David és Daniel 12. rész - Reggeli rutin

Amikor kinyílt a szemem a Daniellel végzett edzés másnapján, azon töprengtem, vajon valami középkori kínzókamrába zártak-e, miközben aludtam. Vagy esetleg a Fekete Halál tért vissza és egyik napról a másikra megfertőzte a testem? Talán himlő? Vagy gyermekbénulás?
Elképesztő mértékű fájdalmat éreztem, amilyenhez hasonlót még soha nem éltem át, nem is gondoltam, hogy lehetséges. Minden végtagomat úgy éreztem, hogy fából faragták, minden ízületet merevnek és hajlíthatatlannak éreztem. Még a bőröm is fájt.
Néhány percbe beletelt, mire az állapotom miatti pánik elmúlt, és kísérletet tettem a megmozdulásra. Nem volt kellemes élmény, de valahogy a padlóra tettem a lábaimat. Úgy éreztem, hogy a lábaimat ellopták és egy 100 éves vénember végtagjaira cserélték az éjszaka. Azt gondoltam, ha rájuk állok, akkor azok a legkisebb megerőltetéstől, de a súlyom alatt bizonyosan, összeroppannak. Valahogy kicsoszogtam a fürdőszobába, a körülbelül 30 lépéses út, legalább öt percet vett igénybe, mely időt végig Daniel és a kurva erőgépeinek átkozásával töltöttem.
Hogy gyulladna fel mind!
Már majdnem elértem a fürdőszobát, melyben reméltem, hogy a forró víz és gőz visszatereli az erőt a testebe és újra emberi alakot tudok felvenni, amikor anyám felkiabált az emeletre a lépcső aljából.
– David!   – üvöltött – Ébren vagy? Te vagy az?  
Kínomban a halántékomhoz emeltem a kezem, mert ettől a hangszíntől és hangerőtől már nemcsak a testem, hanem a fejem is lüktetni kezdett a koponyámban.
– Felkeltem –  krákogtam, és a folyosó falához támaszkodtam. – Jézusom, mama, muszáj sikítanod?  
A válasza azonnali és délies volt:
– Vigyázz a szádra, fiatalember! – dorgált meg anyám. – Én hoztalak erre a világra, és átkozottul biztos vagyok benne, hogy el is tudlak vinni erről a helyről, ha nem vigyázol, hogy beszélsz velem!  
Valójában arra gondoltam, hogy elfogadom az ajánlatot, de végül ellene döntöttem.
– Elnézést, mama –  mondtam olyan alázatosan, ahogy csak tudtam.
18 éves voltam, de lehettem volna már 45 is, ez nem változott volna semmit. Délen a te Mamád a te Mamád, a címmel járó tisztelettel.
– Itt van a barátod, édes borsó –  kiáltotta, és annyira megenyhült a gyermeki válaszomtól, hogy többé nem fenyegette a létemet a hirtelen megszűnéssel.
A barátom? Itt? Alig van reggel 6 óra?