem értette, mit jelent „nem felöltözködni”. Fekete ruhája elől elég rövidre volt szabva, a melle kiemelkedett, a szegélye pedig elég magasan volt, és arra gondoltam, hogy harisnyanadrágot kell viselnie. Majdnem olyan magas volt mint én a fényes fekete sarkú cipőjében és mint korábban, az arca és a haja is gyönyörű.
Az az este nagyjából olyan lett volna, mint a többi közös vacsoránk, ha a fiatal kínai pincérnő nem kérdezte volna meg amikor felvette a rendelésünket:
– Szeretnének külön ételeket rendelni, vagy megosztanák az ajánlatunkat? Sok házaspár szívesen osztozik.
Ronnie felnevetett.
– Nem vagyunk házasok, csak együtt vacsorázunk.
A lány ekkor elpirult.
– Elnézést. Csak úgy néztek ki, mint aki férj és feleség.
Miután a lány felvette a rendelésünket, és elsétált az italainkért, Ronny elvigyorodott.
– Vajon miből gondolta, hogy házasok vagyunk. Annak látszunk?
Megvontam a vállam.
– Azt hiszem, nem tudom, hogyan néz ki egy házas.
Vacsora közben nem került elő újra a téma, de nem feledkeztem meg róla. Folyton azt kérdeztem magamtól, hogy az a lány miért gondolhatta ezt. Nem hittem, hogy másképp viselkedem mintha Ronnie csak egy barátom lenne. Igen, néha amikor rám pillantott egy kicsit másképpen nézett, de tapasztalataim szerint minden nő változtatja az arckifejezését attól függően, hogy miről beszél. Pont olyan volt, amilyenek a nők. Hajlamosak sokkal inkább hagyni, hogy a gondolataik tükröződjenek az arcukon mint a férfiak.
Talán ennyi elég is volt. Lehet, hogy a lány látta Ronnie-t mosolyogni, ami valószínűleg csak egy ártatlan mosoly volt, de úgy nézett ki, mintha Ronnie nekem szánná. Végig mosolygott, szóval igen, valószínűleg ez volt az oka.
Amikor aznap este hazavittem Ronnie-t, elégé csendben volt, amíg el nem sétáltam vele a bejárati ajtajához. Kinyitotta az ajtót, de aztán visszafordult és elmosolyodott.
– Mark, nagyon jól éreztem magam ma este, de nem hagyhatom, hogy folyton pénzt költs rám.
Nos, ettől kissé rosszul éreztem magam. A pénz nem volt annyira fontos. Ronnie-val voltam, és ez úgy hangzott, mintha azt mondta volna: nem akar többé eljönni velem.
– Ronnie, semmivel nem költök többet, mint amennyit megengedhetek magamnak, és nem is tudok mire költeni, de rád többet szeretnék. Remélem, nem azt mondod, hogy ezt nem tehetjük meg többször.
Ronnie a karomra tette a kezét.
– Nem, nem ezt mondom. Csak azt... nos, csinálhatnék neked vacsorát holnap este?

Nem tudtam, mire számítsak, amikor péntek este behajtottam a házához. Megint meglepett. Tudtam, hogy kedvel engem, és talán nagyon is, de az, hogy meghívott a házába vacsorára, talán már több volt annál.
Az elmúlt héten rájöttem, hogy Ronnie-t én is nagyon kedvelem, jobban, mint bármely más nőt, akit ismertem. Furcsa érzés volt. Az első két vacsora után azon kaptam magam, hogy nem akarom hazavinni, de attól féltem ha ezt elmondom neki csak kinevet, és lehűt azzal, hogy csak barátok vagyunk.
Én is barátnak tartottam magunkat de kezdtem azt hinni, hogy többek is lehetnénk. Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam el neki.
Amikor Ronnie kinyitotta az ajtót, csak álltam pár másodpercig, és ez feltűnt neki is.
– Bejössz, vagy be kell rángatnom?
Nevettem.
– Nem voltam biztos benne, hogy a megfelelő házba kopogtam be. Fantasztikusan nézel ki!
Ez igaz is volt. A vörös ruhája a nyakánál olyan mélyre húzódott, hogy a dekoltázs, ahogy mindig is elképzeltem, ott volt: egy hívogató hasadék a két puha keble között. A ruha alja is nagyon szép volt. Nem a rövidsége miatt, mert nem volt az. A két oldalán lévő hasíték volt az, ami olyan magasra került, hogy nem tudtam, hogyan viselhetett alatta bármit is. Nejlonba burkolt combjának krémes bőre, amely kikandikált a hasítékokból, még szebbé tette az egészet.
Ronnie elvigyorodott.
– Évekkel ezelőtt kaptam ezt egy bulira. Marty úgy gondolta, hogy szexinek kellene kinéznem és arra gondoltam, hogy ez a ruha most is megtenné. Még mindig passzolt rám, ezért arra gondoltam: – „Hé, mindjárt itt a Valentin-nap, és a szín illik az évszakhoz. Úgy fogok öltözni, mint egy valentin. ”
– Visszavigyorogtam rá.
– Nos, életemben nem láttam még ilyen szexi valentint.
– Óh, köszönöm! Gyere be! A vacsora már majdnem kész.
Amellett, hogy csodálatosan nézett ki, Ronnie nagyon jó szakács is volt. Sültet készített burgonyával és sárgarépával, az egyik kedvencemet. Miután ettünk megkérdezte kérek-e egy csésze kávét és amikor azt mondtam, igen, felállt, hogy beindítsa a kávéfőzőt.
– Amíg kávét főzök és egy kicsit eltakarítok, miért nem mész be a nappaliba és ülsz le a kanapén? Ha lefolyt a kávénk, beviszem oda.
Ronnie nappalijában észrevehető volt egy nő keze nyoma, de nem eltúlzottan. Nálam nem voltak kispárnák a kanapémon mint neki, de az elrendezésem alapvetően ugyanaz volt: kanapé, előtte dohányzóasztal, mindkét oldalán egy-egy szék és olvasólámpa. Volt néhány kép a falon és egyiken megakadt a szemem ezért odamentem, hogy közelebbről is megnézzem.
Amit először megláttam az a kép volt, ami úgy nézett ki, mint egy 'Bass Boot' hajó a vízen. Amikor közelebb értem, a kép sokkal érdekesebb lett. Egy nő nyúlt el a fedélzetén. A fehér bikiniben lévő nő sokkal fiatalabb volt, és nem volt olyan alakja, de az arca Ronnie-é.
– Az én lennék, amikor még fiatal és karcsú voltam.
Ronnie mögém lépett anélkül, hogy észrevettem volna.
Elmosolyodott, amikor ránéztem.
– Marty készítette rólam ezt a képet, és kiakasztotta. Le kéne vennem, de valahogy nem tudom rábírni magam. Amikor a gyerekeim hazajönnek mindig viccelődnek ezzel de felidézi az emlékeket, úgyhogy otthagyom.
– Hagyd is ott. Akkor is nagyon csinos nő voltál. Nem annyira, mint most, de még mindig nagyon szép.
– Marty is mindig ezt mondta. Miután megszülettek a gyerekek megnőttek a melleim, és ez tetszett neki.
Ekkor összevonta a szemöldökét.
– És a fenekem is. Marty azt mondta, hogy ez is tetszik neki, de én ezt már nem hittem el.
– Miért nem?
Vállat vont.
– Miért nézted azt a pincérnőt, amint elsétált a palacsintázó házban?
A vállára tettem a kezem.
– Ronnie, attól, hogy egy férfi megnéz valakit, nem jelenti azt, hogy akarja is azt, amit lát. Vagyunk, akik azt szeretjük, ha a nők puhák és kerekek.
– Ezért néztél úgy rám, amikor kinyitottam az ajtót?
Vigyorogtam.
– Nos, megleptél.
– Szóval nem tetszett, amit láttál?
Megráztam a fejem.
– Nem Ronnie, nagyon is tetszett, amit láttam. Gyönyörű nő vagy.
Közelebb lépett, és mutatóujjával végigsimított az arcomon.
– És ha egy gyönyörű nő megkérne, hogy tegyél érte valamit, megtennéd?
– Azt hiszem, ez attól függ, hogy mit kért tőlem.
Ronnie átkarolta a nyakam.
– Mi van, ha megkér, hogy csókold meg?
– Valószínűleg megtenném.
Ronnie elég közel lépett, puha melleit a mellkasomhoz nyomta. Hangja lágy volt, halk és kissé rekedtes.
– Akkor mire vársz?
Nem vártam semmire. Már akkor készen álltam megcsókolni, amikor az arcomhoz érintette az ujját. Ez a tollpihe-érintés egy olyan impulzust küldött végig a gerincemen, ami a farkamban kötött ki.
Azt gondoltam, jó lenne megcsókolni Ronnie-t. Sokkal több volt, mint egyszerűen „jó”. Mire megtörte a csókot készen álltam, hogy felkapjam és lefektessem a kanapéra. Természetesen nem tettem meg, de készen álltam rá.
Ronnie elmosolyodott.
– Így csókolod meg az összes szép asszonyodat?
– Nem tudom. Te vagy az egyetlen gyönyörű nő akit ismerek.
Ronnie még mindig nem hátrált meg, a melle a mellkasomhoz nyomódott. Tudtam, éreznie kell, hogy a farkamat is a pocakjához nyomja, mert már így is kemény volt.
Aztán elvigyorodott.
– Jó ahogy csókolsz. Ha azt érzem, amit gondolok, akkor neked is tetszett.
Nos, mit mondhatnék, mint hogy elmondjam neki az igazat.
– Igen, nagyon tetszett. Sajnálom a másik dolgot, de a gyönyörű nők megcsókolása ezt teszi velem.
Ronnie egyik oldalról a másikra mozgatta a testét, és a farkamra dörzsölte a dombját, majd elmosolyodott.
– Ugyanezt teszi a nőkkel is. Csak te egyszerűen nem érzed. De érezhetnéd, ha akarnád.
Ronnie megint vezetett, és nem gondoltam, hogy szükségem lenne rá. Csak nem voltam benne biztos, hogy valójában ezt akarja-e.
– Ronnie, nagyon szeretném, de nem korai még?
Ismét megmozgatta a testét, és elmosolyodott, amikor a farkam kissé megmoccant.
– Nem gondolod, mindketten elég idősek vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, mit csinálunk? Nem úgy mintha tizennyolc évesek lennénk, és az autód hátsó ülésén ülnénk a behajtón. Itt vagyunk, alig néhány méterre az ágyamból.
– Hát igen, de soha nem is reménykedtem ilyesmiben.
Ronnie elmosolyodott.
– Mark, néha jobb, ha csak elfogadod a történéseket, és nem kérdőjelezed meg őket.

Könnyű volt elfogadni, hogy Ronnie átvezessen a hálószobájába. Könnyű volt elfogadni, amikor lehúzta a terítőt, a takarót az ágy lábához. Amikor újra átkarolta a nyakam, elfelejtettem bármit is megkérdezni.
– A ruhám hátul cipzáros. Vetkőztess le!   – suttogta a fülembe, majd újabb sokkot küldött a gerincembe, amikor megrágcsálta a fülcimpámat.
A cipzárral könnyű dolgom volt. Kicsit már nehezebb volt levenni róla a ruhát de amikor a feje fölé emeltem, tudtam, hogy megéri a fáradtságot. Már nem az a karcsú lány volt a képen, de a mostani Ronnie sokkal jobban tetszett.
Amikor kiakasztottam a melltartóját, a mellei a súlyuk miatt kissé megereszkedett, de puha halmok voltak, amelyek azonnal megkísértettek, amint lecsúsztattam a válláról. Ronnie megborzongott, amikor megfogtam őket és újra megborzongott, amikor a hüvelykujjaimmal végigsimítottam a sötétebb mellbimbóin.
Akkor megcsókoltam, inkább azért, hogy meghosszabbítsam a vetkőzés örömét, semmint azért, mert több bátorításra volt szükségem. Ugyanaz a lágy csók volt, csakhogy Ronnie most az ajkaim közé, majd a számba csúsztatta a nyelvét. Nyögni akartam, amikor a nyelvünk összeért, de abbahagytam. Ronnie nem.
Újra felnyögött amikor végigsimítottam a kezeimet a hátán és megfogtam a csípőjét. Nem voltak feszesek és kemények. Puhák voltak, kerekek, és eltávolodtak a kezemtől, amikor finoman megszorítottam, és imádtam, ezt az érzést. Hüvelykujjaimat a tangás bugyijának derékpántjába akasztottam, majd hátradőltem, hogy le tudjam húzni a lábán.
Miután a bugyijával elértem a bokájáig Ronnie kilépett belőle, majd lefeküdt az ágyába.
– Nem kellene most levetkőznöd? – vigyorgott.
Nem tartott sokáig, hogy megtegyem. Kinyújtóztam Ronnie mellett, és megsimogattam a jobb mellét. Behunyta a szemét és elmosolyodott.
– Emlékszem erre a részre. Te emlékszel, mi következik ezután?
Sok dolog következett aznap este, olyan dolgok amelyekre emlékeztem hogyan kell csinálni, de arra nem, hogy valaha is olyan hatást gyakoroltak volna mint Ronnie-ra. Csak néhány simítás a mellbimbón és az megdermedt, majd kis bordák borították az oldalán. Egy csók a mellbimbójára nyögésre késztette Ronnie-t és rászorította az arcomat. Amikor összezártam az ajkaimat a merev mellbimbó körül, majd megszívtam, Ronnie csípője kissé megemelkedett, és újra felnyögött.
Ezek után abbahagytam a csodálkozást, és csak élveztem a testét. Imádtam Ronnie melleit és a mellbimbóit, ahogy a mellei valahogy lágyan elfolytak az érintésemtől, hogy visszaterüljenek a mellkasára, és ahogy a mellbimbói első érintésre felpattannak, majd így is maradnak. Imádom, ahogy nyögött, amikor a bimbója udvara hullámok és apró dudorok sötétebb tömegévé húzódott.
Imádtam, ahogy végigsimított a hasamon, amíg meg nem találta a farkamat, köré zárta az ujjait, majd finoman simogatni kezdett. Amikor megfogtam a vénuszdombját, majd az ajkai közé csúsztattam az ujjbegyem, hogy finoman elválasszam a szőrszálakat, egy pillanatra abbahagyta a simogatást. Amikor az ujjamat puha ajkai közé csúsztattam, felnyögött és újra simogatni kezdett.
Ettől kezdve nem én szeretkeztem Ronnie-val. Mi szeretkeztünk egymással, és ez nagyon új élmény volt. Miután becsúsztattam az ujjam a puncija bejáratán Ronnie a mellkasomra tette a karját, és felhúzta magát, hogy megcsókolhasson. Nem volt kétséges, hogy mit jelent ez a csók, mert igazából nem is csókolózás volt. Ronnie a számmal szeretkezett, miközben én a puha, puffadt ajkaival, a merev kis csiklójával és a kényelmes bejáratával.
Nedves és csúszós volt, amikor becsúsztam a második ujjammal az első mellé. Ronnie újból felnyögött, testét az ujjaim köré ívelte, majd a farkamat kezdte húzni. Nem kellett elmondania, hogy ez mit jelent.
Szélesre tárta a combjait, amikor felemelkedtem, és amikor közéjük térdeltem, lehúzott magára. Kellett egy kis szondázás, hogy megtaláljam a bejáratát a farkammal, de amikor megtettem, Ronnie-nak elakadt a lélegzete, majd visszatartotta, miközben a farkamat ki-be mozgattam, amíg a farkam töve a combjaira nem simította a puncija ajkait. Levegő után kapkodott, majd felnyögött és visszatartotta a lélegzetét, amikor visszahúzódtam.
Lassan szeretkeztünk gondolom azért, mert mindketten el akartuk nyújtani a befejezést, hogy tovább élvezhessük az egyesülésünk érzését. Tudom, hogy én ezt akartam mert úgy éreztem, egyek vagyunk. Éreztem ahogy Ronnie kezei simogatják a hátamat vagy szorosan tartanak, és éreztem ahogy a combjait az oldalamhoz nyomja, hogy bent tartson amikor elkezdtem kifelé simogatni. Néhány másodperc után mindig engedett, és amikor visszasimítottam, kinyitotta a combját, hogy benyomhassam a farkamat, amennyire csak tudtam.
Ha nem lassítunk, az összes érzés gyorsan túllendített volna a határon. A lassú tempó miatt csak közeledtem ahhoz a ponthoz, de sosem értem el egészen. Szerintem ez nála is így volt, mert ő sem próbált siettetni semmit. Csak feküdt alattam, és a hátamat simogatta, vagy a csípőmet húzta, hogy a farkamat magában tartsa.
Ez azonban egy idő után kezdett megváltozni, és Ronnie volt az, aki megváltoztatta. Kicsit gyorsabban kezdett lélegezni, én pedig kis összehúzódásokat éreztem a farkam körül. Egy perccel később már zihált, és minden tolásomnál a csípőmet húzta. Aztán éreztem, hogy feszülni kezd, és néhány mozdulattal ezután annyira felemelte a csípőjét az ágyról, hogy felemeljen mindkettőnket. Ekkor erősebben zihált, mert a farkam egy kicsit mélyebbre csúszott benne, majd visszatartotta a lélegzetét, miközben a combja már remegett.
Csak azért esett vissza, hogy újra felemeljen minket, amikor belesimítottam, és ezúttal egy apró kis sírásra fakadt. Visszazuhant, majd a magasba ívelt, körmeit a hátamba vájta és felnyüszített. A derekamat átölelő combok szorítani majd remegni kezdtek, és a farkam körüli összehúzódások egyre gyorsultak. Egy másodperccel később Ronnie újra felkiáltott és gyorsan fel-le ringatta a testét a farkamon. Elvesztettem az irányítást, és háromszor belesprinteltem, aztán tovább simogattam, mert olyan jó érzés volt.
Amikor Ronnie visszaereszkedett az ágyra lehúzott magával és a combjait a derekam köré kulcsolta, hogy a farkam benne maradjon. Az apró összehúzódások, amiket még mindig éreztem, egy idő után kinyomtak, de Ronnie még mindig nem engedett el. Csak a combjaival tartott ott ahol voltam, megsimogatta a hátamat, és a nyakamba szuszogott.
A pocakja összehúzódásai valamivel később véget értek, és Ronnie megharapta a fülcimpámat:
– Nem foglak elengedni hacsak meg nem ígéred, hogy velem töltöd az éjszakát.
Megcsókoltam – csak egy lágy csók-, majd megsimogattam az arcát.
– Ronnie, vadlovakkal sem tudnának kirángatni ebből az ágyból.

Másnap reggel felébredve eszembe jutott, hol voltam, amikor Ronnie megsimogatta a mellkasomat.
– Jól aludtál?
– Azt hiszem, igen. Nem ébredtem fel az éjszaka közepén.
Ronnie megcsókolt, majd elvigyorodott.
– Mit kérsz reggelire... engem vagy valami mást?

... Tíz körül reggeliztünk, és kihagytuk az ebédet, mert újra együtt feküdtünk. Utána együtt is zuhanyoztunk le, hosszú évek óta ez volt az első zuhanyozásom egy nővel. Elfelejtettem már milyen fantasztikus érzés a szappanos mellek érzete a mellkasomon.
Azután felöltöztünk főleg azért, mert nem nagyon tudtunk meztelenül nyugton ülve maradni a kanapéján... Ronnie elkészítette a kávét, és miután letette a csészéket a dohányzóasztalra, leült mellém. A combomra tette a kezét.
– Mark, el sem tudod képzelni milyen jól érzem most magam. Úgy... olyan jól érzem magam..., hogy nem is tudom, hogyan mondjam el..., mennyire jól.
Ekkor átkaroltam.
– Én is remekül érzem magam, de meg kell kérdeznem, miért akartad, hogy ez megtörténjen? Úgy értem, az elmúlt napokban én is sokszor gondolkodtam rá, de nem próbálkoztam volna nálad semmivel, amíg nem voltunk együtt egy darabig.
Ronnie a vállamra fektette a fejét.
– Ez volt az, amit a nővérem mondott, hogy küldtem neked egy levelet. Amikor hazajöttem, egy ideig ezen gondolkodtam, és közben, eszembe jutott, hogy akkoriban veled dolgoztam. Marty akkor még velem volt, de minden nő gondol néha más férfiakra. Amikor akkoriban együtt dolgoztunk, azt gondoltam magamban, ha Martyval történik valami, akkor te vagy az a férfi, akit választanék.
– Egy évbe telt amíg megbirkóztam vele, hogy elvesztettem. Sokáig hiányzott, hogy velem legyen, és hiányzott, hogy szerelmeskedjek vele, de egy idő után már csak magányosnak éreztem magam. A gyerekeim eltűntek, Marty elment, és teljesen egyedül voltam. Úgy döntöttem, megnézem, van-e még nekem is valami. Hittem, hogy lehet mert akkor úgy tűnt, kedvelsz engem. Nem gondoltam, hogy valaha is ilyennek fogsz látni, szóval úgy döntöttem, láttatnom kell veled.
Lágyan megöleltem Ronnie-t.
– Nos, az biztos, hogy jó munkát végeztél. Nem akarok arra gondolni, hogy soha többé nem láthatlak. Bár nem tudom, hová jutunk ezzel. Még mindig nem sokat tudunk egymásról.
– Tudom. Találkozhatnánk, amíg ki nem derül?
– Úgy érted, hogy szeretnél még randizni?
– Nem, úgy értem, hogy randevúzunk, és úgy fejezzük be, mint tegnap este. Nem hiszem, hogy újra feladhatom.

Nos, már majdnem hat hónapja „randevúzunk”. Vicces, hogy megtetszel egy nőnek, aztán hirtelen úgy döntesz, hogy nem tudsz nélküle élni, de velem ez történt. Nem a szex volt az oka, bár az is csak egyre jobb és jobb lett. Ronnie ilyen volt. Amikor együtt dolgoztunk is, tudtam, hogy jó vele lenni. Aznap este, majd két egymást követő napon vele ébredve úgy döntöttem, Ronnie sokkal több, mint egy jó szórakozás. Ő volt az a nő akit mindig is reméltem, hogy megtalálok, de soha nem sikerült.
Tudom, hogy ő is hasonlóan érez irántam. Tudom, mert az a bikinis képe most a hálószobája szekrényében van. A helyén egy másik kép, amit a hajóm orrában készítettem róla. Ronnie fel nem venne egy bikinit bármit is mondok, de ott van az egyrészesben, és gyönyörűen néz ki.
Még nem szőttünk határozott terveket, bár mindketten tudjuk, hová szeretnénk eljutni. Még találkoznom kell a gyerekeivel, és erre várni kell Hálaadásig. Tudnak rólam, de kicsit furcsállják. Tudomásul veszem. Csak meg kell mutatnom nekik, hogy jobban szeretem az anyjukat, mint az életemet. Könnyű lesz, mert ez a valóság.

Megjegyzés
* John Holmes – Az 1970-es évek ikonikus pornósztárja, „Mr. 35 cm”. Nem maradt belőle más, mint a filmjei és egy a farkáról mintázott, a nevét viselő vibrátor amelyből még mindig sokat adnak el.