David és Daniel 13. rész - A korrepetálás

Mindig is tisztában voltam a járművem olcsóságával és ócskaságával, különösen amikor leparkoltam a Mercedesek és BMW-k mellé, amelyeket osztálytársaim a tizenévesek legfontosabb mérföldkövével kaptak: a jogosítvány megszerzése mellé. De soha nem éreztem még azt, amint akkor, amikor bekanyarodtam Danielék felhajtójára.
Meg kellett néznem még egyszer a címet, amit az iskolatitkár adott meg, amikor tájékoztattam őt a korrepetálási tervemről. Meg kellett bizonyosodjak arról, hogy nem fordultam-e valahol rossz felé és nem kötöttem-e ki véletlenül a Martha's borászatban vagy más valami hasonló exkluzív helyen.
De jó helyen voltam.
A ház óriási volt. A saját szerény otthonunk könnyedén elfért volna a garázsában, ahol 4 autónak is volt hely, valamint valószínűsíthető, hogy a garázs felett van még egy külön lakás kialakítva az ajtók feletti ablakókból ítélve.
Az udvar parkosított és makulátlanul gondozott volt, körben kovácsoltvas kerítéssel. A ház mellett el lehetett látni, ahol egy nagy, fából készült épület, fedett terasz és egy jó méretű, természetellenesen kék, ragyogó víztükrű medence állt. A medence mellett még egy tűzrakó és kinti konyha is helyett kapott, természetesen kőből kirakva.
Maga a főépület három emelet magasra nyúlt az ég felé, nagy elülső ablakokkal melyek mindkét oldalát méregzöld fa spaletták szegélyezték. A bejárat előtt két hatalmas kőoszlop állt, amelyek a nagy előtetőt tartottak. A hatalmas bejárati ajtót sárgaréz mintákkal szegélyezték, és bonyolult, ólomüveg ablakokkal vették körül.
Bizonyára tátott szájjal szállhattam ki az apró kis kocsimból, és indultam el felfelé a járdán a főbejárat felé. Az épület iránti ámulatomban észre sem vettem, hogy Daniel piros dzsipje nincs a felhajtón. Talán az egyik tágas garázsban parkolta le?
A gyomrom görcsbe rándult, amikor megnyomtam a csengőt, és hallottam a hangzatos "bimm-bamm" hangját belülről, amit csak feltételezni tudtam, hogy a márványpadló és a mahagóni borítású bútorok vernek vissza. A bejárat feletti tető mennyezetére néztem fel, ahol egy hozzáillő, rézkötésű veranda lámpa lógott le.
Az ajtó kitárult előttem.
Nem tudom, mit vártam, de biztosan nem azt az apró nőt, aki hívogató mosollyal állt előttem.
– Szia! Biztosan te vagy David. –  mondta délies hangsúllyal, amitől úgy tűnt, mintha a köszöntését énekelné nekem. Azonnal megnyugodtam.