Egy terhes nővel

Augusztus 14. csütörtök is úgy kezdődött, mint a többi nap. A reggel dolgozni mentem, a nap is lassan telt eseménytelenül. Pénzügyi elemzői munkám a város közepén nagyon elfoglalt, általában korán érkezem és későn indulok haza. Csak este 7 óra után tudok haza menni, de ez a nap másképp alakult.
Ezen a forró és napsütéses csütörtökön délután 16: 10-kor minden lámpa kialudt, nem csak az épületemben vagy a környéken, hanem az Egyesült Államok északkeleti részének nagy részén. Először megijedtem. Mivel túléltem a 9-11-01 World Trade Center támadást, könnyen megijedtem az ehhez hasonló megmagyarázhatatlan eseményektől. Az első néhány percben a legrosszabbra gyanakodtam, mire rájöttem, hogy nincs támadás, csak egy kis áramszünet. Az épületemet kiürítették, és a 25. emeletről kellemetlen módon lekísértek a lépcsőn a vészkijárathoz. Elmentem garázsban parkoló autómhoz, és több mint egy órát vártam, hogy az összes ember kilépjen az ötvenemeletes épületből. Lehet, hogy ideges vagyok az ilyen események miatt, de nem értem, miért gondolják az emberek egy katasztrófa esetén, hogy azonnal az autópályára kel hajtaniuk és haza kell menniük.
Lassan ment mindenki haza. Emberek milliói sétáltak az utcákon gyalogosan hazafelé. Nagyon sokan az utóikat vezették, és nagyon igyekeztek, hogy ne üssék el a gyalogosokat, azokat akik az utcán átvették az irányítást és ott gyalogoltak. Nem volt közlekedési lámpa, utcai lámpa sem és a nap is hamarosan lenyugodott. Épp 19: 20 körül értem el Manhattan déli csücskéhez és 20: 00 előtt valamivel átmentem Brooklynba. Normális körülmények között körülbelül 20 percre voltam az otthontól, de ezt ma nem lehetett tudni, hogy, meddig tart.
8: 30-ra már majdnem otthon voltam, amikor megláttam valamit, ami felébresztette irgalmas szamaritánus természetemet. Egy nő sétált a 4. sugárúton, nyilvánvalóan terhes és teljesen elfáradt. Odahúzódtam és kinyitottam az ablakomat, hogy beszélhessek vele.

– Elnézést kisasszony? Szólítottam meg. „Segíthetek hazajutni? Messzire kell menned? "
Óvatosan rám nézett, és nyilvánvalóan megpróbált belenézni a kocsiba, hogy megnézze, van-e még valaki velem. Felkapcsoltam a belső lámpát, hogy tisztábban lásson.

– Nyugodtam gyere haza viszlek és nem számolok semmit sem fe. Oda viszlek, ahová akarod, biztos lehetsz, hogy nem foglak bántani, de nem tudom elnézni, hogy a nagy pocakoddal itt sétálsz.