Védelem

34 éves voltam, mikor ez az eset megtörtént velem. Városunk egyetlen elit bárjának voltam az éjszakai topmenedzsere. A Kodolányin végeztem idegenforgalom és vendéglátás szakon. Többre is vihettem volna Pesten, de engem a gyökerek kötése jobban érdekelt, és ennek a városnak a küzdősport egyesületében voltam K1 harcos. Tatám már gyerekként a kocsmai stílusú verekedést tanította, hogy megvédjem magam. Miként üssek székkel, sörösüveggel, vagy korsóval, úgy, hogy magamat ne sértsem meg, de ne is öljem meg a másikat. Ilyen előképzettséggel kezdtem el bokszolni. Egy év sem kellett hozzá, hogy az edző bá’ komolyan elgondolkozzon rajta, hogy van-e értelme velem kínlódni, hiszen az első berögződések, az ütés folytonossága miatt, a meccseim bizony mindig leléptetéssel végződtek. Ekkor karolt fel Szilárd.

– Gyere, Krisztián! Majd én kezelésbe veszlek. Megerősödsz, és a ketrecharc világában sikeres lesz a stílusod!
Onnantól fogva valóban élveztem a harcot. Erőnlétem felhúzása után szárnyaltam, bemutatókra jártam, pénzdíjas versenyeket nyertem.
Ezt a tudásomat a bár biztonsági emberei is ismerték, velük kölcsönös tiszteletet alakítottunk ki.

Ilyen előélet után egy ősz eleji éjszakában, szinte már hajnalban – az utam lerövidítése céljából – a parkon át bandukoltam haza.

– Hagyjál!... Ne,... ezt ne!... Kérlek!... Elszakítod!
Ezt, és hasonló női hangokat hallottam az enyémmel párhuzamos ösvényről. Nem voltam – és most sem vagyok – egy beszari alak, de nem is rohantam fejjel a falnak. A munkámban és a biztiőröktől is hallottam dolgokat, tudtam, hogy vannak, akik ezt szerepjátékban élvezik. A hang irányába vettem az irányt. Egy pislákoló kandeláber melletti padon, egy szénaboglya hajú fiatal nő rúgkapált, miközben két nyikhaj gyerek vihogva fogdosta, próbálták a lábát szétfeszíteni, a már fedetlen melleit fogdosni, csókolni. A lány folyamatos kapálózása arra utalt, hogy nem biztos, hogy akarja, de mégsem segítségért kiabált. Vacilláltam, miközben a fiúk egyre durvábbak, rámenősebbek lettek. Tapasztalatból tudtam, hogy az egyiknek a lány arcára mért visszakezes ütése, már nem egy szerepjáték része.

– Hééé! Fiúk! – Kiáltottam rájuk.
A lány orra vérzett, és mivel a fiúk felém fordultak, ő szégyenlősen összehúzta, igazgatta a ruházatát, de nem szaladt el, csak inkább félre, felém ugrott, mint egy védelem felé.