David és Daniel 10. rész - Boston után

Néha a képzeletben élni sokkal jobb, mint a valóságban. A legtöbb embernek az álmok fő célja megélni azokat a dolgokat, amelyeket soha nem tennének meg, nem mondanának ki vagy éreznének, amikor a való világba kényszerülnek. Bármit tehetünk, olyanok lehetünk, amilyenek csak szeretnénk lenni, megváltoztathatjuk önmagunk azon részét, amelyeket nem szeretünk és felfedezhetjük legmélyebb vágyainkat, mindezt elmént védelmének kényelmében, következmények nélkül. Sokat éltem álomvilágban és nem csak alvás közben.
Míg fizikai testem kezdett életre kelni a szállodai szoba ágyán az utolsó bostoni reggelemen, az elmém kétségbeesetten próbált a fantáziámban maradni. Emlékszem, a hangom a fejemben azt mondta: Ne! Kérlek! Még ne, ne ébredj fel. Csak adj még néhány percet!  
De mint mindig, amikor megpróbálsz megragadni valami olyan múlandót, mint az álmok, azok annál gyorsabban szerte foszlanak és csak egy halvány, homályos, ködös emlék marad a boldogságról, amelyet átéltél.
Ma reggel az utolsó órákáinkat tölthetjük kettesben. Kényszerűen kilökődtem az álomvilágból és a rideg valóságban ébredtem. Egy pillanatig küzdöttem az emlékek elhalványulás ellen. De az emlékek valósak voltak, nem álmok. Egyszer az életemben és talán utoljára, a testem olyan valóságban volt, amit az álmaimban sem tudtam elképzelni.
A fejem Daniel mellkasán pihent, és azon tűnődtem, hogyan érezheti magát ilyen keménynek és olyan gyengédnek egyszerre. A testem úgy volt az övé körül, mint egy fába kapaszkodó koala, minden végtagom talált egy pontot, ahol megfoghattam és közelebb húzhattam magamhoz. A szemem viszketett, megdörzsöltem, ahogy ébredeztem. Éreztem, ahogy Daniel megmozdul alattam és felém fordítja a fejét, hogy lenézzen rám, miközben mocorogni kezdtem.

– Szia. Jó reggelt! –  hangja lágy és gyengéd volt, olyan erővel suttogott, hogy csak én hallhassam, nem mintha lett volna rajtunk kívül más is a szobában. Kezei végig járták a meztelen hátam takaró alól kilógó részét, és finoman magához húzott, hogy megcsókolhassa a hajamat.
– Szia –  válaszoltam, amikor rájöttem, hogy ez nem álom, ezért megvan a képességem rá, hogy beszéljek. – Mióta vagy ébren?  
– Most ébredtem. Keze könnyedén a fenekemre siklott és finoman megszorította.  
– Csak le kellett volna löknöd, ha kényelmetlen mellettem.  
–   Szeretem, hogy ott vagy, ahol vagy.