Mindenki más

– Hadnagy, magának valami különleges feladatot adnék! – puhatolózott nagyot sóhajtva a kackiás bajuszú, idős, őszhajú ezredes, miközben hunyorító szemeivel egy családi képen alaposan szemügyre vette a beosztottja Balatonparton készült, boldog családot ábrázoló fotóját.
– Igenis, ezredes úr! Mi lenne az, ha szabad kérdeznem? – lepődött meg Teodóra, miután nem számított rá, hogy a lejáró szabadsága végén majd pont az ezredes fogja az otthonában meglátogatni. Gyanús pillantást vetett a vele szemközti fotelban ülő, egyenruhában is nagyon csinos, egyfolytában őt hesszelő katonalányra, majd a szeme sarkából kérdő tekintettel meredt a szálfaegyenes felettesére.
– Nagyon szép gyerekei vannak, Teodóra. – mormolta a főtiszt, aki letette a képet és a fotel mélyén görcsbe ránduló gyomorral összetöpörödő hadnagy felé fordulva még jobban kihúzta magát. – Nézze, hadnagy! Holnaptól egy kényes ügyben akarom igénybe venni a szolgálatait. Nem kell reggel jelentkeznie, sőt, ha jól meggondolom, ne is jöjjön be a laktanyába. Maradjon egyelőre civilben. Egy bizonyos Márton Ciprián nevű századost kellene megfigyelnie a laktanyán kívül. Minden tevékenységét szemmel kell tartani, hová megy, mit csinál, kivel találkozik. Kap hozzá egy összekötőt. Miklós Gyula tizedes telefonon fogja értesíteni, ha a százados elhagyja a laktanyát. A tapasztalatait pedig Lénán, az unokámon keresztül velem, és csak velem oszthatja meg. Akármit talál, akármi történik, csak az én engedélyemmel vonhatja be a rendőrséget. Léna ad magának dossziét a századosról, ami tartalmaz némi információt arról, amiket mi eddig megtudtunk. Fontos a diszkréció! Ugye érti?
– Igenis, ezredes úr! Eddig értem. – sóhajtott Teodóra nagyot, majd egy kedveskedő mosoly keretében átvette a bájos unokától a dossziét, hogy belenézzen. Megremegett a keze, de a hivatása fontos volt. Tulajdonképpen nem látott semmi okot, amiért ne tudta volna teljesíteni a küldetést. Sebtiben osztott szorzott, majd mielőtt kinyitotta volna a dossziét, megszólalt.
– Ezredes úr! Milyen időtartamra vonatkozna a feladat? Tudja, hogy egyedül nevelem a gyerekeim, és...
– Emiatt ne aggódjon, hadnagy. Léna itt marad magukkal, ő fog vigyázni a gyerekeire. Az autóhasználatot is megoldjuk, fizetjük az esetleg felmerülő költségeit is. Ha bármilyen gondja támad, csak forduljon Lénához, és rajta keresztül én minden szükséges eszközzel segítek. – az ezredes látva, hogy a nő értetlenül gondolkodóba esik, lehuppant végre a fotelek melletti, bézs színű kanapéra, és baráti megértéssel bizalmasra fogta a mondanivalóját. – Nézze! A rendőrség értesített egy esetleges fegyverlopásról, ami miatt el kellett rendelnem egy soron kívüli vizsgálatot. Sorra vettük a fegyverraktárhoz hozzáférő személyeket, és erre a Márton Cipriánra terelődött a gyanú. Az egyik beosztott zászlós szerint a százados gyakran jár a raktárban egyedül, és még gyakrabban jár ki a városba. Úgy kell cselekednie, hogy a százados nem tudjon a nyomozásról! Érti?
– Igenis ezredes úr! – sóhajtott Teodóra kicsit elképedve a hallottaktól.
– A dossziéban megtalál mindent, amit a századosról tudunk. Nem ártana körbeszaglásznia a gyanúsított barátnőjénél sem, de csak óvatosan, senki nem tudhatja meg, hogy mi a valódi célja. Maga okos nő, magára merem bízni ezt a diszkréciót igényélő feladatot. Az unokám miatt pedig ne aggódjon, Ugyan még csak most fejezte be az iskolát, de hét kisebb testvére van, akikre egész kicsi kora óta gondja volt. Kitűnően fog bánni a maga gyerekeivel is, amíg maga megfigyel. Számíthatok magára?
– Igenis, ezredes úr! – nyögte Teodóra már sokadszor, miközben Léna dicsérettől elpiruló, fiatal, bájos arcán állapodott meg a figyelme, aki zavartan lesütötte a szemét, amikor találkozott a tekintetük. Hány éves lehet ez a lány? Tizenkilenc, ha most fejezte be az iskolát, és még rangja sincs? Nem szívesen bízta soha másra a gyerekeit, ebben a tekintetben kissé bizalmatlan volt.
– Rendben. Akkor Léna behozza a holmiját az autóból, és kérem, segítse a kényelmét. Ismertesse meg vele a gyerekeit. Természetesen ő is civilként fog magának dolgozni, amíg a feladatnak a végére nem érünk. – az ezredes megkönnyebbülve mosolygott előbb Lénára aztán Teodórára – Ez könnyebb volt, mint amennyire tartottam tőle. – ismerte be férfiasan, majd huszárosan tisztelgett, meg sem várva, hogy Teodóra felálljon. – Kérem, vegye nagyon komolyan a feladatot, és maradjon csak ülve, tanulmányozza át az iratot. Lénával üzenek, ha valami változik. És vigyázzon magára, kérem, ezt, mint aggódó apa mondom.

Titokzatosság telepedett a háromszobás panellakás csöppet sem unalmas levegőjébe. Teodóra egyrészt örült a különleges küldetésnek, másrészt felerősödött benne valamelyest a feladattól való félelem. Hamar felfogta, hogy azért választotta őt az ezredes, mert egyrészt átlagos nő, és ezzel együtt szinte észrevétlen, másrészt évek óta civilként él a városban, ami csak előny lehet egy ilyen megfigyelés esetén. Beengedte az ajtón Lénát, aki akkora hatalmas hátizsákkal érkezett, mint ha a teljes menetfelszerelését magával hozta volna.
– Gyere csajszi! Ezt a hátsó szobát tudom neked . – vett át egy kisebb táskát segítség gyanánt – A legnagyobban a gyerekek alszanak, a félszoba pedig az enyém. – igazította útba az ördögi szépégű lányt, akinek a lehetetlen vastag, de ízlésesen ápolt szemöldöke is csak még jobban kihangsúlyozta a gyönyörű mosolyát. A hadnagy elgondolkodott azon, hogy a közkatona hamarabb lehetne a gyereke, mint a húga, pedig ő is csak tizenegy évvel volt Lénától idősebb. Tartott a gyerekfelügyelet átruházásától, de maga is tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat is, ezért igyekezett Lénában a jótulajdonságokat keresni. Megmutatta a szobát, gyorsan helyet csinált az egyik szekrényben a lány ruháinak, majd körülnézett elgondolkodva.
– Tévét nálam tudsz nézni, a konyhát és a fürdőt használhatod, ahogy csak szeretnéd. Helyezd kényelembe magad! Remélem, jól fogod érezni magad nálunk!
– Köszönöm szépen, hadnagy! – reagált olyan illedelmesen a lány, hogy Teodóra azonnal a szívébe fogadta a kéretlen jövevényt.
– Jól megleszünk. De ne szólíts hadnagynak! Teodóra vagyok, vagyis ezt tudod. Szólíts Dórinak, légy szíves, és tegezz! – könnyebbült meg a nő, hogy elhagyhatja a hivatalos társalgást.
– Rendben. – pislogott a lány csillogó szemekkel, s öröm volt látni az arcán a boldog mosolyt.
– Öltözz át valami kényelmes ruhába, aztán bemutatlak az ördögfiókáimnak. Nem is értem, hogyan tudnak ilyen sokáig csendben maradni a zárt szobában. Ez már eleve gyanús! – beszélt Teodóra, miközben önkéntelenül a lányt figyelte – Tényleg olyan sok testvéred van? – bukott ki belőle a kérdés, miközben azon elmélkedett, hogy a lány mennyire szűkszavú és mennyire szerény.
– Igen, két öcsém és öt húgom van, meg egy bátyám. – válaszolt Léna illedelmesen, miközben ragyogó arccal körülnézett. Egy pillanatra megállt Teodórán a tekintete, aztán elfordult, és vetkőzni kezdett. A terepszínű katonaruha pillanatok alatt a földre került, és a lány ott hajlongott a nő előtt rózsaszín fehérneműben. A legkiseb tanga virított a fenekén, ahogy lehajolt a hátizsákja mélyéről előhalászni egy könnyed, egyrészes nyári ruhát, ami a maga halványzöld színével remekül harmonizált a vállig érő fekete hajával, és vad, egzotikus szépségével. Teodóra csak akkor kapott észbe, amikor a lány felegyenesedve belenevetett a szemébe.
– Jaj, olyan bamba vagyok, nem hagylak egyedül átöltözni! – magyarázkodott, de Léna közbevágott.
– Semmi baj, lányok vagyunk egymás között, és ennyi intimitás egy ekkora lakásban elkerülhetetlen. Már hozzászoktam otthon.
– Ne haragudj! – kért elnézést Teodóra.
– Menjünk inkább, nézzük meg a gyerekeket! – lépett közelebb Léna, megérintette Teodóra karját, és a nő meglepődött azon, ez a lány a fiatal kora ellenére mennyire határozott és gyakorlatias. Önkéntelenül is elkezdte tisztelni, és remélte, hogy egyfajta barátság is hamarosan kialakulhat közöttük.
A szoba ajtaja végre kinyílt, és a három gyerek gyanúsan méregetve az új lakót, egymást taszigálva kerülték ki Lénát, hogy az idegent szemmel tartva az anyjuk lábához araszoljanak.
– Köszönni! – dörgött Teodóra figyelmeztetése, amire a két nagyobb elhadart egy csókolomot, a legkisebb pedig szégyenlősen az anyukája combjait takaró farmernadrágba rejtette az arcát.
– Ő Léna. Ugye nem baj, ha nem szólítanak Léna néninek? – kapott észbe az anyuka, mire ő is elnevette magát a katonalány vigyorgásán.
– Jó, akkor csak egyszerűen! Ő a fiam, Zoltán. Kicsit akaratos természet, de kezelhető. A nagyobbik lányom Kíra, vele nem lesz semmi gondod, a kisebbik meg nehezen barátkozik még, ő Judit. Pár perc, és feloldódik, majd meglátod.
– Léna közelebb hajolt a gyerekekhez. Szimpatikus mosolya, szép arca és meleg hangszíne hamar bizalmat ébresztett mindegyikükben, és pár perc után már a gyerekszobában szétszórt játékok kipróbálására csábították a lányt. Teodóra nagyon elégedett volt Lénával. A katonalány tényleg tudott báni a gyerekekkel még akkor is, ha ez a játék egyelőre csak az ismerkedésnek szólt.

A csöndes szoba nyugalmában Teodóra az ágyán, hason fekve tanulmányozta az ezredestől kapott iratokat. Nem ismerte a századost, hiszen az elmúlt nyolc évben, amíg ő gyereket nevelt, a fél vezérkar lecserélődhetett a laktanyában. A fénykép alapján szimpatikusnak, sőt kimondottan vonzónak találta a férfit, de sokszor hallott már olyat, hogy pont a megnyerő arcok rejtik a legnagyobb árulót. Próbálta nem bűnösként nézni a fura nevű tisztet, de a gyanúsítás árnyéka már kész tényként alakította az előítéletes gondolatait. Kopogtak a nyitott ajtón, ezért hátra fordította a fejét. Léna volt. Egy szál rövid, szexi hálóingben, mezítláb állt az ajtóban, és bebocsátásra várt, holott szinte már otthon volt.
– Bújj be! – mosolygott Teodóra. Egy pillanatra szidta magát, hogy a hálóinge alá neki is illett volna fehérneműt venni, aztán látva, hogy a lányon sincs alsónemű, beletörődött, hogy nincs semmi gond.
– Gyere ide, mellém. Épp ezeket az iratokat tanulmányozom. – húzódott az ágy jobb szélére a nő, helyet hagyva Lénának a világoskék vászonlepedőn, aki a világ legtermészetesebb mozdulatával feküdt közvetlen mellé, és két könyökkel feltámasztotta a hegyes állát.
– Alszanak? – tudakolta az aggódó anya, pedig egyértelmű volt a gyerekszobában uralkodó csend.
– Olyan ügyesen bánsz velük, csak ámulok és bámulok! – szívta be szinte élvezettel a lány mézédes illatát. Egy pillanatra elgondolkodott, milyen kellemes és főleg vágyakat ébresztő ájer lengi körbe, amelyet ő már isten tudja mióta nem használt magán. Ez is csak egy apró tűszúrás volt, egy ébresztő, hogy nőként bizony hosszú ideje elhanyagolja magát.
– Olyan aranyosak! Ne engem dicsérj, a te érdemed, hogy ilyen okosak és szófogadóak. – felelte Léna, egészen közelről belemosolygott Teodóra arcába, majd a nyitott dossziéra fordította a tekintetét.
– Te ismered ezt a szívdöglesztően jóképű századost? – jött az első, legkézenfekvőbb kérdés Teodórától.
– Igen, valamennyire ismerem. Tényleg nagyon sármos pasi, és még csak harminchét éves. Jó parti lehetne valakinek, ha lehiggadna végre. Azt kell tudni róla, hogy tombol benne a tesztoszteron, és kikezd minden nővel, akár lány, akár nagymama. De gyanús, hogy neki mindegy, lány, vagy fiú az áldozat. Azt beszélik, hogy van a laktanyában olyan fiú, akivel... Tudod! – felelt a lány elpirulva.
– Akkor ő mindenkivel? Mi a frász? – kuncogott meglepődve Teodóra.
– Biszex, vagy inkább pánszexuális. Ilyen szempontból jobb tőle távol maradni. Lehet, hogy jó a szexben, de megkérdőjelezhető a hűsége és felvetődik az az egyszerű kérdés, mennyire lehet benne kapcsolati szinten megbízni.
– Kikezdett veled? – következtetett meglepődve a háromgyerekes anyuka, mert a lány még nagyon fiatalnak látszott.
– Még aznap, amikor a laktanyában meglátott. – nevetett Léna – Mindenkit megkörnyékez. Tulajdonképpen nem rossz ember, ahogy meg tudom ítélni, de ezzel az állandó bagzási mániával sokaknak az agyára megy. – vont vállat a lány mosolyogva.
– is, vagy csak nyomul akkor is, amikor nem kellene?
– Nem, nem úgy . Néha humoros, általában nagyon is szerethető, csak túlságosan szeretne közel kerülni mindenkihez, ami nem baj, amíg nem sértőn és nem bántóan teszi. Én kedvelem, mindig megnevettet, és újra, és újra, és újra bepróbálkozik. – nevetett fel Léna – De tudja, hogy nálam nincs esélye. – jelentette ki határozottan.
– Férfiként nem tetszik neked? – simogatta meg Teodóra a fényképen látott, helyes, markáns arcot.
– Nem azért. Egészen jóképű pasi, főleg egyenruhában tetszik, de nem tud megérinteni. – kalandozott el Léna a mintás tapétán körbejártatva a szemét.
– Miért, van valakid? – kíváncsiskodott a hadnagy, és az oldalára fordulva figyelte a lány arcszínének változásait.
– Nincs senkim. Csak nagyon megtetszett valaki. – beszélt a lány a dossziénak – Egy hadnagy, egy nagyon csinos hadnagy. Olyan aranyos, kedves. – halkult el a lány szava, fülig vörösödött – Harminc éves, egy fejjel magasabb tőlem, olyan megkapó, ábrándos szemű, vékony arcú. Jó lenne, ha észrevenné, hogy megremeg a térdem, amikor vele beszélek. – avatta be Léna titokzatosan Teodórát a szerelmi életébe, majd csalódottan rántott a vállán egyet – De nem vagyok az esete. Több, mint valószínű, hogy nem vagyok az esete.
– Azt nem tudhatod biztosan, majd alakul a dolog, ha ő is megismer téged. – nevetett az elpiruló Lénán a háromgyerekes asszony.
– Neked nem hiányzik? – vált komollyá a lány hangja. Teodóra kiérezte, hogy témát akar váltani.
– Mi az, ami nem hiányzik? – lepődött meg a nő, kisodorta a szeme elé omló, vörösesszőke tincseket, és megigazította a hatalmas szemüvegét. Sejtette, hogy kényes a kérdés, csak azt az egyet nem értette, a lány miért olyan félénk, ha intim témáról kell beszélni.
– A szex, a társ, aki megölel esténként, aki kielégít, aki kihozza belőled az igazi nőt. – suttogta Léna, nem mert igazán Teodóra szemébe nézni.
– Van, ami igen. – robogtak át az asszony fejében a fájó, és kevésbé lehangoló gondolatok – Az ölelés igen, az hiányzik, de a szex nem igazán. A férjem nem fordított rám túl sok figyelmet. Ha neki szexelni támadt kedve, akkor teljesíteni kellett az óhajait, de azon felül az én érzéseim nem nagyon érdekelték. De nem akarom elvenni a kedved a hadnagytól, nem minden férfi egyforma, mint ahogyan a százados sem biztos, hogy egyébként rossz ember. Te elhiszed, hogy ő lopta a fegyvereket?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem. Miért lenne rá szüksége? Mindene megvan, élvezi a katonaéletet. És kit zavar, ha időnként a városban kurvákat kerget? Még azt sem mondhatom, hogy zsugori lenne, mert egyébként bármikor szívesen megvendégel bárkit annak ellenére, hogy soha sincs igazán sok pénze. Én nem hiszem, hogy bűnös lenne.
– Én abból indultam ki, hogy bűnös, de most kezdek kételkedni benne. Egészen jól ismered ahhoz képest, hogy nincs közötök egymáshoz. – harapott Teodóra az alsó ajkába elgondolkodva.
– Nem erre mondják, hogy amelyik ugat, az nem harap? Tényleg nyomulós, talán szexőrültnek is nevezhetem, de én még rosszindulatot nem tapasztaltam benne, és tudod, azon kívül, hogy hajtja a szexet, a laktanyai pletykák sem mutatnak olyan okot, amiért el kellene ítélnem. – magyarázkodott Léna nagyon is meggyőző, tudatos érvekkel a százados mellett.
– Hát jó, úgy sem az a dolgom, hogy ítélkezzek, csak megfigyelnem és tájékozódnom kell. – húzta fel az orrát a nő, megsimogatta Léna ébenfekete, középen szétválasztott, sima haját, amibe a lány ismét csak belepirult – Azt mond meg nekem, ha egyforma a hajunk hossza, a tiédnek miért kunkorodik olyan bájosan befelé a vége, az enyém meg miért marad egyenes? – váltott témát Dóri, és önkéntelenül, de elégedett csodálattal végignézett a lány hibátlan alakján.
– Azt nem tudom. Talán a te hajad vékonyabb szálú és lágyabb. Az enyém vastag és nehéz. – vont vállat Léna, és összehajtotta a dossziét, majd letette az éjjeliszekrényre.
– Az lehet. Mindig is ilyen bronzbarna bőrt és sötét hajat szerettem volna magamnak. Meg ilyen csinos testet! – Nevetgélt Teodóra, egyfajta megkönnyebbülést érzett, hogy ilyen aranyos lány került hozzá bébiszitternek.
– Én pedig szívesebben lennék olyan fehér bőrű, és vörösesszőke, és legalább olyan magas, mint te. Bár egyeseknek szerintem mindegy a nem, a szín, a kor, a magasság és a forma, csak lyuk legyen, ahová bedughatja a farkát. Amúgy meg három gyerek után testileg tökéletes vagy, szavad nem lehet! – vigyorgott Léna, és kiült az ágy szélére, menni készült, de még visszafordult a dicsérő szavaktól meglepődött Teodórához – Figyelj, Dóri! Nem baj, ha kicsit különc vagyok, ha festem magam és ilyen lengén, csajosan öltözködök? Ígérem, nem fogok ettől átlátszóbb ruhákat felvenni, a gyerekek előtt semmiképpen sem. – nézett vissza a válla fölött a lány jóváhagyásra várva.
– Nem gond. Szeretem a természetességet, de azt is szeretem, ha valaki tud élni a szépségével. A gyerekeimet is így nevelem. – rázta meg a fejét Teodóra, majd széles mosolyra húzódott a szája – Fogadni mernék, hogy meztelenül alszol. – mondta, ami legelőször eszébe jutott.
– Aha, imádom éjszaka, amikor összekuporodok, és a meleg bőrömet magamon érzem. – bólintott Léna sejtelmes grimasszal.
– Amíg a hadnagy nem kerül az ágyadba, hogy őt érezd! – évődött kedvesen az asszony, de nem várt feleletet.
– Arra még várnom kell egy kicsit, de lehet, hogy soha meg sem történik. De addig is megpróbálom élvezni a szabadságom, úgy festem magam és úgy öltözöm, hogy igazán szexinek érezzem magam. Nem zavar, ha a fiúk utánam fütyülnek. – vigyorgott a lány huncutul, majd felállt, és jóéjt kívánva dobott egy puszit, majd lelépett. Teodóra letette a szemüvegét, visszakászálódott az ágya közepére, és hanyatt fekve elgondolkodott a saját érzésein. A lány felszakította kissé a sebeit, és hosszú idő után először érezte, hogy mennyire tud hiányozni egy szerető ember ölelése. Kicsit kesergett, kicsit ábrándozott, visszaemlékezett a férje érintéseire, legalábbis azokra, amiket nagyon kedvesként őrizgetett az emlékeiben. Kavarogtak a gondolatai, és Léna meztelenségre vonatkozó kijelentése fészkelte magát a fejébe. Két perc után felült, megemelte kicsit a fenekét és kibújt a hálóingéből. Vékony lepedőt használt takaró gyanánt, azt egészen a nyakáig felhúzta, és valóban élvezte, hogy a meztelen karjainak melege a mellein keresztül okoznak rég vágyott érzékiséget, de tovább az ébredező libidója ellenére sem merészkedett. Hosszú idő után először érezte kellemetlennek a magányt, és hosszú órákon át csak elmélkedett a sanyarú jövőjéről, mielőtt elnyomta volna végre az álom.

A Kassai úti kertes házak előtt Teodóra elbizonytalanodott. Gyalog jött pár száz métert, ne kelljen a kocsival megállnia a forgalmas úttesten, így észrevétlenül megnézhette a házat, ahol Ciprián százados állítólagos barátnője lakott. A dossziéban csak a cím és a név szerepelt, és ha a ház nem is volt eldugott, az mégsem járta, hogy csak úgy, hívatlanul beállítson. Sétált hát a kihalt járdán és élvezte a hatalmas gesztenyefák hűsítő árnyékát. Izgult. Minden méterrel egyre jobban érezte a gyomrában a gombócot, de egy katonának ilyen apró dolog nem állhatja útját, hát ment tovább rendületlenül. Időmilliomos volt. Már eldöntötte, hogy becsönget valamilyen indokkal. Látni akarta a nőt, aki megelégszik egy szexőrült barátságával, de még jobban szeretett volna a házban észrevétlen körülnézni, hátha talál fegyverekre utaló nyomot, vagy bármit, ami a tiszt ellen szólhat. Már azon is gondolkodott, ha nincs otthon a tulajdonos, talán még be is lopódzhat, vagy betörhet, mint egy filmbéli magánnyomozó. Bolondnak érezte magát a gondolattól, de nem zárta ki teljesen a lehetőséget. A tizenkilences szám egy narancssárgára festett, emeletes tömbházat takart. A ház és a kerítés között nagy területű, elvadult kert tette elegánsabbá a portát, de ebben az utcában minden ház ilyen volt, titokzatos, kicsit hivalkodó, és a kert nem csak az út zaját tartotta távol, hanem a kíváncsiskodó szemeket is. Az épület takarosnak tűnt, de a viszonylag rendezett udvarán el volt nőve a fű. A szép függönyök is jó ízlésről árulkodtak, a bejárati ajtón is valamilyen barátságos virágdísz lógott. A ház falán tábla hirdette a lakója foglalkozását. Kadar Csilla profi masszázs, díszelgett cirádás betűkkel, és Teodóra megörült, hogy talált egy indokot, amivel bejuthat az ajtón. Nem habozott megnyomni a kapucsengőt, egyfajta győzelemnek érezte a alkalmat. Már szőtte is a terveit, amíg bizsergető kíváncsisággal várakozott. Nyílt az ajtó. Egy fekete hajú nő kukkantott ki, majd felmérve a jövevényt egy szál fehér törölközőt magára csavarva, mezítlábasan kiszaladt a kapuhoz. Csurgott a víz a hajából, a nedvességtől fénylettek a vállai és a combjai, de rendkívül bájos, kerek arca egyetlen pillanatra sem felejtett el mosolyogni. A kapu előtt megrázta magát. Teodóra elképedt. A fekete hajú hölgy irdatlan izomkötegeket villantott előtte. Szinte sugárzott belőle a nyers erő. Anatómiai bemutatót lehetett volna tartani a testén kirajzolódó minden egyes, jól elkülönülő izomcsoportból, az arca mégis nagyon szép és igazán nőies maradt.
– Szia! Segíthetek? – kérdezte nevetgélve, valószínűleg ő is mulatságosnak találta szinte meztelenül kiállni egy idegen elé. Teodóra sem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon. A nő, aki a kapu zárt feléről átnézett a rácson, egyszerűen különleges, de egyben megnyerő is volt.
– Csilla? – kérdezte Teodóra, pedig egyértelműnek tűnt, hogy csak ő lehet a lakó. A lány egy pillanatra elgondolkodott valamin.
– Iiiiigeeeen? – válaszolt hosszúra nyújtva a szót, mint aki bizonytalan a saját nevében.
– Szeretnék bejelentkezni egy kezelésre. Lehet róla szó? – vezette elő Teodóra a gyorsan kifundált ötletét. A sötét hajú nő pár pillanatig méregette Teodórát, akinek az volt az érzése, hogy Csillának minden apró részlet fontos.
– Mikor szeretnéd? Most ráérek, ha neked is jó! – rebbentek meg a fekete hajú nő sötétkék szemei, huncut mosoly villant a szája szegletében, de ettől csak még aranyosabb lett, bizalmas, ártatlan képe feledtette Teodórával a mérhetetlen izomkötegeket, és a tegezés még könnyebbé tette a beszélgetést. Elvégre ő egy katona, és nem futamodhat meg semmi elől, nem félhet egy ilyen kigyúrt izomkolosszustól. Valójában az izomkolosszus egy végtelen kedves lányt takart, aki egy fejjel kisebb volt tőle, igaz, mezítelen lábain nem volt cipő.
– Nekem jó. – jelentette ki Teodóra. Zilált gondolatai vészes sebességgel kapcsoltak vészjelző üzemmódba, mégsem tántorították el az elhatározástól. Ha bejut a házba, már előbbre jutott, és ha sikerül beszélgetni a masszőrlánnyal, talán még többet megtud a századosról.
– Bocsi, edzés után most zuhanyoztam, de pillanatok alatt magamra kapok valamit. – szabadkozott Csilla, miközben bevezette Teodórát a házba. Nem jutottak túl messze, a földszinti nappaliban állapodtak meg, ahonnan egy ajtó vezetett a fürdőszobába, egy másik egy főzőfülkébe. Az amerikai stílus kimondottan otthonossá tette a fényárban úszó előszobát. Csilla elnézést kért, míg belépett a fürdőszobába felöltözni, addig magára hagyta a hadnagyot. Teodórának tetszett a lakás, különösen az emeletre vezető csigalépcsős feljáró. Le sem lehetett volna tagadni, hogy egy nő a tulajdonos. Dominált a púderszínű és rózsaszín berendezésekből álló nappali rész, és az étkezősarok sem az a klasszikus kispolgári kivitelben rontotta az összképet. Szinte leesett Teodóra álla. Miközben ámuldozott, a félig behajtott fürdőszobaajtóra is figyelt. Időnként kivillant egy nyújtózkodó kéz, kiszűrődtek apró zajok, a nőben pedig egyre jobban nőtt a feszültség, egyre mélyebben tudatosodott, mire is vállalkozott. A szeme masszázsasztalt kezdett keresni, de a helyiségben nem talált, ezért reménykedett, hogy majd az emeleten lesz, és így oda is feljuthat körülnézni.
– De szép a házad! – fogadta a fürdőszobából kilépő tulajdonost, de még a csajos színezetű berendezésektől is jobban megakadt a szeme a lány tökéletesen kidolgozott izomkötegein. Észre sem vette, hogy az alsó ajkába harapott.
– Köszi. Itt a fürdőben levetkőzhetsz! – nyomott a parfümfelhővel körülvett, émelyítően édes illatú Csilla egy fehér törölközőt a kezébe – Hogy szólíthatlak? – küldött Teodóra felé egy elbűvölő mosolyt.
– Dóri. Szentirmai Teodóra, de szólíts Dórinak. Mennyire vetkőzzek le? – állt meg a hadnagy a fürdőszaba ajtajában tanácstalanul.
– Bugyira természetesen. Nem voltál még soha masszírozáson? – villant Csilla megértő, de kíváncsi arckifejezése.
– Még nem. – jött zavarba Teodóra, és szinte bemenekült a fürdőbe, hogy megszabaduljon az egyszerű farmerjétől és laza, piros pólójától. A melltartót fura érzésekkel vette le magáról. Bosszús volt, amiért ilyen kényelmetlen helyzetbe keverte saját magát, aztán arra gondolt, más önszántából teszi ugyanezt, és ebben nincs semmi szégyellni való. Mire a törölközőt a testére tekerte és kilépett, a nappali közepén heverő hatalmas, hosszúszőrű, makulátlanul fehér szőnyegen már egy kisebb jógamatrac feküdt, mellette valószínűleg olajok és törülközők sorakoztak előkészítve a testápoláshoz. Mint egy kisebb szentély, ötlött fel Teodórában a gondolat. Csilla a szőnyeg szélén térdelve, a sarkára ülve várta, és mutatta, hova feküdjön hasra. Az emeleti nézelődésből semmi sem lesz, villant át Teodóra agyán, de ennek ellenére elégedett volt, a földszinten a főzőfülke kivételével gyakorlatilag mindent látott, és a hatalmas térben semmi gyanúsat nem talált. Hasra feküdt a matracon, a félelmetesen izmos karok lebontották róla a törülközőt, és csupán a fenekét takarta be Csilla. Teodóra már mindenre fel volt készülve. Várta a fájdalmat, amit majd a kőkemény, szálkás izmok okoznak a hátában, de a beolajozott kéz kellemesen melegnek és végtelenül gyengédnek bizonyult. Tulajdonképpen egy megnyugtató simogatásnak tűnt Csilla kezeinek lassú és módszeres játéka, ezért Teodóra félelme nagyon hamar elpárolgott. Maga sem gondolta volna, hogy ennyire jó lesz a megmerevedett izmait és feszült idegszálait elengedni és az ismeretlen nő gondjaira bízni.
Két perc elég volt, hogy átértékelje a helyzetét. Beszélgetésbe akart kezdeni, de Csilla megelőzte.
– Hogy kerültél hozzám? Te még soha nem jártál itt. – dobta hátra a hosszú, vizes haját a masszőrnő, mert észrevette, hogy a vége megcsiklandozta Teodóra derekát.
– Nem, még soha nem jártam itt. Egy ismerősöm ajánlott, azt mondta, nagyon jó kezed van, de szerintem tévedett, mert egyszerűen isteni, ahogy dolgozol. – füllentett a hadnagy. Rosszul esett, hogy nem mondhatja az igazat, de a helyzet nem tette ezt lehetővé.
– Ki az ismerősöd?
– Rácz Léna. – vágta rá a nő, mert az ezredes unokája jutott leghamarabb eszébe, és könnyebb úgy hazudni, ha a kimondott szót tudja kötni valakihez.
– Nem, ő nem rémlik. – morfondírozott Csilla. Erős ujjai kissé belemélyedtek a vállizmok közé, és lágyan kisöpörték a kezdeti fájdalmat, majd kellemes melegséget sugároztak egészen a nyakszirtig. Teodóra szinte elgyengült, annyira kellemesnek találta az érintést. Azt nem tudta, hogy a vállairól a karjára is átterjedő időnkénti simogatás része-e a masszírozásnak, de elvarázsolta a fesztelen kezelés. Csukott szeme megpróbálta maga elé idézni az izmos alkart, ami a hátán csodákat művel. Csillát elismerés illette a kidolgozottságért, de még jobban tetszett a hadnagynak a csöppet sem kellemetlen, már – már fenséges érintés, amivel a nő kivívta a tiszteletét.
– És te? Mennyi idő egy ilyen testet felépíteni? – kíváncsiskodott a hadnagy, hogy valahol Csillára terelje a beszélgetést.
– Több, mint egy évtized. De már csak szinten tartom magam, nem szándékozom többször pódiumra állni. Elegem van a versenyzésből, egy ideig szeretnék megpihenni és kikapcsolódni.
– Versenyeztél is? Ez nagyszerű! Nagyon erős lehetsz. – dicsérte Teodóra önkéntelenül.
– Igen, de egy ideje abbahagytam a versenyszerű megterhelést. Beteg lettem a proteinzabálástól, és az orvos azt mondta, álljak le, mielőtt feldobom a pacskert. Nem a sportot kellett abbahagynom, csak nem használhattam tovább egészségtelen készítményeket. És még élni is szeretnék, hátha tartogat még valamit számomra is a sors.
– Miért kellett proteinbombákat szedned? – lepődött meg Teodóra. A gondolatait viszont kicsit elterelte a derekára költöző kéz hihetetlen forrósága. Hol finom ujjak, hol egész tenyér nehezedett a bőrére, és a melegség, ami átjárta az egész testét, egészen más irányba terelte a gondolatait. Felidéződtek a szexuális élettől forró éjszakák, amikor ez a fajta érintés még sokkal többet jelentett bármiféle masszírozásnál. Az emlék pedig elszabadított valamit. Különös vágyat érzett eluralkodni a testében, és nem bánta volna, ha ez a meleg és érzéki simogatás eltart a végtelenségig. Azt vette észre magán, hogy nedvesedik. Ez első pillanatban pánikot okozott, aztán megpróbált küzdeni saját maga ellen. Basszus! És egy nő kezeitől! Megrémült, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy ez csak egy egyszerű masszírozás, semmi több. Fogalma nem volt, milyennek kellene lenni egy ilyen kezelésnek, így gondolatban végigjárt visszataszító mélységeket és emelkedett magasságokat is. Próbált nyugalmat erőltetni magára, és azt hitte, ezzel együtt az izgalma is elmúlik. Csilla végképp nem siette el a dolgát. Teodórának pedig csak ekkor jutott eszébe, meg sem beszélték, hogy mit, meddig, mennyiért, és miként. De már mindegy volt, kezdte magát csodálatosan érezni, és nem akart törődni az erősödő érzékiségével.
– Tudod, az izmok, mint amilyenek a tieid is, nem nőnek egy bizonyos mérettől nagyobbra, bármennyire erősek. Ezért kell izomtömeg növelőket használni. Ettől nem erősebbek, csak kidolgozottabbak lesznek, jól fognak mutatni, már akinek tetszenek az erős felépítésű testek. De úgy látom, neked is egészen klasszak a formáid. Nagyon klasszak! – hagyott fel Csilla a deréktáji kényeztetéssel, és átült Teodóra lába végéhez, a talpait kezdte masszírozni. Az érzékiség intenzitása kicsit csökkent a katonanőben, de valamiért nem tudta teljesen elengedni a vágyat, a ott motoszkált a fejében, még ha a józan esze ellenkezett is a beismeréssel. Attól nem lesz leszbikus, hogy egy másik nő megdolgozza az izmait! Csak az a fránya bizsergés ne lenne a hasában, ami folyton szét akar terülni az egész testében!
– Rendszeresen sportolok. Futok, tornászok, imádom az atlétikát. – mormolta, hogy elterelje a gondolatait. Semmiképpen sem szerette volna elárulni, hogy katona, ahol kifejezetten fontos az erőnlét.
– Vannak gyerekeid? – kérdezte a masszőrnő. A közvetlenség nem tűnt annyira tolakodónak, ezért Teodóra teljesen őszintén válaszolt.
– Igen, három gyerkőcöm van. Két lány, és egy fiú. Kíra hét, Zoltán öt, és Judit három éves. – mesélte büszkén az anyuka.
– Az klassz! És férjed?
– Az nincs. Elhagyott egy másik nő kedvéért. Sajnos csak a farkával tudott gondolkodni. – felelt Teodóra nevetve, poént faragva a keserűségéből.
– Sajnálom. Sosem fogom megérteni a pasikat. – közölte Csilla hosszú hallgatás után. Csak a keze dolgozott serényen, de az maga volt a tökély Teodóra számára. És a kéz, ami gyengéden siklott a vádlijára, újabb nem várt bizsergést szabadított fel a telhetetlennek tűnő testben. Az érzékiség utáni vágy elnyomta az ellene védekező észt.
– Neked van férjed? – kérdezte Teodóra. Valahogy nem is a nyomozás járt már a fejében, csak jobban szerette volna ismerni a nőt, aki annyi kellemes pillanattal ajándékozta meg.
– Nem, nincs férjem, valójában senkim sincs. Ha alaposabban megnézel, talán megérted, miért kerülnek a pasik. Féltékenyek az izmaimra. – nevetett fel a lány – Jobb is így, nem zaklatnak folyton, amikor semmi kedvem hozzájuk. Különben meg jobb szeretem a barátnőzést. Nem tervezek férjhez menni, szívesebben maradok szingli.
– Teodóra szeme kipattant. Az agya értelmezte a hallottakat, és azt szűrte le belőle, hogy a nő nem szereti a férfiakat, legalábbis nem úgy, ahogyan más nőnél ez természetes. De akkor hogy lehetett barátnője a századosnak? Vagy valamit félreért? Az érthető, mégis kétségeket ébresztő információkon gondolkodásból a szeme elé táruló látvány billentette ki. A sarokheverő melletti, földig érő tükörben pont saját magát pillantotta meg, és még valamit, ami csak élénkítette a kíváncsiságát. Csilla hihetetlen formás izmai gyönyörűen formálódtak, miközben nagy odaadással dolgozott az ő lábain. Igen, azok az izmok csodásak voltak. Fantasztikusnak találta annak ellenére a kidolgozott kart, hogy korábban nem rajongott sem a nőkért, sem a szálkásított izmokért. Szinte férfias alkatot kölcsönöztek az egyébként nagyon is csinos Csillának. Teodóra szeme elkalandozott. A sötétkék, fényes hastrikó lehetetlenül feszült a Szupermen acélizmaival vetekedő melleken. Talán kevésbé voltak nőiesek, de minden ott volt a helyén, ahol lennie kellett. A vállak tökéletesek lettek volna bármelyik férfi számára, szőrtelenül, ragyogó szexiséggel sugároztak mérhetetlen energiát. A kockahas kockásabb már nem is lehetett volna. Teodóra szeme végül a kicsi, feszülő latex rövidnadrágon akadt meg. Milyen szép, kerek a Csilla feneke! És a combja! Nagyon vaskos és iszonyatos erőt sugárzó, mesterien kidolgozott. Akár egy férfi, gondolta a hadnagy, és abban a pillanatban ismét megijedt. A tenyér, ami kitartóan suhant a lába hátsó fertályán, a combja belső felén szinte a bugyijáig kúszott. Maga sem értette miért, de valahogy szerette volna, ha Csilla keze megteszi az a pár millimétert, pedig az esze még mindig tiltakozott a vágy beismerésén. A kéz azonban kanyarodott, és nem a szeméremtestét érintette, hanem keményebb nyomást gyakorolt a fenekén keresztül a combnyakra, szinte roppanásig préselte a jógamatracba. A következő pillanatban már a másik vádli volt Csilla célpontja, miközben Teodóra lefagyott egy időre. Megmozdulni nem mert, amikor rájött, hogy a masszőrnő a törölközőt feltolta a derekáig, így láthatóvá válhatott az izgalom miatti nedvességfolt az élénkpiros bugyiján. Kezdte borzasztóan érezni magát, és a tükörben árgus szemekkel próbálta kifigyelni, Csilla hová tekint, milyen érzések kavaroghatnak a fejében munka közben. A tükörben azonban csak egy gyönyörű női arc profilját látta, aki halovány mosollyal, szinte élvezettel kényeztette a rá bízott testrészeket. A hadnagy szólni nem mert, csak kicsit megemelte a fejét, hogy jobban tudjon tájékozódni a tükörben. Kezdte csodálni a masszőrlány türelmét és diszkrécióját, és beletörődött, hogy ennek így kellett lennie. A félelme csillapodott, helyt adott valami egészen másnak. A gyönyörködés vette át a kényelmetlenség helyét. Igen, Teodóra gyönyörködött Csilla arcának angyali gyengédséget sugárzó, kissé , kedves arckifejezésében, és nem utolsó sorban a hosszú, fekete hajzuhatagban, akaratlanul is Léna vad, de nagyon elragadó szépségével vetette össze. Valamiért a lányra rengeteget gondolt egyébként is, már csak azért is, mert aggódott a miatt, holott jól tudta, hogy jó kezekben hagyta őket. Fura volt ez a megkérdőjelezhetetlen bizalom, amikor még alig ismerte a közkatonát, és fura volt, hogy az ő szépségét kereste a masszőrnő vonásaiban. Nézte, ahogy a munkáskezek simításait követik a szeretetteljes pillantások, és már-már megfeledkezett magáról, amikor a combja belső felén ismét megérezte a forró érintést. Ha most hozzányúlna Csilla, nem tiltakozna ellene, fogalmazódott meg az érzés. Hatalmas sóhaj hagyja el a tüdejét, ami csak akkor jutott el a tudatáig, amikor a masszőrlány is belenézett a tükörbe, és a képzeletvilág szülte, sóvárgó tekintetük találkozott a titokzatosnak tűnő valóságban. Megmagyarázhatatlan szépséget és vonzalmat érzett, és tudatára ébredt, hogy a testén és az arcán mindez látható.
Hirtelen fordult meg, maga elé húzva a törülközőt gyorsan felült, de Csilla elkapta a kezét és megállította.
– Megijedtél valamitől, Dóri? – megnyugtató és egyben marasztaló kézmozdulata meglepte a hadnagyot. Ebben a pillanatban az sem számított, hogy a törölköző sarka az ölébe hullott, és kicsi, formás bal melle szabaddá vált. Még takargatni is elfelejtette magát. A zavarodottságát dadogással palástolta.
– Tu... tu... túl jól ma... ma. Túl jól masszírozol. – vágott bosszús arcot, nem mert a masszőr szemébe nézni.
– Ugyan már, ne légy butus! Megizzasztalak kicsit, ennyi az egész. Akkor lenne baj, ha nem tudnád elengedni magad. Semmivel sem kell törődnöd, és nincs is miért szégyenkezned. Mitől ijedtél meg?
– Basszus, ez olyan kellemetlen nekem! A testem egészen máshogyan reagál, mint ahogy az eszemmel szeretném! – húzta fel az orrát elpirulva Teodóra.
– Na és? Csak én látlak, és én megőrzöm a titkod. Ennyi intimitásnak muszáj lennie a masszírozásban, különben hatástalan, és akkor nem is lehet igazán jó. Nagyon feszélyez? – próbálta szemkontaktusra bírni Csilla.
– Kurvára zavarba hoz. – fejezte ki a kényelmetlenségét káromkodással a hadnagy.
– Jó, akkor fordulj a hátadra, az arcoddal folytatjuk. Nagyon szépen fejezted ki magad, nagyon tetszett! – nevetett fel Csilla végtelen barátságosan, ezért a könnyedségét látva Teodóra szót fogadott. A melleire húzta a törölközőt, és próbált nem gondolni a történtekre, ami egyszerűnek tűnt, de lehetetlennek bizonyult. A törökülésben a fejéhez helyet foglaló nő olyan klassz mozdulatokkal kényeztette a homlokát, halántékát és nyakszirtjét, hogy végre valamennyire meg tudott nyugodni. Már csak a gondolatai és a csukott szeme előtt összeálló arckép emlékeztették folyamatosan a dolgos kezek gazdájának végtelen türelmére és vonzó szépségére. Miért gondol ő ennyit erre az ismeretlen csajra? Akármilyen szép, nem az esete, de azért, ha nehezen is, egy idő után beismerte magának, hogy Csilla tetszik neki annak ellenére, hogy nő, és annak ellenére, hogy semmit sem tud róla. Ez csak olyan szimpátia, mert Csilla kedves és nagyon aranyos, akarta elhitetni magával, de akkor miért esik olyan jól az érintése? Ilyen és ehhez hasonló töprengések hosszú folyama foglalta le a gondolatait, miközben az arcán nem az ujjak munkájától, hanem Csilla tapintatos simogatásaitól jelent meg a mosoly.
– Mehetek tovább? Ha úgy érzed, sok vagyok, csak szólj! – zökkentette ki a nő hangja. Előbb nem is tudta, mit válaszoljon, aztán a bizalom igent mondatott vele. Hogy hova tovább? Az számára is még rejtély volt, de akarta, hogy ez a bensőséges kontaktus megmaradjon. Akár egy nagyon klassz barátság is kialakulhat még közöttük, ilyen kezdet után semmi sem zárható ki. Vagyis majdnem semmi! Ha a nedves bugyi nem okozott gondot, nem fog gondot okozni, ha Csilla elől is, az intim tesztrészeit kivéve bárhol megérinti. Szinte már várta, mi következik. Beindult a fantáziája. A melleire képzelte az olajozott, forró tenyereket, aztán halkan kuncogott, amikor az izmos kezek végigsiklottak a karjain, majd az oldalán, de a mellét még részlegesen sem érintették. Na és! Mi lenne, ha Csilla lehúzná a törölközőt, és látná a melleit? Ő is csak egy nő! A következő pillanatban ráeszmélt, hogy talán meg is keményedhettek a bimbói. Azon kezdett rágódni, mennyire látszik át a szeméremszőrzete a piros alsóneműn, és persze mekkora lehet rajta az az átkozott, árulkodó folt. Kipattant a szeme. Előbb végigpásztázott a testén, majd Csilla kezén akadt meg a tekintete, ahogy szép lassan, enyhe nyomással mozgásra készteti mindkét oldalról az oldalbordáit. A látvány magáért beszélt. Bár sosem volt igazán vizuális típus, most valahogy sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonított a szemei elé táruló aktusnak, mint bármi másnak, és megint érezte, hogy fokozottan aktivizálódnak az érzékei. Nedvesedett, de valahogy a vágy sokkal erősebb volt, hogy megáljt parancsolhasson az izomközegekkel is kecses, női kezeknek, így csak gyorsuló, mély lélegzetekkel figyelte, ahogy keresztbe csúszkálnak a hasán, és finoman megmozgatják a belső szerveit. Valami elkezdődött. Valami gyönyörű érzés kezdett szétáramlani a testében. Ez már valóban kezdte nagyon kényelmetlenné tenni a helyzetet, ezért megálljt parancsolóan megragadta Csilla kezét.
– Ne, kérlek! Ne csináld tovább! – kérte a nőt, és nagyot fújtatott a saját telhetetlensége miatt, ami akarata ellenére sodorta ideáig.
– Nem jó? – merevedett meg Csilla.
– Ellenkezőleg! Nagyon jó, csak... – nem merte megfogalmazni sem, nemhogy kimondani. Az arca elkezdett nagyon intenzíven égni, vigyorgott Csilla megértő szemébe.
– Mi az a csak? – nevetett vissza Csilla, ragyogó szembogarai szinte megérintették Teodóra lelkét. Valahogy megérezte, hogy kimondhatja az érzéseit, a masszőrnő nem fog megsértődni, és nem fogja kinevetni.
– Olyan érzésem van, mint ha... – kezdett bele, aztán leblokkolt.
– Mintha ? – segítette ki Csilla.
– Nem! Inkább olyan, mintha mindjárt elélveznék! – mondta ki pironkodva, nagyon halkan Teodóra.
– Ne aggódj, olyan nem történhet! Változások indultak meg a testedben a kezelés hatására, az érzés téveszt meg, mert az idegszálaidnak jót tesz az ellazulás. – folytatta a munkát a masszőrnő, többször belemosolygott közben az ijedtnek tűnő, de rákvörös hadnagy képébe, hogy nyugtassa.
– Lehet, igazad van, csak én lihegem túl. Nekem annyira új ez az egész. Aki mesélt róla, azt mondta, hogy a masszírozás fantasztikus, de én még sosem tapasztaltam a bőrömön.
– Csukd be a szemed és ne beszélj! Csak koncentrálj! – suttogta Csilla, újabb adag masszázsolajat csepegtetett a nő köldökébe, és lassan araszolva a szeméremdomb felé egyre lejjebb simogatta a hadnagy hasát keresztben. Végtelen türelemmel tudta enyhe présbe fogni a puha hasat. Teodóra tényleg megkönnyebbült kicsit. Ha hasonlít is az érzés, azért kár lenne elmulasztani. Mély lélegzetvételekkel próbált nem tudomást venni a szexuális gerjedelemről, de a bizsergés nem volt kíváncsi a véleményére, csak jött, és egyre jobban kezdett a testén elhatalmasodni. Nem segített ezen az sem, hogy a masszőrnő egyik keze áttért a combjára, és előbb kívül, aztán belül érzéki nyomást gyakorolva, szemrebbenés nélkül simított végig a bikinivonalig, a hasfalán pedig a másik kéz elérte a bugyi szélét. Teodóra kinyitotta a szemét. Érezte, hogy nem képes tiltakozni, az eluralkodó vágy túllépett az esze diktálta határokon. Csilla szemén keresztül szerette volna elkerülni a végzetét, de a nő nem az ő arcát nézte, hanem a saját kezeit követve elmélyülten dolgozott az intim tesztrész körül. Láthatólag élvezte, amit csinál. A hadnagy maga is elcsodálkozott. Hogyan lehet ekkora beleéléssel dolgozni valaki más testén? Aztán megakadt a szeme a vastag ajkakon. A lebiggyesztett ajak jelentett számára valamit. Nem csak szép volt, de élettel teli, mint ahogyan az az arc is, ami szinte elbűvölő örömöt sugározott. De szép, gondolta a nő, és a következő másodpercekben elképesztő ellenállhatatlansággal elkezdtek feszülni az izmai. Különösen erős lüktetést érzett az egész testében, mint ha a föld is megmozdult volna alatta. A lüktetések után pedig jött. Hihetetlen békés, szinte testen kívüli. Az arcát simogató kéz előbb nagyon megindította, aztán rettenetesen megijesztette. Hirtelen felpattant, mint akit megégetett valami. Olyan erősen szorította magához a törölközőt, mint ha meg nem történté tehetné az iménti pillanatokat, kétségbeesetten kereste a menekülést.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténni! – kesergett végül, és a fürdőszobába menekült, ahol ledobta magát a kád szélére gondolkodni, és véletlenül lerúgta a kád oldalát takaró csempéről a szifonszerelést biztosító ablak műanyag lemezablakát, ami a padlóra esett. Ijedten kapott utána és tette vissza a helyére, mint ha a zajjal együtt az egész házat döntötte volna romba a lelkiismerete.
– Ne csináld, Dóri! Nincs miért szégyenkezned! – kopogott be az ajtón Csilla, de nem nyitott be.
Csak el innen, el innen minél hamarabb, fogalmazódott meg a gondolat a hadnagy fejében. A gyönyörű érzést valami nyomorúságos önsajnálat követte, amivel nem tudott mit kezdeni. Kapkodva magára húzta a farmert, de a melltartót csak begyömöszölte a retiküljébe, hogy hamarabb elhagyhassa a helyet, ahol oltári nagy szégyen érte. Nem tudta, hogyan is lehetne feldolgozni az érzéseit, amik egyszerre voltak nagyon szépek és rettenetesen lealacsonyítóak. A tárcájába nézett. Mennyit szoktak egy masszírozásért fizetni? Talán ötezer elég? Végül egy húszezrest vett ki. Egyfajta bocsánatkérésnek szánta, hiszen nem Csilla tehetett arról, hogy őt elragadták az érzelmei. Sebtében körültekintett, és amikor a kicsi ablakon megakadt a szeme, eszébe jutott a teljesítetlen küldetés. Bűntudattal fordította nyitottra a kilincset anélkül, hogy kinyitotta volna az ablakot, aztán belebújt a cipőjébe. Sírás kerülgette. Felszakadtak a régi sebei, ismét felbukkant az életében a nyomasztó magány, és érezte magát, hogy nem tudott a testének parancsolni. Próbált ésszerű magyarázatot összehozni, mielőtt kilépett az ajtón, de ezt a pillanatot nem kerülhette el. Csilla ott várta, és találkozniuk kellett, bármennyire nem vágyott a fölöttébb kellemetlen pillanatra.
– Dóri, kérlek! Nem történt semmi! Beszéljük meg! – fogadta a megkomolyodott arcú nő az ajtóban, szerencsére nem próbálta útját állni. Teodóra nem mert közelebb lépni hozzá, inkább letette a húszezrest egy szekrénykére a bejárati ajtó mellett. Egy pillanatra még visszanézett az elkomorodott Csillára.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténni! – ismételte magát, és kiviharzott kétségbeesetten, ne is lássa, mit hagy maga után. Bűnös volt, vagy csak áldozat? Vagy mindkettő? Nem, nem a leszbikusságot jelentő intimitás bántotta, sokkal inkább az a tudat, hogy újra kellett élnie az elhagyatottság nyomorúságos érzését, amitől két év alatt alig tudott megszabadulni.

Azért milyen jó is a puha, meleg párna! Nem beszél, nem kérdez, csak melegít, és kicsit pótolja a hiányzó ölelést. Teodóra halkan pityergett az ágyán, amikor halk kopogás figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Gyorsan megtörölte a szemeit, és erőt vett magán. Valahogy megérezte, hogy Léna keresi, hiszen a gyerekek a szokásosnál is hamarabb elcsendesedve már egy ideje az édes álmukat álmodhatták. Elküldje a lányt, vagy beszélgessen vele egy kicsit? Egyikhez sem volt kedve, de meglepődött, amikor Léna mellé ült, és megsimogatva a hátát megkérdezte, mi a probléma.
– Egész délután bántott téged valami. Ugye nem velem van baj? – kérdezte kicsit félve, kérdő tekintettel hajolt lejjebb, hogy kiolvassa Teodóra érzelmeit.
– Nem, dehogy! Nagyon meg vagyok veled elégedve. A gyerekeim is örülnek neked, és én is.
– Nem akarsz róla beszélni? Megértem, ha nem. – túrt Dóri hajába barátilag, de nem mozdult, még várta, mi történik.
– Tulajdonképpen nem történt semmi. – füllentett Teodóra, miközben érezte, hogy elpirul, amikor Csillára, és a vele történt afférra gondolt – Csak nem nekem való ez a munka. Könnyebb lenne egy kegyetlen háborúban csatába menni.
– Mégis, mi történt? – tolta arrébb Léna, és nagyon bizalmas módon ismét oda feküdt mellé, nem is kérve engedélyt, Teodóra pedig engedte, mert úgy érezte, valakinek beszélnie kell az érzéseiről, vagy megháborodik.
– Elmentem arra a címre, a százados barátnőjéhez. Szerencsére otthon találtam a csajt, és mivel ki volt írva, hogy masszőr, azzal az indokkal, hogy szeretnék egy alkalmat kérni, bejutottam a házba.
– Körülnéztél?
– Csak a földszintet láttam, azt sem teljesen. Beszélgettünk a lánnyal, és ártatlan kérdezősködéssel ki akartam kérdezni, hátha egy ismeretlennek elárul valamit, de nem értem az egészet. Azt mondta magáról, hogy inkább szingli marad, de férfit nem szívesen enged közel magához. – idézte fel Teodóra Csilla szavait.
– Leszbi? De akkor a századossal csak barátok? – kérdezett rá Léna azonnal kihámozva a lényeget.
– Hát ez az, amit nem tudtam kideríteni. A dossziéban egészen más áll. És akkor melyik hazudik? – könyökölt fel Teodóra.
– És milyen a csaj? Olyan kíváncsi vagyok, milyen típusú nőkre bukik a százados, ha egyáltalán van zsánere, és a külső számít neki! – élénkült meg a lány.
– A csaj? Baszdmeg! Úgy meglepődtem, amikor megláttam, hogy majdnem berosáltam. Egy szál törölközőben a fürdőből vizesen szaladt ki elém a kapuig. Egy fejjel kisebb, mint én, de olyan izmai vannak, egy gorilla elbújhatna mellette. Férfiban sem ismerek ilyen kigyúrtat. Mindamellett hosszú, egyenes szálú, ébenfekete haja van, és talán nem túlzás azt mondani, hogy megkapó, angyalian szép és ártatlan az arca, de úgy általában mindene is, nem csak az arca. Ápolt és ízléses a szemöldöke, finomak az arcvonásai, és nagyon kedves a mosolya. Eszembe jutottál, amikor megláttam. – kacsintott Teodóra Lénára, majd folytatta – Állítólag badizott több, mint tíz évig, csak abbahagyta, mert túltolta az izomköteg növelőket.
– Érdekes csaj lehet. És ezt ott beszéltétek meg pár perc alatt? Jó ötlet volt bejelentkezni hozzá. – mosolyodott el Léna, megkönnyebbülés ült az arcára – Visszamész?
– Ne siess annyira! Épp azon gondolkodom, hogy feladom a megfigyelést. Felzaklatott ez az egész. Felborult a jól begyakorolt, zárkózott életem, és tegnap te, ma meg Csilla ébresztett rá, mennyire egy ideje a magány.
– Jó, értem, hogy sok minden megváltozik körülötted, de mi zaklatott fel ennyire? Mondott valamit? – érdeklődött Léna kitartóan, szép arcára árnyékot vetett ismét az aggodalom, de Teodóra nem tudta, mennyit szabad neki az érzelmi viharairól elmondani.
– Nem, a századossal kapcsolatban nem mondott semmit. Tulajdonképpen alig beszélgettünk. Csak megmasszírozott, és eljöttem. – egyszerűsítette a dolgot, majd a párnába nyomta az arcát, ne lássa Léna, hogy kicsordulnak a könnyei.
– És miért pirultál el? És most miért sírsz? Nem mondom el senkinek, de tudni szeretném, hátha segíthetek. – suttogta a lány – Nagyon fájt, amit csinált veled?
– Nem egyáltalán nem fájt, sőt, túlságosan kedves volt velem.
– Kikezdett veled! Ugye kikezdett veled? – simogatta meg Léna a hadnagy fejét.
A párnából halk szipogás érkezett, majd egy nehéz sóhaj kíséretében Teodóra kinyögte, hogy nem történt semmi. Hazudott, hogy ne ismétlődjön meg a szégyen.
– Jó, majd ha akarod, elmondod mi történt. – ült fel a lány, de a hadnagy utána nyúlt.
– Aludnál itt, velem? Szeretném, ha megölelnél!
– Persze. – bizonytalanodott el Léna, de visszafeküdt, és viszonozta Teodóra közvetlenségét.
– Nehogy rosszra gondolj, csak szükségem van valaki közelségére, és te olyan vagy, mint ha a húgom lennél. – suttogta a lánynak, és kicsit megkönnyebbült, amikor Léna megértően megsimogatta a hátát, és összeölelkeztek.
Léna erőteljesen édes, vanília illatában kicsit oldódott a feszültség, de elaludni képtelenségnek bizonyult. Elég volt becsukni a szemét, és Csilla arca máris felragyogott a képzeletében, pedig szabadulni akart a gondolattól. A szex semmilyen szerepet nem kapott, de annál inkább ostromolták a romantikus álmok, amelyeket megkapóan szépnek talált, és a szentimentalizmus szívhez szóló ábrándjain keresztül bizsergéssel lélekkel és kitartó álmatlansággal Csilla sötétkék szemeinek bűvöletében végigálmodozta a fél éjszakát. Szorosabban magához ölelte Lénát, és akkor döbbent rá, hogy mi a különbség a két lány között. Előbb arra gondolt, Léna vékony karja helyett boldogan tapogatna kemény, sok munkával megformált, erőtől duzzadó izmokat, aztán rájött, hogy a vékony termetű, de nagyon aranyos lány karját, hátát, haját sokkal szívesebben simogatja, és nem csak azért, mert épp kéznél van. Léna jelentette a bizalmat, Csilla az izgalommal teli vágyakat. A történtek után nem volt tisztában a saját érzéseivel, és nem akart engedni a képzelete szabadságának, de önkéntelenül adott egy puszit Léna arcára, amire ő a homályban is látható mosollyal reagált. Teodóra megkönnyebbült, rájött, hogy nem hagyja aludni az újdonsült barátnőjét. Legalább a szégyenérzete elmúlt, bár maga sem tudta, hogyan tovább, hiszen nem akart valójában semmilyen kapcsolatot Csillával, megelégedett a romantikus álmodozással, és félt is egy nem egészen szokványos kalandtól. Vagy mégis? Mi lenne, ha megtenné, ha kipróbálná, ha hagyná magát sodródni a szexualitással? A szexiség érzése, és az érintés rettenetesen hiányzott az életéből. Csak abban jutott biztos pontra, hogy bocsánatot kellene kérnie a végtelenül kedves masszőrlánytól. De hogyan tegye, hogy ne gondoljon közben másra, többre?

A gesztenyefák között fel-felvillanó napfény játékossága jobb kedvre derítette a mélyen magába szálló nőt. Lassú léptei bizonytalanságot sugalltak, pedig a tervei már majdnem teljesen kiforrottak voltak. Nem törődött a forgalmas úton elhaladó, dudaszóval vagy bekiabálással szexista tetszést kinyilvánító sofőrökkel. Máskor egy ilyen afféron mosolygott, most fel sem vette a kötözködést, ami jobbára úgy is csak a formás fenekének szólt. Bámulta a fekete edzőcipőit, közben meg tervezgette, milyen bátran fog Csilla szemébe nézni. A ház felé közeledve egyre bizakodóbb lett. Meggyőződésre jutott saját magával, hogy helyes a bocsánatkérés, már csak az összes többi, vegyes érzéseivel harcolt a lelke szűntelen. Lehet, hogy valamit félreértett Csilla mosolyában? Annál jobban szerette volna ezt tisztázni, de a kapun hiába csengetett. Többszöri próbálkozás után lenyomta a kilincset, és mivel nyitva találta, belépett a kertbe. Sietősen az ajtóhoz lépkedett. A gyomrában megindult a lift, a lábai megremegtek, de többszöri kopogásra sem jött hang az épületből. Ez az ajtó azonban zárva volt. Körülnézett. Első pillanatban csalódást érzett, aztán sietősen megkerülte az épületet és leellenőrizte előbb a lakattal zárt pinceajtót, aztán az elvadult kertet. Semmi gyanúsat nem tapasztalt. A ház mögött megállt a fürdőszoba ablaka alatt, de fényes nappal mégsem mászhatott be, hát elhagyta a kertet, és elszelelt. Arra gondolt, majd este visszajön, és akkor talán sikerül beszélnie Csillával. Fontosabbá vált ez a vágy, mint a feladat, amivel az ezredes megbízta, mégis ezt az utat tartotta helyesnek és főleg emberinek.

A nappal lassan telt. Álmos volt, és még mindig zaklatott. A lengén öltözött, de szívrablóan szépre sminkelt Léna remek társaságnak bizonyult. Együtt tanultak főzni, és együtt játszottak a gyerekekkel, a lány pedig nem faggatózott, csak megértő és barátságos pillantásokkal próbálta jobb kedvre deríteni. Az ő ötlete volt, hogy a gyerekek délutáni alvásának ideje alatt keressenek valamit az interneten Csilláról, de sem a neve után, sem a testépítéssel kapcsolatban nem találtak róla semmit. Fejtörést okozott Teodórának, miért említette akkor a kigyúrt csaj a pódiumot, hiszen ha rangosabb versenyen indult, annak nyoma kellene, hogy maradjon a világhálón. Márpedig azokkal az izmokkal a dobogó a minimum. A rejtély kicsit visszatérítette a küldetéséhez. Megvárta, míg besötétedik, csak aztán indult útnak. Direkt sötét ruhát vett magára, és árulónak érezte magát, mert tudta, hogy valami rossz dologba ártja bele magát, ha bemászik azon az ablakon. Csilla még mindig nem volt otthon. Teodóra elkedvetlenedett, ugyanakkor egy kicsit aggódott is, hol lehet a nő ilyen későn. Még az is megfordult a fejében, hogy egy másik nővel mulatja az időt, és a gondolat kicsit kiszárította a torkát, szívbemarkoló féltékenység szele lengte körbe. Hamar az ablak alatt találta magát. Sietett, kapkodott, és a szíve majd kiugrott a helyéről, de a feladat az feladat, és hátha többet is megtudhat Csilláról. Egy kisebb ládát kellett az ablak alá tenni, hogy elérje, de sportos alkata és az átlag feletti magassága segített bepréselni a testét a kicsiny ablakon. A félelem megbénította valamennyire az izmait. Bűnösnek érezte magát, de azért tovább dolgozott. Megütötte magát, amikor a padlóra esett, de egy pisszenést sem hallatott. Olyan volt ez, mint egy háborúban, ahol a legkisebb zaj is az életébe kerülhet. A telefonjával világított. Végigpásztázta az előszobát, bekukkantott a kanapé alá, kihúzott minden fiókot, de rendetlenséget sehol sem hagyott. A főzőfülke sem rejtett semmilyen gyanús táskát vagy dobozt, ezért felrohant a beépített padlástérbe. Szinte már fuldoklott a kapkodástól, és a félelem, hogy akármikor lebukhat, csak folyamatosan hatalmasodott. Hálószoba, gondolta az egyik helységbe lépve. Az ágy alatt nem talált semmit, és az éjjeliszekrényben sem, de volt ott egy kép egy mosolygós, szőke lányról. Vékony arcából horgas orr meredezett, de mindennek ellenére szimpatikusnak találta. A szoba falán is talált egy képet. Azon is ugyanezt a lányt látta, feltehetően a szüleivel pózolt. Ez biztosan a Csilla barátnője, szorult el a szíve. Megköszörülte a kiszáradt torkát, és benézett a ruhásszekrénybe. Az aljában nem talált semmi említésre méltót. A fogasokon szebbnél szebb ruhák sorakoztak, egyet még magához is fogott, és meglepődve tapasztalta, hogy talán még rajta is feszülne, Csillára biztosan nem lenne jó. A fiókokba is bepillantott. Fehérneműk és felsők között keresett valami magyarázatot a ruhák méretére, de csak még jobban összezavarodott. Semmi, de abszolút semmi nem utalt a századosra, és legalább annyira nem talált semmit, ami a Csilláé lehetett volna. Átrohant a másik szobába, ott is kutakodott kicsit, aztán tanácstalanul lehuppant egy ágyra. Nagy kérdések születtek meg a fejében. Ez nem is a Csilla háza, vagy nem cserélte le a ruhatárát azóta, mióta kigyúrta magát? Valami nagyon nem passzolt. A következő gondolata a pince lett. Emlékezett a kulcstartóra a bejárati ajtó mellett. Nem tudta kiverni a fejéből a nő kilétét, de még dolga volt, és úgy érezte, egyre fontosabb, hogy találjon valamit. Kimászott a fürdőszoba ablakán. Félelemmel nyitotta a lakatot, és még nagyobb rettegéssel lépkedett le a poros lépcsőn. A pince üres volt. Néhány ősrégi szék és felesleges kacatok kivételével semmit sem talált. Azaz mégis, Teodórának eszébe jutott papírokat, iratokat keresni. Ismét visszamászott az ablakon. Emlékezett, hogy a nappaliban lévő komód fiókjaiban, ha fegyvereket nem is, iratokat azért látott. Kétségbeesetten olvasott, bontogatta a borítékokat, belekukkantott egy naplóba, de hiába találkozott mindenütt Kadar Csilla nevével, előbbre nem jutott, fényképeket pedig nem talált. Bármennyire sántított a dolog, levonta a következtetést, hogy Csilla együtt él egy lánnyal, legalábbis minden jel erre mutatott. De akkor hol vannak a ruhái? Merre találja a cipőit? És még egy nagyon fontos tény is eszébe jutott. Csilla azt mondta, hogy edzés után zuhanyozott, de sehol egy kondigép, vagy súlyzó. Gondosan eltüntette a kutakodás nyomait, és menni készült. Utoljára még elegendő bátorságot vett, felkapcsolta a világítást, és belenézett a fürdőszobai tükörbe. Megvizsgálta a csalódott, szomorkás  ábrázatát. Ilyen a te szerencséd, mondta a képmásának, majd kivette a kontaktlencséit, mert a szeme már kezdett fájni. Úgy is csak közelre kellettek, leggyakrabban csak feltolta a szemüvegét, ha hosszabb szöveget akart olvasni. Most pedig hazamegy, és soha többé nem jön vissza ehhez a házhoz, döntötte el. Iszonyú koszos volt. A pincében ráragadt kosz és a félelemtől kiütő izzadtság, amit tudatlanul elkent az arcán, nevetségesnek hatott. Kinyitotta a tükör melletti szekrényajtót. Megnézte a kozmetikumokat. Teljesen megnyugodott. Sem a századosnak, sem a fegyvereknek semmilyen nyoma, és Csilla talán nem is itt lakik. Talán csak ő a barátnő, aki a képen látott szőkéhez jött látogatóba, akkor viszont alaposan átverte a bemutatkozáskor. És miért vállalta a masszírozást? Leült a kád szélére, az összetört lelkét össze kellett kapargatni. Véletlen, hogy a két ügy ennyire rejtélyesen összefonódott? Hátrafordult. Megengedte a melegvizes csapot, alá tartotta a kezét, a következő percben pedig elkezdett vetkőzni, és már halálos nyugalommal feküdt bele a párolgó forróságba. Ha Csilla így, akkor ő is úgy, legalább kvittek lesznek egymás átverésével. Az elképzelés azonban sántított, hiszen a nő vele ellentétben nem tört be sehová, hogy kutasson. Fürdés után megkereste azt az édes parfümöt, ami nem is Csillára, hanem Lénára emlékeztette. Befújta magát, mert vágyott valamire, ami emlékezteti őt, aztán meztelenül, telefonnal a kezében felment az emeletre, és csinált egy fotót a szőke lányról valamire biztosan jó lesz alapon.

Teodóra szíve majd kiugrott, amikor a telefonja. Mégiscsak rossz volt a lelkiismerete, tilosban járt és főleg törvénytelenül tartózkodott más házában. Mielőtt fogadta volna a hívást, ránézett a telefon órájára. Majdnem éjfélt mutatott.
– Jó estét, asszonyom. Itt Varga Miklós tizedes beszél. Ciprián százados úr készül valahová, negyed óra múlva várhatóan elhagyja a laktanyát. – hadarta egy fura hanglejtéssel beszélő valaki. A hadnagy már várta a hívást, csak nem pont ilyen késői órán, és főleg nem ilyen kiszolgáltatott pillanatban. Bosszankodott kicsit, amíg sietve visszarohant a fürdőszobába. Magára kapta a szűk pólóját és a felráncigálta a sötét, futásra tervezett testnadrágot. Egyszerűen nem volt ideje a fehérneműjével törődni, meg aztán ott bujkált benne a , hogy jelzésként a helyszínen hagyja Csillának. Ez utóbbi mellett döntött, és hagyva csapot, papot, elhagyta a házat a kis ablakon keresztül. Oda kellett érnie a kapuhoz, mire a százados kigurul rajta az öreg, grafitszürke Fordján, és ehhez szükségessé vált egy kis futásteljesítmény, meg egy kis gyorshajtás is. Semmiképpen sem szeretett volna az első, komoly akcióról lemaradni. Még fújtatott, amikor megállította az autót a laktanya közelében üresen árválkodó parkolóban. A szívverése dobszólót játszott a dobhártyáin, de nem a teste volt meggyötörve, a lelke könyörgött volna segítségért. Ráadásul meg volt győződve arról, hogy már elkésett. Sértetten és rosszkedvűen hajtotta a homlokát a kormányon végigfektetett karjára. Iszonyú fáradtságot érzett, miután az előző éjszakát valami átkozott érzelem álmatlanná tette. Szabad tenyerével benyúlt a pólója alá, az izzadt bőrén végigsimíva megérintette a meztelen bal mellét. Ez a tiéd lehetett volna, te szemét kis szélhámos, gondolt bosszúsan Csillára, majd beleszagolt a levegőbe. Az izzadtság még nem nyomta el a testéből áramló édes illatot. Hanyatt dőlt, és a rosszul alakuló sorsára gondolva elsírta magát. Minden régebbi sérelme és bántódása újabb és újabb tüske volt a szívébe. Miért élte bele magát annyira Csilla közeledésébe? Hiszen semmi köze a csajokhoz, és Csilla sem mondott semmi olyat. Hiába próbált elszakadni az előző napi emlékektől, az izmos alkattal párosuló, elragadó arc minduntalan visszatolakodott. Várjunk csak? Masszírozni tudott, méghozzá nem is akárhogyan. Akkor lehet, hogy valamit csak félreértett, és a szőke lány a fényképen csak egy emlék Csillának valahonnan? De akkor a ruhatár? Egyre bonyolultabbá vált ez az ügy és ez még jobban felzaklatta. Legalább nem vagyok, vagyis nem lettem leszbikus, mosolyodott el végre, amikor kisírta magából a fájdalmat. Megtörölgette a szemét, aztán elővette a szemüvegét és a telefonját, a szőke lány fényképén keresett valami árulkodót. Vissza kellene mennie még egyszer a házba, keresni valami kézzel foghatót, vagy legalább rendet rakni maga után. Az otthagyott fehérneműt hamar megbánta. El is döntötte, hogy ha lesz erre alkalom, akkor mindenképpen sort kerít rá. Iszonyatos fáradtság vett erőt a hadnagyon. Becsukta a szemeit, és próbált ellazulni. Pár másodperc múlva már Léna mosolygó arcát látta maga előtt, aki épp önfeledten játszott a gyerekeivel, de ez nem volt több, mint egy csodálatos álom.

Arra riadt, hogy a feje a súlyánál fogva lecsuklott, kényszerű ébresztőt tartva a gondtalan álomvilág negédes rabságából.
– Úr Isten! Mennyi lehet az idő? Bassza meg, elaludtam! – rémült meg abban a pillanatban. A telefon fél egyet mutatott, tehát a százados valószínűleg már elhagyta a laktanyát, és ő nem teljesítette a feladatot. Majd legközelebb jobban figyel, gondolta, egy alkalom miatt nem dől össze a világ, még ha most mellé is fogott. Majd azt jelenti az ezredesnek, hogy a házból nem ért időben a laktanyához. Gyűlölte, hogy hazudnia kell, de az igazi magyarázatot valahogy nem szerette volna mások orrára kötni. Beindította a Fiat Puntó motorját, és hazaindult. Útközben azonban meggondolta magát, elkanyarodott a Kassai út felé. Rettenetesen mozgatta a kíváncsiság, ráadásul nem ártott volna rendet rakni maga után a fürdőszobában. Nem állt meg a sarkon, ahol korábban, előbb végighajtott a nappal még forgalmas útszakaszon, hogy ellenőrizze, nincs-e valami rendkívüli következmény a betörése után. A ház előtt egy személyautó parkolt. Szürke Ford, benne egy alak ült, a bejáratra bámult. A rendszám megegyezett a százados kocsijának számával. Teodóra megijedt, gyorsan kikerülte a Fordot és továbbhajtott, csak tisztes távolságból mert parkolás után visszanézni. Mit csinál itt ez az alak? Mégis csak van köze a házhoz, vagy Csillához? És miért nem megy be? Egyre érdekesebb lett a szituáció, és a nő gyomrában is egyre csak nőtt az a bizonyos, emészthetetlen, nehéz gombóc. Persze mi van akkor, ha Csilla ismeri Cipriánt? Semmi. Miért ne ismerhetné? A dosszié szerint a barátnője, az a Balogh Zászlós viszont biztosan nem tartott nekik gyertyát, hogy mindenről pontosan tudjon. De akkor honnan az információ? Nem maradt sok ideje töprengeni, a Ford elindult, és elhajtott mellette, vennie kellett a bátorságot, hogy a tőle telhető legdiszkrétebben kövesse. Meglehetősen lassan haladtak. A századosnak konkrét úticélja lehetett, egyértelműen keresztülhajtott a fél városon, végül egy ódon épületekkel sűrűn beépített városrész parkolójában állt meg. Kiszállt az autóból, nyújtózkodott egyet és elegáns, energikus mozdulatokkal elindult egy átjárón keresztül a sétálóutcára, amit Teodóra jól ismert. Fénylett a fekete bőrdzsekije, hibátlan volt a vasalt nadrágja és a cipőjén szikrázott a lámpák fénye. Egyhangúan szigorú arckifejezéssel ment el mindenki mellett, aztán a sarkon befordulva eltűnt szem elől. Teodóra szinte a Ford mellé parkolt. Gyorsan a százados után loholt, hogy lássa, hová megy, de már sejtette az úticélt. Nem ismerte az éjszakai szórakozóhelyet, ahová állítólag a legfurább és legledérebb náció járt szórakozni, de ezerszer elment már előtte, hiszen a sétálóutcán millió üzlet és butik és egyéb vendéglátóhely foglalt helyet. Ilyen késői órában a tiszt hova máshova mehetett volna? Feketemacska felirat világított az éjszakai bár felett. Teodóra nem tudta, mi lehet odabent, mennyire diszkrét vagy mennyire közönséges a légkör, de nem is volt ínyére, hogy bekukkantson. Megbújt hát az átjáró sötétjében és megpróbált észrevétlen maradni. Nem is volt úgy öltözve, hogy tiszteletét tegye, és semmi kedve nem volt ahhoz, hogy pasasok inzultálják a melltartó híján dölyfösen kidudorodó bimbói miatt, vagy szembe kerüljön a századossal. Várt. Várnia kellett.  Megdörzsölte a szemét, és közömbösséget színlelt, ha valaki elment mellette. Figyelte a bár előtt elhaladó embereket, a virgonc és alulöltözött nőket, és azt a könnyed életstílust, ahogyan ezek az emberek egymással viselkedtek. Mit kereshet itt a százados? Vagy húsz perc elteltével megkapta a választ, megjelent végre a férfi az oldalán egy eléggé alulöltözött nővel, akinek a feneke is kilógott a rövid, kárminpiros ruhájából. Hosszú, szőke haját egyfolytában dobálva, megingó lábakkal próbált lépést tartani a túlságosan magas tűsarkúin a szálfa egyenes katonával. Teodóra befordult a fal felé, próbált észrevétlen maradni, majd tisztes távolságból csendes léptein próbált utánuk osonni.
– Már nagyon vártalak, édes! – ütötte meg a fülét egy magas hang, és akkor esett le a tantusz, hogy nem egy nő, hanem egy nagyon szépen kikészített, egészen helyes arcú, és kivételesen nőies idomokkal megáldott transzvesztita követi a századost.
– Tudod, drága, hogy nem jöhettem! – mormolta a százados, miközben oldalt fordulva gusztálta a nőnek öltözött srác vonalait.
– Persze, régebben gyakran kerestél, csak mióta nincs a barátnőd, azóta én sem vagyok fontos! – háborgott a szőke, mire a százados az átjáró másik végén falhoz tolta, és szinte megcsókolta. A háborgás abbamaradt. Teodóra megállt. Előbb vissza akart fordulni, aztán inkább elment mellettük, és a sarkon befordult, leült a parkoló szélén egy padra, mint ha várna valakit. Jól látta a csókolózó párt. A félelmei és az erotikus látványtól vegyes érzelmek, amelyek megemelték az adrenalinszintjét, nem nagyon igyekeztek csillapodni. Csak lopva tekintett a százados és az áldozata felé, de a suttogó hangokat is kiszűrték a kihegyezett fülei.
– Ő már nincs, ezért ezen túl mindig hozzád fogok járni. Csak hozzád! – ígérte a százados, és gátlástalanul lehúzta a piros felsőt, hogy megcsókolhassa a partnere mellét.
– Megígéred? – döntötte hátra a fejét a transzvesztita, kezdte élvezni Ciprián heves udvarlását.
– Megígérem Gréti! – állt hátrébb a százados. Hagyta, hogy a lánynéven említett valaki visszacsomagolja a melleit a ruhába, és abban a pillanatban máshol támadott. Minden előzmény nélkül nyúlt Gréti lábai közé, amit a védekező kezek próbáltak megakadályozni.
– Vedd el a kezed! – szólt rá agresszíven a százados, és elvigyorodott, amikor Gréti engedelmeskedett – Meg akarlak baszni! – közölte beindulva, sietős mozdulatokkal húzta lejjebb a fiúról a tangát, elkezdte a fiú péniszét masszírozni, ami szemlátomást gyorsan éledezett.
– Visszaélsz azzal, hogy nem tudok neked ellenállni. – sóhajtott Gréti, lenézett a farkát izgató kézre, és ösztökélő csípőmozdulatokkal hullámozva engedte a testében eluralkodni a kéjt.
Teodóra ledermedt. Sosem gondolta volna, hogy ilyen szexnek lesz egyszer szemtanúja. Érezte, hogy elönti a forróság, de sokkal erősebb volt az a feszélyező kényelmetlenség, amit Ciprián közelsége miatt érzett, hiszen a férfi tudta, hogy a padról mindent lát. Meggyőződése volt, hogy a százados élvezi a magamutogatást, és direkt neki rendezi ezt a jelenetet. Bezzeg, ha tudná, miért van itt... Bármennyire nem akart, a tekintete mégis odatapadt az átjáróban szexelő párra. A kezeit legszívesebben a combja belső felére tette volna, de nem merte, a szégyenérzete megakadályozta.
– Menjünk a campingbe, a faházba, mint máskor szoktunk? – sürgette Gréti a századost nagyokat sóhajtva, valószínűleg őt sem érdekelte, hogy a padon ülő nő végignézi a közszeméremsértő aktust.
– Gyere! – engedte el a százados az égnek meredő péniszt, ami a hosszával groteszk látványt nyújtott a piros kisestélyi alól meredezve. A férfi átkarolta Grétit, és vezette az autója felé. Mindketten végigmérték Teodórát, aki legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, de nem volt hová menekülni, zavartan fordította el a fejét. Miután beültek az autóba, a százados áthajolt az anyósülés felé, és eltűnt egy percre szem elől, míg Gréti elnyúlt pofával visszabámult a hadnagyra az ablakon keresztül. Később a százados felegyenesedett, a fiú pedig mondott neki valamit. Valószínűleg őt beszélték ki és rajta nevettek, azonban ez volt a legkevesebb, ami ellen lázadni lehetett volna. A Ford csikorgó gumikkal lódult meg, hogy elhagyja a parkolót. Teodóra pedig kétségbeesetten rohant az autójához, hogy ne tévessze őket szem elől. A sietség ellenére fura pezsgés járta át a testét. Olyan életet és energiát érzett magában, amit még soha nem tapasztalt korábban, igaz, nem is került még olyan helyzetbe, amiben ennyire felfokozódtak az érzékei. Különleges volt az alkalom, és további izgalmakat ígért. Csak ne lássa meg ismét a százados, mert akkor lebukik. Ezt a megfigyelést már az elején nagyon rosszul csinálta, de már mindegy, óvatosabban kell majd legközelebb cselekedni.
A campingtől messze parkolt le, inkább gyalog közlekedett. Egyetlen feladata volt, beérni a párt, amíg szállást bérelnek, ezt pedig, ha kicsit lihegve is, de sikerült teljesíteni. Jókora távolságot hagyott, és csak akkor fogta sietősre a lépteit, amikor a kicsi faház bejárata bezáródott a pár mögött. Nem mehetett be az ajtón, nem nézhetett be az ablakon. Úgy érezte, bajos a szeretkező pár után hallgatódzni, de nem lehetett tudni meddig maradnak, és később a százados hová megy, mit tesz, amit érdemes éber fejjel megfigyelni. Megkerülte a kicsi épületet. Lassan osont be mögé. Oda már a térvilágítás sem vetett fényt, így csak körvonalakat látott. Az épület sarkán megbotlott egy bokorban. Meg kellett kerülnie, de a sűrű bokor mellett már odatapaszthatta a fülét a ház oldalára. Lecsúszott félig ülő testhelyzetbe, és fülelt. Egy darabig szidta a hangosan ciripelő tücsköket, amelyek elnyomták az odabent csobogó víz zaját. Valaki használta a mosdót, a következő percben pedig Teodóra megörült, mert a vízcsobogás megszűnése után tisztán hallotta a százados hangját.
– Gyere már, Gréti! – hívta a fiút, amit valószínűleg egy faágy nyikorgása követett.
– Megyek már! Ne légy annyira türelmetlen! – közölte az érdekesen, magasan tartott hang, ami mesterkélt volt, de nem igazán nőies – Tudod, hogy nem megy olyan egyszerűen. Rövid csönd lett. Talán csókolóztak, talán mást csináltak. Teodóra képzelete kiegészítette a nem látható pillanatokat. Milyen lenne, ha ő lenne bent Csillával? Mit csinálna? Vagy mit csinálna Csilla ővele?
– Szopjál édes, szopj erősen! – ütötte meg a fülét Gréti fejhangja, ami visszatérítette a figyelmét a feladatára. Még a cuppogásokat is hallani vélte. Akaratlanul jutott eszébe, milyen jó volt, amikor még a férjével csinálta az orális játékokat. Melyik férfi ne szeretné? Az emlékek, és a bentről jövő nyögések, sóhajok sokasága ismét magával ragadta. A korábbi ijedtséget és félelmet ismét izgalom váltotta. Becsukta a szemét, Gréti hangjának ritmusára az agya próbálta szinkronizálni a fantáziáját, ő mit csinálhatna Csillával, hogy ilyen felfokozott izgalmat váltson ki a túlzottan is kisportolt nőből. Milyen lenne az ajkaival kényeztetni Csilla ágyékát? Vajon szeretné, ha a nyelvével megérintené, elmélkedett magában. Érezte, hogy egyre jobban felizgul, és fura bizsergés hatotta át az altestét. Mintegy védekezésül tette az ágyékára a jobb kezét. Megborzongott az érintés kellemességétől, és szinte tudatlanul, lassú simogatással dörzsölgette a testnadrágon keresztül a szeméremtestét.
Elkalandozott kicsit a gyönyör világába, amikor léptekre lett figyelmes a háta mögött. A puha fű is elég volt, hogy veszélyt érezzen. Egy sötét ruhába öltözött emberi alak osont el a faház mögött settenkedve. Teodórának a rémülettől megállt a szívverése, és abban a pillanatban meleg folyadékot érzett szivárogni az ujjai között. Tudta, hogy ijedtében, de egy mukkot sem mert kiejteni, csak pánikszerűen imádkozott magában, hogy a kezeiről lecsurranó cseppek ne keltsenek zajt. Ez a pár másodperc iszonyú lélekjelenlétet igényelt, nehogy felsikoltson. Lélegzet visszafojtva megvárta, hogy az árny eltűnjön az épület sarka mögött, csak aztán mert kicsit kiengedni. Ki a fene lehet, és miben sántikálhat? Talán valami kukkoló, vagy tolvaj? Vagy valakihez megy, de nem meri lámpafényben tenni? Magán is meglepődött, hogy annyire megijedt. A nadrágot, és ezen keresztül a szeméremdombját is azonnal elengedte, és elkezdett bosszankodni a gyengeségén, de a helyzetén ez már nem segített. El kellett szakadnia a saját problémáitól, visszahelyezte a falra a fülét, miközben azon szomorkodott, hogy felnőtt nőként ilyen nem történhetett volna meg vele, nem be egy kis félelemtől, főleg azért nem, mert katonaként eleve a bátorságot választotta egy átlagos munkahely helyett.
– Imádom, ahogy csinálod, nagyon jó! – lihegte a fal túloldalán Gréti. A szavait néha hangos cuppogások kísérték, amit a lányos kinézetű fiú még hangosabb nyögéssel kontrázott. Teodóra elmosolyodott. Képtelen volt teljesen megszabadulni az iménti ijedtségtől, és a nedves nadrág sem hagyta, hogy ez megtörténjen vele, mégis volt valami nevetséges abban, hogy mióta az ezredes megbízta ezzel a munkával, már másodszor kerül erotikus szituációba. Így, a fal túloldaláról persze nem volt olyan lélekemelő a hallgatódzás, mégis olyan ingereket és gondolatokat ébresztett, amelyek már nagyon régen elkerülték. Nem akart a szexre gondolni, gondolt inkább a gyerekeire. Most biztosan alszanak, és jó kezekben vannak akkor is, ha valamiért felébrednek. Apropó, jó kezek. Megpróbálta felidézni Léna vékony, kecses kezét, de csak a lány arca jelent meg a csukott szemei előtt. Érdekes, hogy keveset látta, mégis olyan mélyen beleívódott az emlékezetbe a vastag szemöldök, a kissé szigorú, de nagyon nőies arc, és a száj, a sötét hajhoz méltóan kiemelt, bátran rúzsozott ajak. Tetszett Teodórának, azért is tudta olyan pontosan felidézni, és önkéntelenül elmosolyodott. Igen, Lénára jó volt gondolni, volt valami megnyugtató a lány életében, amit nem tudott, nem is akart magyarázni, csak elfogadta, hogy ilyen létezik.
– Mindjárt teli lövöm a szád, édes! – billentette ki Teodórát Gréti hangja. Annyi gondolat között ez most sem erotikusnak, sem mocskosnak nem tudta tulajdonítani. Különben is ki ő, hogy pálcát törjön mások felett, hiszen egyszer-egyszer ő is megengedte a volt férjének, és ha nem hagyta volna el egy másik nőért, megengedte volna neki többször is. És ez nem is volt rossz emlék. Talán ott rontotta el, hogy nem tette meg magától, vagy egyszerűen csak többször? Erről persze eszébe jutott Csilla. Ha mégis megtörténne köztük... Ha egyszer megtenné neki, valószínűleg később sokszor meg kellene tennie, hogy a nyelvével kényezteti csupán csak azért, hogy biztosan meg tudja tartani őt. Egy kapcsolatban rettentő fontos a szex. Aki nem így gondolja, az még önmagának is hazudik. A képzelete kirajzolta előtte a szálkás izmoktól brutálisan kidolgozott, vastag combokat, és megpróbálta elképzelni Csilla szeméremtestét. Csak egy pillanatig tűnt taszítónak, mert sosem érintette még a nyelvével senki szeméremajkait. Igaz, a sajátjának kitapintásán túl még nem érintkezett más nővel, mindig is ódzkodott az ilyesmitől. Most mégis erről álmodozik? A gondolat újra elkezdte bizsergetni. A fal túloldalán kiszakadó sóhajok töltötték meg a levegőt. Gréti pár másodpercre visszavedlett férfivá, és a valódi hangján adta ki az élvezethullámok mellkaspréselő szólamait. A százados most nyel, gondolta a hadnagy, és mint ha pici irigység keveredett volna ebbe a felismerésbe. Azért milyen jó még viszonzás nélkül is valakinek, akit szeretünk élvezetet okozni. Nem tudta elítélni sem Grétit, sem a századost. Szükségük volt egymásra, és megtalálták a módját, hogy jól érezzék magukat, mint ahogyan ő is megtalálhatná Csillát, hiszen a vonzalom már megvan. Miért kellett úgy elszaladni abból a házból? Talán ha marad, már újra boldog lehetne, és túl lenne mindenen, amiket a képzelete már milliószor végigjátszott. Aztán eszébe jutott, hogy Ciprián megállt a kocsijával a ház előtt, de nem ment be. Érezte, hogy valami sántít, de Csilla személyiségének varázsa nem tűnt bűnözőt rejtegető színjátéknak. Talán majd találkoznak, és minden tisztázódik.
– Na, gyere csak kislány, most megkapod a magadét! – hallatszott a százados játékos szava.
– Hogy szeretnéd, édes? Beleüljek, vagy csak feküdjek hasra? – kuncogott Gréti.
– Térdelj az ágy elé! – parancsolta Ciprián, kicsi helyezkedés tompa koppanásai kísérték a szavait.
– Légy egy kicsit gyengéd, ne siess! – aggódott a fiú, majd elkezdett nyöszörögni, ahogy a százados lélegzet visszafojtva támadásba lendült.
– Lassabban, lassabban, fáj picit!
– Jól van, bekenlek még egyszer, kicsim. – közölte a százados, és egy időre csend telepedett a szobára. Teodóra kezdte hülyén érezni magát. Tudta, hogy másoknál az anális szex normális, ő még valahogy elképzelni sem tudta. Földhözragadt lenne? Mesélték a barátnői, hogy abban is megvan az élvezet, de ő egyszer sem volt hajlandó engedni a kihívásnak. És most, hogy az orra előtt történik, minden felidéződik, az is, amit elkövetett, és az is, amit nem tett meg a házasságáért. Miért pont egy ilyen alkalom kell ahhoz, hogy átértékelje az életét? Hiányzik a szex? Igen, hiányzik, és mióta Csilla kezei a mennybe repítették, egyre jobban hiányzik. A szobából gyorsuló dobbanások hallatszottak. Ez már a szex, kőkemény, gátlástalan és eltéveszthetetlen, gondolta a hadnagy, hiszen a felismerhető ritmusban nyikorgó berendezés látatlanban is meggyőzte. Mi lenne, ha egyszerűen bemenne egy bárba, és hagyná magát az első udvarlónak megdöngetni? Egy férfi jutott eszébe, aztán elmosolyodott, hogy akár lehetne egy nő is, ha kellően szimpatizálna vele. De nem, nem erre vágyott. Fontos volt számára a bizalom, a kedvesség, a szex utáni vágy pedig sosem vette el a józan eszét. Egy pillanatra körülnézett, nem fenyegeti e valahonnan veszély, mint ahogyan korábban az az elsuhanó árny, de a tücskök ciripelésén kívül nem hallotta, csak a százados fújtatását. Vágy vezérelte, vagy csak kíváncsiság? A keze visszatévedt a szeméremajkaira. A fene egye meg! Mikorra fog ez megszáradni? De az érzékiség legyőzte a nedves nadrág miatti aggodalmat.  Csak nehogy megint emberek közé kelljen mennie! Aztán elmosolyodott. Mekkora már, hogy vannak, akiknek a is egyfajta fétis. Ő meg itt sajnálja magát? A szeméremdombjának érintése villámgyorsan fokozódó bizsergést okozott. A középső ujját végighúzta a szeméremajkai között, és halkan felnyögött. Fenébe is, senki nem fogja megtudni, és ezzel a megnyugvással együtt a százados lökéseinek ritmusára elkezdett maszturbálni. Maga sem tudta, mire kellene gondolnia, csak az érzésre figyelt. Arra a csodás, régen tapasztalt érzésre, amit a gimnáziumi éveiben tapasztalt utoljára. Nagyon hamar, teljesen némán élte meg az orgazmus pillanatait, aztán megmagyarázhatatlan megnyugvást érzett, pedig bűntudatot várt. Igen, régen az önkezűséget mindig bűntudat kísérte, ezért is szokott le róla könnyedén, és nem akart visszaesni, elnyomta magában az időnként feltörő, kielégülésre csábító vágyat. Aztán férjhez ment, és teljesen eltűnt a késztetés. Hogyan változtatja meg ez a küldetés, hogy ismét késztetést érez olyan dolgokra is, amit nem kellene átélni? Azért enyhe bűntudat maradt ott, ahol azt hitte, nincs is. Fura módon még ez is nyugtatta most, még sincs annyira elveszve. Vannak érzései és vágyai, és kész, ennyi az egész, felesleges túlgondolni bármit is. Majd lesz barátja, vagy barátnője előbb vagy utóbb, és Léna mosolya jutott eszébe, amikor megkérdezte, hiányzik-e a szex. Igen, nagyon is hiányzik!
A gondolataiból a százados diadalordítása zökkentette ki. Még néhány zörej, aztán mélységes csend vette át a lihegések helyét. De jó nekik... Majd jó lesz nekem is, gondolta Teodóra.

– Gréti! Akartam kérdezni. Csilláról tudsz már valamit? – Teodóra fejben azonnal összerakta, melyik Csilláról lehet szó. Ezek szerint a százados mégis ismeri, nem ok nélkül állt meg a ház előtt.
– Nem, édeske, nem tudok semmit. A rendőr ismerősöm azt mondta, hogy a nyomozás tart még, de egyelőre semmi bizonyíték, a és a fegyvereken kívül nem találtak semmit. Értesítelek, ha mégis történik valami az ügyben. Nem lenne jobb, ha jelentkeznél, és elmondanád, hogy a szeretőd volt? – beszélt Gréti, miközben Teodóra halálsápadtan próbálta felfogni a szavait. Csilla halott? Úr Isten! Akkor azért nem találta otthon, mikor visszament hozzá? Ez azonban a lesújtó fájdalom mellett más kérdést is felvetett, miszerint megvan a fegyverkereskedő, már csak az a kérdés, kitől kapta az árut. És a százados tűnt a legbűnösebbnek ezek szerint. Megölte a lányt, mert valami félresikerült?
– Nem akarom, hogy képbe kerüljek. Tudod, hogy szerettem a csajt, még ha sok pénzembe is került, de nem vagyok gyilkos. A fegyver pedig egyértelműen ellenem lenne bizonyíték. Tudod, hogy katona vagyok, és ott mozgok a fegyverek között. Jelentkeznék, ha tudnék bármit is, de így csak magamnak ártanék. – érvelt a százados, és a hangja valóban szomorúságot tükrözött. Teodóra lesújtva érezte magát. Hát Csilla már nem lesz az övé, bármennyire is beleélte magát. Arra eszmélt, hogy kicsordulnak a könnyei valaki után, aki épp csak megérintette, de valójában sosem volt az övé. Ráadásul egy ismeretlen fegyverkereskedő volt az illető, akit el kellett volna ítélnie, de lélekben sehogyan sem tudta ezt megtenni. Nem, ebben szerencsére nem vett részt, talán jobb is így, mondatta vele a dac.
– Te tudod, édeske. Te tudtad, hogy fegyverekkel kereskedett? – faggatta Gréti a századost.
– Dehogy tudtam! Gyűlölte a fegyvereket, és elutasított mindent, aminek akármilyen kicsi köze volt az . Szeretett dominát játszani, de fájdalmak nélkül. Ennyi volt az egész. Az a baj, nem tudom, kik voltak a kuncsaftjai, hogy legyenek az üggyel kapcsolatban elképzeléseim. Kerülte a gyanús alakokat.
– Akkor téged miért engedett az ágyába? – ugratta Gréti az elkedvetlenedett századost.
– Én soha nem bántottam. Csodás volt vele a szex, de csak ennyi. Egyébként mindig tiszteltem, mert igazi barátként kezelt, és a maga módján szeretett is. – sóhajtott a százados, és Teodóra nem tudta, elhiheti-e a szavakat, amelyekben teljes mértékben elkezdett kételkedni.
– Tudom, édeske. Remélem, ezen túl hozzám fogsz járni, és az én vállamon fogod a bánatodat kisírni. Ja, és ha kezelés... Megfognád? Szeretnék repetázni! – vinnyogott Gréti ismét magas hangon, ami sértette Teodóra fülét. A hadnagy dühös volt és ingerült. Lám, az ezredes jó érzékkel gyanakodott Cipriánra, és talán közelebb is került az ügy a megoldáshoz. Már csak egy dolog hiányzott, a bizonyíték, mert anélkül minden csak gyanú marad. Csilla halála viszont nem maradhat büntetlenül, ezért még nem érhet véget a küldetés. Már személyes oka is volt, hogy gyűlölje Cipriánt, és ez csak érlelte benne az elhatározást. Sokkal jobban oda fogja tenni magát, és megtesz mindent, hogy börtönbe küldje a bűnöst. Mert a fal mögött egy bűnös férfi szeretkezett, és Teodórának ez meggyőződése lett ismét, hiába jutottak eszébe Léna emberismeretének megkérdőjelezhető megállapításai. Legszívesebben bedugta volna a fülét, ugyanakkor még élénkebben próbált minden apró neszt és hangot kihámozni, értelmezni, hátha szóba kerül bármi, ami bizonyítja a férfi bűnösségét. Hallotta a megismételt aktus után, hogy Ciprián távozik. Gréti azt mondta, hogy ő alszik egyet, majd utána megy haza, így amikor az ajtó csapódott, Teodóra is indulásra készült. Meg kellett várnia, hogy a százados elég messze kerüljön, hát adott egy percnyi előnyt, csak utána állt fel, hogy az árnyékból kilépve tovább kövesse a bűnöst. Ismét ajtócsapódást hallott. Csak nem Ciprián jött vissza? Teodóra meglepődött. A következő pillanatban halk puffanást hallott, majd különböző zörejeket, amelyeket nem tudott beazonosítani.
– Szopjál édes, szopj erősen! – hangzott ismét a vulgáris felszólítás, de most Gréti nyávogós hangja helyett a százados orgánumán, és valami düh és harag áradt szét a faház levegőjében. Gréti viszont meg sem szólalt, viszont fél perc múlva megint a kefélés kopogós, nyikorgós zörejei töltötték meg a levegőt. Az egész nem tartott két percnél tovább, aztán csend telepedett a faházra, még az ajtó is olyan halkan zárult, a zár kattanását is alig lehetett hallani. Teodóra nem értette az egészet. Azt az egyet szűrte le, hogy a százados megsértődött, és Grétit. Talán a fiú is szereti az ilyesfajta játékot? Ezt fenntartás nélkül el is tudta képzelni. Nem volt ok ribilliót csapni a campingben egy feltételezett miatt, és senki sem kiáltozott segítségért. Talán ez közöttük megszokott? A haragos hang megtette a hatását, csak még elvetemültebbnek érezte a századost.
Letelt a perc, amit türelmesen leszámolt, Teodóra előbújt a fedezékéből. A századosnak már nyoma sem volt a sétányon, ezért a hadnagy futni kezdett. Egyre csak gyorsított, de a tisztnek nyomát sem találta, miközben valami nagyon rossz érzése támadt. Kiérve a camping bejáratán aztán hirtelen lefékezett. Ciprián ott pöfékelt halálos lelki nyugalommal a kocsija motorháztetőjének támaszkodva. Nem szuszogott, nem kapkodott levegőért, de észrevette és alaposan végigmérte Teodórát, különös arckifejezéssel fordult felé.
– Nocsak, nocsak! Egy ilyen gyönyörű hölggyel mindig izgalmas élmény a találkozás. Csak nem követsz engem? – vigyorodott el Ciprián. A hadnagy átkozta a percet, hogy hagyta magát felismerni, de már nem tehetett ellene semmit. Gyűlölte a férfit, aki nem csak gyilkos volt a szemében, de pont azt gyilkolta meg, akit ő kezdett megszeretni. Improvizált, mondta, ami éppen eszébe jutott.
– Csak véletlenül vagyok itt, ne álltasd magad. Különben sem tudnék szeretni egy olyan gazembert, amilyen te vagy. – kerülte ki a hadnagy nagy ívben Cipriánt, hogy eljusson a kocsijáig.
– Megbántottalak valamivel? – hőkölt vissza a százados, értetlenség ült ki az arcára, mereven bámult Teodóra után, aki tisztes távolságból még visszafordult.
– Remélem, hamarosan megkapod a méltó jutalmad, és börtönben fogsz megrohadni! – vágta a férfi arcába indulatosan.
– Na mennyél innen gyorsan, hugyos, idióta nőszemély. Neked valamelyik kerekeddel nagy baj van! – dobta el a cigit Ciprián felháborodva, aztán beült az utójába, és elhajtott.
Teodóra megállt a Fiat mellett, és eltöprengett, hogy fogja kimosni az üléshuzatot, ha nedves nadrággal beleül. Már nem érdekelte a szégyen, csak a megoldáson gondolkodott, aztán egy rossz törlőrongyot hajított maga alá, és a százados kocsija után eredt. Pillanatnyilag az sem érdekelte, hogy Ciprián észre veszi e, hogy követi. Csak tudja meg, hogy a nyomában van. Talán jobb is lesz, ha tudatosul a gyilkosban, hogy a nyomában jár. Csilláért bosszút kell állni, ezt semmiképpen sem szabad ennyiben hagyni. A laktanya bejáratánál azonban megállt. Nem mehetett be, nem is állt szándékában. Amíg ott van bent a százados, nem csinálhat újabb bajt. A pillanatnyi nyugalmasabb várakozásban utolérte a fáradtság. Haza indult, és útközben azon töprengett, hogy mindent el kell mondania Lénának.

Hajnalodott. A felkelő nap villámgyorsan bukkant elő a horizonton, aranyló fénybe burkolva a látóhatárt. Teodóra eltompult fejjel kereste elő a lakáskulcsot, ügyetlenül vele a zárban, mint ha még sosem nyitotta volna, nem álltak rá az ujjai a mozdulatra. A gondolatai egészen máshol jártak. Vagy Csillán, és a váratlan, letaglózó elvesztésén, vagy a gyilkoson és az üggyel kapcsolatos összefüggéseken töprengett. Kell lennie közös pontnak a fegyvercsempészet, a és Ciprián között, ez nem kérdéses. Gyanútlanul belépett az ajtón, az előszobában azonban megrémült, mert egy váratlanul feltűnő alak közeledett felé a sötét folyosón. Az ijedtség csak egy pillanatig tartott, és utólag hálát adott az égnek, hogy nem össze magát ismét. Túl élénken élt benne még a korábbi esemény, az ismeretlenségbe burkolózó árny rémképe. Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor Lénát felismerte, és meghatotta a kedvesség, amikor a lány úgy ölelte át, mint valami régi, nagyon kedves ismerősét.
– Dóri! Hála az égnek! Úgy aggódtam érted! – szorította magához a nőt, szinte dédelgette egy darabig, majd távolabb lépett, becsukta Teodóra helyett az ajtót.
– Semmi baj, azaz mégis. El kell neked mondanom mindent, de előbb fürödnöm kell. – dobta le a kulcsot a hadnagy, és merev, erőtlen lépésekkel a fürdőkádat megcélozva elténfergett.
– Valami komoly baj történt? – aggodalmaskodott Léna. Még a hangszíne is valódi féltést mutatott.
– Nagyon komoly, alaposan sikerült szarba tenyerelnem.
– Már bocs! Jól látom, amit látok? Te tényleg ? – kérdezte komolyan Léna. Teodóra örült, hogy a lány nem neveti ki, és az alkalmi még csak meg sem fordult a fejében viccelődni a szerencsétlenségével.
– Ó, baszdmeg! Így még életemben nem ijedtem meg. – pillantott hátra Teodóra az elképedt arcra, majd gondolt egyet, és szégyenlősség ide, vagy oda, megfogta a felsője szélét, és áthúzta a fején. Nem számított, hogy meztelenül látja Léna, hiszen első nap a lány maga mondta, hogy ennyi intimitás belefér.
– Mindent el kell mesélned! – jelentette ki Léna, kivette Teodóra kezéből a felsőt, és bedobta a mosógépbe. A hadnagy egy pillanatig figyelte. Ismét csak azt állapította meg, mennyire gyakorlatias ez a vad kinézetű, de mód felett aranyos szépség. Mire ezt végiggondolta, a lány már a vizet engedte a kádba, és kérdőn nézett rá.
– Kimenjek? – kérdezte Léna megértő mosollyal, de Teodóra megérezte, hogy maradni szeretne, és csak az illemnek adott esélyt, pedig sokkal, de sokkal jobban izgatta a kíváncsisága.
– Maradj csak, ennyi intimitás belefér egy ilyen kis lakásban. – mosolyogta el magát a hadnagy is. Örömet okozott, hogy Léna szavait adhatja vissza. Összemosolyogtak, és Teodórában ismét az a végtelen bizalom adott helyt a lánynak, amit nem tudott, de nem is akart magyarázni, elég volt érezni a jótékony hatását. Lehajolt, letolta a testnadrágját. Volt némi szeméremérzete a meztelen ölét közszemlére tenni, de Léna nem azt , diszkréten leült mellé a kád szélére, és türelmesen várt.
– Mióta nem hordasz fehérneműt, Dóri? – buggyant ki belőle, ami azt jelentette, hogy mégis csak mindent lát, de olyan édesen húzódtak mosolyra az arcizmai, hogy a hadnagy elnevette magát.
– Az úgy volt... – tartott szünetet, bedobta a nadrágot a mosógépbe a felső után, aztán belépett a kádba, és kiélvezte a csobogó forróvíz minden kényelmét és gyönyörűségét. Kicsit már át is volt fázva, a meleg nagyon hiányzott a testének. Léna felé fordult.
– No, mesélj csak! – ösztökélte a lány baráti bizalmaskodással, és csöppet sem zavartatta magát, hogy a kád szélére felrakott lába mellett belátni a szexi, átlátszó, nagyon rövid, ezüstös hálóing alá. Nem ez volt a fontos abban a pillanatban.
– Ért ma egy óriási megrázkódtatás. – kezdte Teodóra a mondandóját – Bejutottam a házba a fürdőszoba ablakán keresztül. Csilla nem volt otthon, nem is lehetett már, de én ezt akkor még nem tudtam.
– Hogyan? Miért nem lehetett otthon? – kérdezett közbe Léna.
– Várj, mindjárt megtudod! A lényeg, hogy bejutottam a házba, és alaposan körülnéztem mindenhol. Semmi. Érted? Semmi, de semmi gyanúsat nem találtam. Azaz mégis, mert az emeleten, a hálószobában egy szőke csajról mégis csak találtam fotókat. Mondjuk ez még nem jelentett semmit, mert lehetett Csilla barátnője, vagy a szerelme, vagy a franc tudja.
– A szerelme? – vigyorodott el Léna.
– Igen, a szerelme. Gyanús, hogy a kigyúrt nő leszbikus volt. Ezt igazolták a szavai, hogy nem volt, és nem is lesz soha pasija.
– Ezt értem, de miért beszélsz múltidőben?
– A lány meghalt, Léna. Megölte a százados. Még nem tudom miért és hogyan, de nem fogom annyiban hagyni! – pityeredett el Teodóra, miközben Léna gyönyörű arcán végignézte a megdöbbenést.
– Sajnálom! – rebegte Léna, megsimogatta a hadnagy arcát, aki hamar erőt vett magán, és remegő ajkakkal beszélt tovább nagyon hallkan.
– A házban tulajdonképpen rend volt, túl nagy rend. Egyetlen furcsaság nem hagy nyugodni csupán, hogy a hálószoba ruhásszekrényében a te alakodra való ruhák voltak csak, Csillára egyik sem lett volna jó. Ezen még mindig töröm a fejem, pedig ez az érdekesség csak századlagos a után.
– Úgy érted, hogy túl kicsik voltak a ruhái vállban? – húzta fel a szemöldökét Léna.
– Igen, úgy értem! Mikor beengedett, egyedül volt valószínűleg, biztosra nem tudhatom. De ott fürdött az érkezésem előtt, és akárhol nem fürdik az ember, csak a saját otthonában. Vagyis álltalában csak otthon, és nem akárhol. No, mindegy. Nem stimmel a ruha, nem stimmel a lány képe, de minden más rendben volt. Amikor el akartam jönni, benéztem a fürdőszobai szekrénybe. Képzeld, ugyanolyan édes, átható parfümöt használ, mint te. Azonnal eszembe jutottál. – küldött egy aranyos pillantást Léna felé, aki elpirult – Belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy csupa kosz vagyok. És akkor dacból, hogy Csilla kikezdhet velem, de nincs otthon, amikor elmegyek hozzá bocsánatot kérni, befeküdtem a kádjába megfürdeni. Mérhetetlenül felbosszantott, kellett egy kis idő, hogy lehiggadjak, meg persze a betörés nem az én műfajom, és egyszerűen féltem egy idegen házban. Amúgy is úgy viselkedtem, mint egy elmebeteg. Meztelenül jártam a házban, hogy csináljak a szőke csajról egy képet, meg befújtam magam ismét, hogy az illat rád emlékeztessen, ne Csillára. Szerinted normális vagyok?
– Rám akartál emlékezni? – pirult el Léna még jobban, a kérdésre nem is válaszolt – Tudod mit? Dőlj előre, megmosom a hajad, aztán ágyba fektetlek, és ott folytatjuk. – mondta kerülve a hadnagy pillantását.
Teodóra felült, és hagyta, hogy a vékony, nagyon szép kezek finoman masszírozva kényeztessék előbb a fejbőrét, majd a hátát. Léna gondoskodása csodálatos volt a fáradt nő számára. És még az ellen sem tiltakozott, hogy a lány segítsen letörölni róla a vizes habot. Amíg hálóinget öltött és bezuhant az ágyba, addig a közkatona enni, és inni hozott neki a konyhából.
– Elkényeztetsz. – suttogta, de Léna csak mosolygott, és lefeküdt mellé a keskeny ágyra hason, ahogyan már korábban volt rá példa. A közvetlensége és a karjának, oldalának melege nagyon kellemes légkört biztosított.
– Nem akarsz aludni? Nagyon karikás a szemed, biztosan fáradt vagy! – kezdeményezett Léna, de Teodórának most a beszéd, a fájdalma kibeszélése fontosabb volt.
– Nem, inkább el szeretnék mindent mondani. – közölte, és viszonylag könnyed stílusban előadta, hogy miért nem vett bugyit és melltartót a ruhája alá. Azt sem titkolta, hogy a laktanya előtt elaludt, hiszen ha hibázott is, később ez a mozzanat nem jelentett valódi lemaradást. Léna érdeklődve hallhatta, néha mosolygott, néha elképedt, de a figyelme nem lankadt, minden részletre kíváncsi volt. Nem olvasta a fejére, hogy a százados meglátta a bár előtt, nem akart okosabb és tudálékosabb lenni, csak hallgatott, és Teodórának most pont erre volt szüksége. Egy megértő, kedves hallgatóságra. A pikáns részleteket elmesélni viszont nem volt túl egyszerű. Hiába felnőtt nő volt már a hadnagy, nem tudott szégyenérzet nélkül beszélni a transzvesztitáról, a szopásról, és a kefélés hangjairól sem. No meg persze nehezen ismerte be, hogy bármennyire nem tűnik annak, rettentően ijesztő helyzet volt a ház mögött elsuhanó alak közelsége, és szégyen ide, szégyen oda, de ideje sem volt gondolkodni, csak egyszerűen a rémülettől. Hálás volt Lénának, hogy a lány nem neveti ki, és még hálásabb, hogy beszélhetett neki az érzéseiről és fájdalmáról. Jóbarát, vagy attól is több? Elgondolkozott ezen, amikor Léna szemében szomorúságot látott a nappali fényben, midőn épp Csilla haláláról beszélt. A lány nem vonta kétségbe a szavait, segített átbeszélni a történteket, és ha lehettek is kétségei, azért helyt adott Teodóra elképzelésének a illetően. Védelmezőn átölelte, amikor Csilla elvesztésének fájdalma elvette az erejét, és halkan tudta csak kinyögni az érzéseit.
– Mesélnél még Csilláról? Úgy érzem, egy kicsit belezúgtál azon a napon, amikor belementél a masszírozásba. De ha nem akarod, nem szeretném erőltetni! – bizalmaskodott tovább Léna, amikor a hadnagy a mondandója végére ért.
– Persze, neked elmondok mindent. Sajnálom, hogy korábban elhallgattam dolgokat.
– Nem, nem szükséges mindent. Az érzéseidre vagyok kíváncsi, és te döntöd el, mennyit szeretnél tudatni velem. Szeretném érteni, miért sírtál aznap este.
– Mert úgy szégyelltem magam, ahogy még sohasem.
– Nem ítéllek el, akármi történt! – nézett Léna mélyen a szemébe, és ez meggyőzte Teodórát, hogy nyugodtan beszélhet. Tényleg elég egy ártatlan, baráti tekintet, vagy ez a csajos reggel talán épp erre jó, hogy beismerje a gyengeségeit? Nem számított, azaz mégis, mert az ártatlan szemek igazmondásra késztették.
– Tudod, aznap az a masszírozás kicsit félresiklott. Sosem gondoltam volna, hogy valami, ami egyébként nem idegen tőlem, de nem is az én ízlésem, ennyire meg tud érinteni. Mondhatnám, hogy Csilla arca olyan bájos volt, hogy megtetszett, de ez csupán szimpátia volt részemről. Még arra sem hivatkozhatok, hogy a meztelensége jelentett volna valamit, hiszen nem az egy szál törölköző miatt kezdtem érezni valamit. Olyan gyengéden és figyelmesen masszírozott, kábító lazasággal megdolgozta a hátam, hogy teljesen el tudtam magam engedni. És akkor a derekamon az a forróság érzés eszembe juttatta a férjem kezét. Nem tudom miért, de nem tudtam szabadulni, és nem is akartam, csak magamba szívni a Csilla kezeinek melegét. Éreztem, hogy egyre jobban borzongat a testiség vágya, és... és... és átáztam. De olyan jó volt, felébresztette bennem a szenvedélyt. Egészen közel került a keze bizonyos pontokhoz, amitől csak még jobban beindultam. Abba akartam hagyatni vele a masszírozást, de megnyugtatott, hogy semmi probléma, nem is lenne értelme a kezelésnek, ha nem volna az érzelmeimre is hatással. Észrevette a bugyimon a foltot, de nem szólt, nagyon diszkréten csinálta tovább a dolgát, én meg egy ideig lapítottam. Kinyitottam a szemem, hogy nem álmodozzak, erre ott volt egy nyavalyás tükör előttem, és abban pont Csilla fantasztikusan kidolgozott izmait láttam, ahogy éppen rajtam dolgoznak. Nem tudom miért, de abban a pillanatban azt sem bántam volna, ha ott megérint, sőt, kifejezetten kívántam, de meg is ijedtem, hogy egy nőtől várok valamit, ami nem teljesen természetes. Ráadásul ő is belenézett a tükörbe, és esküdni mertem volna, hogy szeretne hozzám közelebb kerülni. Felültem, el akartam jönni, de Csilla megnyugtatott, hogy őt nem zavarja semmi, majd megmasszírozta az arcom, a tarkómat, a vállaimat. Utána persze haladt lejjebb, és megint elkezdtem sóvárogni. Arra vágytam, hogy érintse a mellem, de ő diszkrét maradt, és csak simogatott tovább szinte állapotban tartva engem. Éreztem, hogy nem lesz jó vége, de nem bírtam megálljt parancsolni a vágyaimnak, és amikor a hasfalamat dörzsölgette, a másik keze meg a combom belső felén majdnem a pinámig siklott, eldobtam az agyam, és... és... – Teodóra lehajtotta a fejét a párnába – elélveztem. Földindulásszerű volt, és egy pillanatra megszűnt a szégyenérzetem is, de egy perc múlva már félnótásként menekültem. Nem mondtam neked, de azért akartam legjobban visszamenni Csillához, hogy bocsánatot kérjek. Nem tudom, és nem is akarom magyarázni, hogy miért tetszett, miért izgatott fel, és miért hagytam magam, egyszerűen csak megtörtént, és rettenetesen felkavart. Érzelmileg és minden más módon is. Ráfoghatnám a férfias izomkötegekre, de az az igazság, hogy mellettük még nagyon kedves, és kivételesen közvetlen lány volt, aki anélkül érintett meg, hogy fizikailag, vagy verbálisan kinyilvánította volna a szándékát. És igen, a maga visszafogott módján udvarolt. És ki tudja, mi történik, ha akkor nem hagyom ott. – emelte fel a fejét a hadnagy, kérdőn a mélyen elgondolkodó Lénára pillantott, aki kicsit szomorkásan hallgatta a beszámolót.
– Most miért nem szólsz egy szót sem? Mond meg nyugodtan, hogy idióta vagyok! – szólt rá a lányra, de közben mosolygott a saját bolondságán.
– Szerinted mit kellene mondanom azon kívül, hogy sajnálom? Nem látok ebben a történetben semmi kivetnivalót. Megtetszett neked Csilla, és kész. Emberek vagyunk, és akár férfi, akár nő valaki, lehet szerethető. – vonta meg a vállát a lány, majd ő is elvigyorodott – Lehet, nekem is bejött volna, szeretem a kigyúrt izmokat. – kuncogott, majd visszaváltott komolyra – Most először érintett meg a testiség vagy az érzelem, mióta elment a volt párod?
– Igen, most először. Nem szerelem ez, csak egy kis vonzalom, amivel nem tudtam igazán semmit sem kezdeni. Talán erősebb az érzékiség utáni vágyam, mint amit bebeszélek magamnak. Jó lenne a testiséget újra megélni, mert hosszú ideje nélkülözöm, és nem természetes ez az állapot. De tudod mit, most aludjunk, reggel tiszta fejjel könnyebb lesz törni az agyam a folytatáson.
– Dóri, úgy érzem, szeretnéd, ha ez egyelőre köztünk maradna, és nem beszélnék róla a nagyapámnak. Jól gondolom? Látom, hogy nagyon eltökélt vagy, hogy bizonyítékot keress.
– De aranyos vagy, kitalálod a gondolataimat! Megtennéd, a kedvemért? – könnyebbült meg Teodóra, hogy partnerre talált a nyomozásban, érezte, hogy ha senki másra, Lénára mindenképpen számíthat.
– Igen, de ígérd meg, hogy kerülöd a veszélyes helyzeteket, és vigyázol magadra. Ne kerülj olyan közel a századoshoz, mert ha gyanút fog, baszhatjuk az egészet. – aggódott a lány, a hadnagy elvigyorodott szókimondásán.
– Akarod, hogy itt aludjak? – vigyorgott vissza Léna, valahogy a szemei olyan édesen csillogtak, hogy Teodóra meghatódott.
– Még szép! Fordulj az oldaladra, hogy a hátadhoz bújhassak. – tette a nő keresztbe a karját a párnán, hogy Léna ráhajthassa a fejét, aztán egészen szorosan a kedves barátnő hátához bújt. A mellei nekifeszültek a lapockáknak, és mivel magasabb volt, a combjait felhúzta, szinte az ölébe ültette a lányt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy a combok forrósága mennyire kellemes, és az is ott motoszkált a fejében, Léna meztelen öle rásimul az ő combjára. Ez nem szex, csak egy ártatlan érintkezés, mondta magának, de azért, hogy tudassa a lánnyal, mennyire jó így, összebújva, puszit adott az arcára. Átkarolta a párnára fektetett karjával a lányt, Léna pedig a mellei közé vonta a másik kezét.
– Betakarózunk? – suttogta Léna?
– Csak ha fázol.
– Én nem fázok, forró vagy! – jegyezte meg a lány, szinte megremegett a hangja.
– Te is. – mosolygott Teodóra – Nagyon jó így, biztonságban érzem magam. Neked is jó így?
– Tökéletes, Dóri! Tökéletes! – suttogta vissza Léna, kis szünetet tartott aztán valami eszébe jutott – Mondd csak! Tényleg nem is nagyon gondoltál a szexre azóta, hogy egyedül maradtál? Biztosan azért zaklatott fel annyira ez a találkozás, mert átszakadt az a gát, ami eddig mindentől visszatartott.
– Eddig el voltam foglalva a magam bajával, minden más fontosabb volt, észre sem vettem a szex hiányát. Most meg, mióta ezzel az üggyel foglalkozok, lépten-nyomon a testiségbe botlok, ráadásul nem is egyszerű, romantikus kalandokba. Kicsit újra megízleltem a szépségét, de sosem ez volt a legfontosabb számomra. Nem is kerestem, de most egy kicsit ráébredtem, hogy vannak csodálatos dolgok, amelyek hiányoznak az életemből.
– Ez azt jelenti, hogy a két, egyedül töltött év alatt még magadon sem segítettél? – csodálkozott Léna.
– Nem, eszembe nem jutott. De ma...
– Mi volt ma? – élénkült meg a lány nevetve, megérezte, hogy valami történt, amit nem mer csak úgy kibökni a hadnagy.
– Ma a faház mellett, amikor odabenn a százados döngette a szőkét, akkor simogattam magam. Annyira fülledt volt a légkör, egyszer az életben engedélyeztem magamnak. – vallotta be Teodóra.
– Még soha nem csináltad előtte? – akadt fel Léna a hallottakon, még szorosabban a mellei közé szorította Teodóra kezét.
– Dehogyis nem! Régebben, a középiskolai éveim alatt rendszeresen, de utána, amikor férjhez mentem, abbamaradt a dolog. Kielégített a szex a férjemmel. Onnan kezdve más lett a fontos.
– Értem. – sóhajtott Léna, majd hosszú másodpercekre elnémult.
– Dóri!
– Igen!
– Ha szeretnéd, és nagyon szívesen simogatlak. Nekem nem okozna gondot. – közölte a lány megremegő hangon. Teodóra nem lepődött meg, inkább hálát és szeretetet érzett, mintsem haragot. Egy pillanatra el is képzelte a szituációt, de gyorsan okot keresett arra, hogy csak különösen erős és meghitt barátságnak titulálja a kettejük kapcsolatát.
– Drága vagy, de nem akarom. – suttogta, és újra megpuszilta Léna arcát, majd mosolyogva még közelebb húzta magához. Úgy érezte, a világ legönzetlenebb lényét tartja a karjaiban. A combját szándékosan mozgatta meg a lány ágyékának szorítva, azzal is jelezve, hogy nem a testiséggel van problémája. Abban a pillanatban ez számára is egy természetes mozdulat volt, ami bizsergéssel járó melegséggel töltötte el.
– Nem haragszol, hogy felajánlottam? – kérdezte Léna, pedig érezhette, hogy Teodóra milyen édesen öleli magához, és milyen játékosan viszonozza a nem mindennapi ajánlatot.
– Jaj, dehogy! Ez volt a legönzetlenebb, legcsodálatosabb és legédesebb ajánlat, amit valaha hallhattam. Imádom a társaságod! – ömlengett kicsit Teodóra.
– Én is imádlak. – suttogta Léna, és a hadnagy a fáradtsága ellenére még sokáig hallgatta a lány szuszogását, egyfolytában a kettejük furcsa és nagyon közvetlen bizalmasságán gondolkodott. Talán még sosem érzett ennyire közel magához valakit a gyerekein kívül.

Az ablakon távoli harangszó szűrődött be, amitől a hadnagy ébredezni kezdett. Nem volt teljesen kipihent, első gondolata mégis a gyerekei körül forgott. Mi ez a csend? Hol lehetnek? És Léna hová tűnt az ágyból? Az előző napi, szomorú események is eszébe jutottak, és a rossz sejtelem hamar felütötte a fejét. A folyosón azonban friss zöldségleves illata csapta meg az orrát, a következő másodpercben pedig a lány dugta ki a fejét a konyhából. Egy kicsi dobozzal a kezében lépett Teodóra elé.
– Isten éltessen sokáig! – vette elő Léna a legszebb pillantását, és nyújtotta a kezét Teodórának. A rövid kis sortban és fehér haspólóban teljesen otthonosan érezhette magát, ragyogott a boldogságtól.
– Ó, basszus, honnan tudod, hogy ma van a születésnapom? – lepődött meg a hadnagy, megölelte a lányt és elvette tőle a kicsi csomagot, majd pajkos örömmel bontotta ki a piros szalagot, de aztán meggondolta magát, és rajta hagyta a csomagolást.
– Mindent tudok, amit tudnom kell rólad. Az összekötőd vagyok, ismeretlenül nem kaphattad volna meg ezt a melót a nagyapámtól. – sugárzott Léna arca.
– És hová dugtad a gyerekeim? Olyan csend van, ez már gyanús. – érdeklődött a meghatódott Teodóra, miközben benézett a gyerekek szobájába, ahol csak lehetetlen rendet és tisztaságot talált.
– Reggel jött a volt férjed a nagyapámmal. Tudod, hogy régről ismerik egymást, és szinte barátok. Utólagos engedelmeddel elengedtem őket csavarogni. Az ezredes úr nagyon szereti a gyerekeket, a volt férjednek meg jogai vannak. Nem akartam galibát, és azt sem, hogy megzavarják az álmod. – érvelt Léna, és Teodóra ismét rácsodálkozott, mennyire talpraesett Léna.
– Nagyszerű, legalább te is pihensz egy kicsit. És ez az illat! Csodálatos és ínycsiklandozó!
– Vegyél magadra valamit, és gyere az asztalhoz! – invitálta Léna.
– Ó, elkényeztetsz, drága! – pirult el Teodóra, aztán gyorsan magára kapott egy köntöst, és úgy ült le a megterített asztalhoz, amelyen nagy tálban gőzölgött a forró leves, mint ha nem is otthon, hanem valahol vendégségben lenne.

Teodóra jóllakottan dőlt hátra a székben. A fenségesen finom étel ellazította az aggodalmait, és bárhová is nézett, a kicsi csomagra folyton visszatévedt a tekintete.
– Miért kaptam, Léna? – nyúlt végül az asztal felé, és megemelte, majd kihámozta a kicsi dobozt. Sejtette, hogy mit talál, ezért nem igazán lepődött meg a parfümös fiolán, de annál jobban meghatódott.
– Mert szeretlek. De szükséges ezt magyaráznom? – vörösödött el Léna arca, és hogy palástolja az arcát elöntő pírt, Teodóra mögé állt, és elkezdte az ujjaival fésülni a hadnagy haját – várj itt, hozok egy fésűt! – lépett ki pár pillanatra, hogy utána még kedvesebb mozdulatokkal tegye szebbé Teodóra vállig érő, vörösesszőke haját – Estére a volt férjed el akar vinni téged valahová, szeretnélek még szebbé varázsolni. – közölte ártatlan igyekezettel.
– Szebbé? Te vagy a szép, én magamnak sem tetszem, nem hogy másnak. – mosolygott lemondóan Teodóra.
– Ne mondj már ekkora bolondságot. Szerintem az ábrándos arcberendezésed, a hajad, és minden más is tökéletes. Majd mindjárt kiszedem a szemöldököd, felteszek neked egy kis sminket, estére keresünk valami szexi göncöt, rendesen beillatozlak, és meglátod, hódítani fogsz! – erősködött Léna, kilépett a szobájába, hogy egy kisebb táskával jöjjön vissza, aztán szemből beült Teodóra ölébe. Túl bizalmas volt ez a mozdulat, de valahogy mégis testvéries, a hadnagynak tetszett, hogy így foglalkoznak vele. Még nem szagolta meg a parfümöt, de megillatozta a saját vállát, aztán mereven tartva az arcát, hogy Léna csipesszel rendbe szedje a szemöldökét, megjegyezte, hogy még mindig érzi az ágyban rátapadt, kellemes aromát.
– Miből gondolod, hogy hódítani akarok? És pont a volt férjem? – töprengett a nő, de Léna válasza már készen állt.
– Mert biztosan örömmel látnád, hogy leesik tőled az álla, és legalább rájönne, hogy mit is veszített, amikor elhagyott.
– Nem akarom már visszahódítani. Túl nagy lett a szakadék közöttünk. Megelégszem azzal, ha barátok maradunk. A gyerekek miatt szükségem van rá. De mit akar kettesben? Jó lesz az nekem? – hunyta le a szemét a hadnagy, hogy a piros beütésű szemceruza kiemelje a szemeit, és már maga is kíváncsi lett, hogyan fog kinézni a fekete műszempillákkal. Aztán megérezte az ajkán a hideg rúzst. Önkéntelenül megfeszültek az arcizmai. Mint ha csak óvodában játszana a barátnőjével, és ezt mosoly nélkül megállni lehetetlen volt.
– Mi lesz, ha Ciprián megint portyára indul? – kérdezte Lénát.
– Ma nem megy sehova, szóltam a nagyapámnak, hogy adjon neki mára feladatot, ideje se legyen távozni a laktanyából. – nevetett Léna, rendesen büszke volt magára, hogy ezt a kérdést is ilyen frappánsan megoldotta.
A tükör nem hazudott. A frizurája maradt a régi, selymes színű, egyenes szálú, vállig érő, de mégis egy új csaj tekintett vissza Teodórára. Visszafogott volt a sminkje, mégis nagyon szépnek érezte magát, és ez önbizalmat adott a kemény időszakon átesett hadnagynak. Izgult az este miatt, de kimondottan boldog volt, és azt sem tudta, hogyan fejezhetné ki a háláját Lénának. Egyedül a rúzs élénkpiros színét tartotta túlzónak, de arra fogta, hogy neki ez csupán szokatlan, egyébként tetszett saját magának.

Egy csalódott nő keserű szomorúságával, a könnyeivel küszködve lépkedett Teodóra a közeli Pláza emeletének világos csempepadlóján. Hogy lehet ilyen szerencsétlen? És miért ilyen idióták a férfiak? Születésnapjára a volt férje vacsorázni hívta, de mint kiderült, csak meg akarta dugni, és nem a kapcsolatuk rendbetétele, vagy a barátság megőrzése volt a valódi célja. Hogy lehet ilyen hülye, hogy még bedől egy férfinak? Haragudott a gyerekei apjára, de haragudott saját magára is, hogy ennyire kinyalta magát, és elment arra a találkozóra, amire nem lett volna szabad. A szédelgő fejétől imbolygónak tűnő csempepadlót bámulta egyfolytában. Még javában forrt benne a düh, rettentő lassan csillapodott az indulat. Lenézett a meztelen combjaira, és önkéntelenül lejjebb próbálta húzni a rövid, piros miniruhát, ami minden lépésnél feljebb és feljebb araszolt az anyaga miatt. A tűsarkúban eleve szokatlanok és kényelmetlenek voltak a léptei, a fenekébe pedig bevágott a Lénától kapott tanga. Megigazítani sem lehetett, de magának köszönhete ezt az állapotot. Értéktelennek és érezte magát, aki csak annyira jó, hogy megdugják, aztán eldobják. Aztán Csilla jutott az eszébe. Az a nő, aki olyan éltvidámnak tűnt, és aki biztosan jól érezné magát, ha ott sétálhatna az ő helyében. Kedvetlen volt és bosszús, csak annak örült, hogy Léna majd támaszt nyújt, és megisznak majd egy üveg , hogy megünnepeljék a szülinapját, ha már minden más reménye, amit az este iránt táplált, így félresiklott. Az emelet üvegkorlátján keresztül nézve lenézett egy kisebb lánytársaságra, akik hangosan vihogtak, és abban a pillanatban megállt benne az ütő. Remegő kézzel kapaszkodott a fém korlátba. Csilla ott volt közöttük. Élt és virult, az arcán ugyanaz a kislányos báj terült el, ami annyira barátságossá tette az első pillanatban. Egy kérdés tehát megoldódott, a szőke lány lehetett az igazi Csilla, és ez a nő, ez a kigyúrt, de nagyon aranyos nő valamiért egy szélhámos, vagy valami más köze van a halott lányhoz. Ezt ki kell deríteni minél hamarabb, a badis csaj viszont nem sejtheti meg, hogy megingott felé a bizalma. Egyelőre semmiképp, akkor van esélye puhatolózni. Teodóra áthajolt a korláton.
– Csilla! – kiáltotta. Úgy érezte, nem szabad szem elől téveszteni a csajt. Sokan felnéztek, de Csilla nem reagált a nevére, ezért a hadnagy még hangosabban kiáltott. Túl halk volt a szava, vagy elnyomta az épületben uralkodó zsivaj? Csilla már majdnem kisétált a kijáraton, miközben szemmel láthatóan jól érezte magát a lánytásaságban. Egyikük végre mondott valamit, aminek hatására az egész társaság felnézett az emeletre. Csilla arca örömteli, széles vigyorra húzódott, amikor megismerte Teodórát. Sebtében elköszönt a barátnőitől, aztán integetett, hogy találkozzanak a lépcsőfordulóban. A katonában felmerült, hogy talán nem is tesz magának jót, mert Csilla öltözéke még hozzá képest is rettentő kihívó darabokból állt. Vagyis egyetlen, lehetetlenül ledér ruhából és magassarkú cipőből. Az ezüstszínben csillogó, egyrészes, laza rövidnadrághoz két oldalra varrott, nyakon átvetett szélesebb csíkok erotikus kisugárzással takarták a nem mindennapi mellizmokat. Igen, talán a melle volt az egyetlen, ami nem annyira nőies, mint inkább férfias formát mutatott, de minden más nagyon is szemrevaló formákkal hivalkodott. A gönc alatt, gyakorlatilag a vénuszdomb magassága fölött meztelenség rikított, mint ahogyan a háta is fedetlenül csillant, ráadásul amolyan polgárpukkasztó módon kilátszott a feneke vágatának legfelső része. Talán a magassarkú volt az egyetlen, ami nem lépett túl azon a határon, ami már ízléstelenül magamutogatónak számított. De miért is ne tehetné? Csak legyen szexi, ha úgy érzi magát jól, és mutogassa csak az izmait, hiszen a meztelensége ezt szolgálta, ragyogó tisztán a szemek elé tárta a kidolgozott, elképesztő keménységet sugárzó domborulatait. Teodóra félt bevallani magának, de ahhoz képest, hogy kicsit ízléstelennek tartotta a ruhát, kimondottan tetszett neki az állítólagos Csilla minden porcikája. És a kibontott, fekete haja olyan szépen csillogott, mint ha viaszfényben verné vissza a kocsányon lógó szemek sóvárgó pillantásait. Feltűnő volt, és vérlázító, de egyben gyönyörű és fantasztikus is, ezt el kellett ismerni, és Teodóra eldöntötte, hogy nem a ruha miatt tetszik neki a nő. Csak attól félt, hogy valami olyan dolog derül ki hamarosan Csilláról, ami közéjük állhat. Nem számított a találkozásra, hiszen fejben már el is temette a lányt, most viszont megremegtek a lábai és gyengeséget érzett. És vonzódott a nőhöz, akinek valamennyire ismerte az érintését, és még mindig bízott a szemei csillogása mögötti kedvességben.
– Szia, Teodóra! De elegáns vagy! – állt meg a lépcső aljában Csilla, örömteli szemekkel leste, ahogy a hadnagy a tűsarkú szandálban kecsesen lelépked az emeletről. Nem ment közelebb, nem nyújtotta a kezét, csak állt, és mint ha engedélyt kértek volna a szemei, hogy Teodóra elfogadja a barátságát.
– Szia! – suttogta vissza a katonahölgy, aki majdnem elszólta magát. Már a nyelvén volt, hogy kimondja: „azt hittem meghaltál”. Még idejében kapcsolt, és lecövekelt egy méternyi távolságra a tekintélyes megjelenésű nőszemélytől, esélyt sem adva a puszira, vagy érintésre.
– Ez a legnagyszerűbb dolog a világon, hogy ma este összefutottunk! – örvendezett a nő, és valóban látszott rajta, hogy feldobja a váratlan találkozás.
– Nekem nagyobb meglepetés, elhiheted. – nyelt nagyot Teodóra – Hogy kerülsz ide? Kik voltak azok a csajok? – vissza kellett szerezni a nő bizalmát, ami talán kicsit csorbult, amikor szégyenében úgy elszaladt tőle abból az elátkozott házból.
– Ők a régi osztálytársaim a középsuliból. Ma van a szülinapom, de úgy érzem, most te vagy nekem a legnagyobb ajándék. Annyira örülök, hogy találkoztunk! – lelkendezett Csilla, és közelebb lépett. Az émelyítő illat a hadnagy orrába furakodott, de kellemesnek és izgalmasnak találta. Valahol érezte, hogy Csilla előbb vagy utóbb meg akarja majd érinteni, figyelmeztető volt a közeledő mozdulat és visszafogott testbeszéd.
– Ne mond már! Neked is pont ma van a szülinapod? Mekkora egybeesés! – adott helyt Teodóra is a csodálkozásnak – Hányadik, ha szabad tudnom?
– A harmincadik! – ragyogott Csilla arca, és közelebb lépett a hadnagyhoz, megfogta a kezeit. Baráti érintés volt csupán, de mindketten tudták, hogy lesz folytatás. Teodóra puszit várt, sőt, talán egy ölelést. Annyiszor elképzelte már Csilla csókját és a hozzá simuló vaskos test kemény izmait, hogy egy pici csalódást érzett a távolságtartás miatt. De miért is? Azon az első találkozón sem nyomult annyira a testépítő, hogy most csak úgy lerohanja, és most is betartja az illemet, még ha ragyog is az arca a viszontlátástól. Vagy neki, magának kellene lépni, kezdeményezni és csókolni minden gátat átszakítva? Akarta, kívánta az érintkezést. A jó emlékek megfogták annyira, kezdte beleélni magát egy pajzán és főleg boldog találkozásba, ha már visszakapta a nőt. Miközben az állítólagos Csilla mosolyát bámulta, az ő testében is ébresztőt fújtak a hormonok. Elmélázott picit a kiugró mellbimbók erotikus domborulatain, aztán a vastag ajkakon, amelyek harsányan, bordóvörös árnyalattal tették vonzóvá a lány arcát. És az ajkakon megakadt egy pillanatra a szeme, mert arra gondolt, hamarosan csókolni fogja. Igen, megteszi, mert érezni akarja, és ilyen szép ajka egyetlen férfinak sincsen. És milyen puhák és melegek lehetnek azok az ajkak? Meddig kell rájuk várni? A gondolataiba belepirult, lesütötte a szemét, de a vaskos, kirajzolódó izomkötegektől szemléletes, mégis szép, női combok nem hogy csillapították a zavarát, hanem még erotikusabb képzelgésre sarkallták.
– Nahát! Egy napon születtünk? – mondta elvörösödve Csilla asztallábsarkú cipőjének, aztán erőt vett magán, és belenézett a másik nő szemébe. Nem lehet ennyire gyámoltalan! Egy pillanatra eszébe jutott a férje, aki a szexis öltözék és kihangsúlyozott nőiesség miatt teljesen megbolondult aznap este, és csak a testiségre tudott koncentrálni az ünneplés helyett. Most pedig neki jut ez a méltatlan szerep, ő kívánja egy másik nő közelségét. Egy nőét! Hogy jutott el ideáig? De az önmarcangolás abbamaradt, mert Csillát lehetett szeretni, és lehetett kívánni is. Millióan megtennék a helyében, hát hajrá, rá kell komolyan hajtania, ha meg szeretné kapni.
– Úgy tűnik. Vannak még véletlenek. – szemezett vele a masszőr csaj – És te? Te hogyan kerülsz ide? És miért vagy egyedül? – kísérte kíváncsiság a boldog szempár tapintatos csodálkozását.
– A volt férjem elcipelt, hogy szórakozzunk együtt, de csak meg akart dugni, úgy érzem, semmi más célja nem maradt. Én pedig már nem szeretném vele újrakezdeni.
– Értem... És sajnálom – billentette meg Csilla a vállát lemondóan.
– Kerestelek. – puhatolózott a hadnagy, kíváncsi volt, mi lesz rá a reakció.
– Igen? – sápadt el egy pillanatra a lány – Nem voltam otthon. Vagyis van egy másik lakásom, abban lakom többnyire. Indultál valahová? – váltott gyorsan témát, miután egy picit zavarba hozta a kérdés, Teodóra pedig nem akarta tovább feszegetni a húrt, nem volt annyira fontos a válasz, hogy elriassza vele a kettesben tölthető idő varázsát. Csillának kell színt vallania, miért titkolózik előtte, és hátha más dolgokat is elárul, de ha letámadja, talán el is veszti a lehetőséget, hogy bármi történjen, vagy bármit megtudjon.
– Haza indultam. – vont vállat Teodóra – De amikor megláttalak, el akartam mondani, mennyire sajnálom, hogy úgy faképnél hagytalak akkor. – még mindig enyhe szégyenérzet keveredett a találkozás örömébe, de le kellett küzdenie az érzést. Megtörtént, és kész. Azóta keményebb dolgok is történtek, mégsem döngölték földbe.
– Ugyan már! Én voltam a bolond, mindent megtettem azért, hogy a vágyaim érvényesüljenek, nem számítottam rá, hogy megijesztelek. De tudod mit? Hazakísérlek, és dumcsizunk! Rendben? Messze laksz? – mosolygott szerényen a lány, Teodórát ez a kedvesség teljesen levette a lábáról.
– Itt lakom a közelben, gyalog csak három perc. Sétálunk? – könnyebbült meg Teodóra, hogy az épületen kívül kettesben maradhat a másik nővel.
– Még szép! – hangzott az örömteli beleegyezés, és elindultak egymás mellett. Kicsit mindkettejük zavarban volt, beszéd helyett csak mosolygós pillantásokat vetettek egymásra, aztán kilépve a Plázából Csilla megfogta Teodóra kezét. Ez egy egyértelmű jelzés volt, hogy valami alakul közöttük. Az erős ujjak megint lehetetlen finomsággal érintették, és Teodórába nem csak kellemes érzések költöztek, de valamiféle büszkeség is arra késztette, hogy minél szebb tartással, kihúzva magát megmutassa a világnak, ő is kell valakinek. Jelenleg egy gyönyörű lánynak, de a lényeg a kell szócskán múlott, meg azon a várakozáson, amit a testiségtől várt. Hazakísér, és talán megcsókol? Ha ő nem, akkor majd én megteszem, határozta el magát, aztán levette a cipőit, és a szabad kezében lógatva, mezítláb sétált tovább, Csilla pedig követte a példáját. Miért ne lehetne másik háza a lánynak? Valami nagyon sántít, de nem lehet rossz ember ez a tündéri teremtés, gondolkodott el többször is. Nem akarta a meghitt sétát tönkretenni további puhatolózással. Meg kell keresnie a transzvesztitát, hogy többet megtudjon. Ő talán felvilágosítással szolgálhat a valódi Csilláról.
– Neheztelsz még rám? – szólalt meg végül az izomkolosszus, akinek a kigyúrt testén Teodóra folyamatosan gyönyörködött. A kemény edzések hiányában kicsit kisimultak az egymástól jól elkülöníthető izomcsoportok, bár minden mozdulatnál újra és újra kirajzolódtak, és az izmok játéka nem csak esztétikus, de erotikus vonzást is sugárzott.
– Jaj, dehogy! Magamra haragudtam, hogy hagytam addig fajulni a dolgokat.
– Nem kellett volna elszaladnod. Megbeszélhettük volna. A fizetés pedig bántott, mert egészen mást akartam. – mondta Csilla teljesen nyugodtan.
– Ha nem szaladok el, talán meg is csókolsz? – kérdezte Teodóra nyíltan. Égett az arca, de tudni akarta az igazságot, és bátorságot merített Csilla őszinteségéből. Csilla megállt, ezért Teodóra is kénytelen volt. Az erős kéz kicsit visszahúzta, maga felé fordította.
– Megcsókoltalak volna, ha hagyod. – erősítette meg a lány nagyon határozottan, aztán egy pillanatig szemeztek, mielőtt egymáshoz hajoltak volna. Tapogatózó érzékiséggel előbb egymáshoz ért az ajkuk, második próbálkozásra pedig már egy igazi, nagyon csodás csókban ízlelgették egymás ajkait. És a csók, amit Teodóra annyiszor elképzelt, sokkal érzékibb, és tökéletesebb érzést nyújtott, mint amennyire ki tudták színezni azt az álmai. A forróság végigszáguldott a testén, megremegtették a térdeit, és már-már elkapta valami furcsa gyengeség, amikor Csilla hátrább állt. Teodóra gyorsan körülnézett, ki látja, de már nem igazán számított. Égett az arca, égett mindene, és a bizsergés fokozatosan leköltözött a hasába, majd a combjába, térdeibe.
– Most csókoltál meg először nőt. – jegyezte meg magabiztosan a fekete hajú szépség, mint aki mindent tud Teodóráról.
– Te pedig csak nőt csókoltál eddig. – vágott vissza Teodóra, de nem lehetett biztos a válaszban.
– Ebben óriásit tévedsz, életemben csak egy lányt csókoltam, a többi fiú volt. – kuncogott az állítólagos Csilla.
– Figyeltelek, amikor masszíroztál. Olyan beleéléssel csináltad, már az felért egy orgazmussal.
– Nekem is csodálatos volt. Élveztem, hogy hozzád érhetek, hogy simogathatlak. Már akkor megtetszettél, amikor a kapuban megláttalak. – motyogta nagyon halkan a lány, és Teodóra látta a szégyenkezős pirulában, hogy őszinték a hozzá intézett szavak.
– Ha ezt tudom, be sem megyek hozzád, de most meg azt kívánom... – elharapta a szót. Mégsem mondhatja, hogy le szeretne vele feküdni, pedig igen, egyre jobban akarta, és a csók után ez a kísértés egyre jobban tolakodott minden más elé.
– Nem vagy az a típus, aki egyből ágyba bújna! – vigyorodott el Csilla, és lassan megint lépkedni kezdtek egymás mellett.
– Nem, valóban nem.
– Akkor félnem kell, hogy ismét elszaladsz, ha... – nevetett fel a fekete hajú lány, és Teodóra nem tudta megállni, hogy ne nevessen vele együtt.
– Olyan bolond vagy! Ennyire gyávának tartasz?
– Nem, egyáltalán nem. Sokkal bátrabb vagy, mint amit eddig gondoltam rólad. Ha féltél volna tőlem, vagy attól, amit nyújthatunk egymásnak, akkor nem szólítottál volna meg a Plázában.
– Bocsánatot akartam kérni, de reménykedtem is, hogy vonzónak találsz, és ott folytathatjuk az ismerkedést, mint ha abból a házból el sem szaladtam volna előled. – bólintott Teodóra elpirulva.
– Megmondhattam volna már akkor, hogy tetszel nekem, nem számítottam rá, hogy elrohansz, és főleg arra nem, hogy annyira rád ijesztek. – mondta alig halhatóan Csilla, és Teodóra érezte, hogy a lány komolyan is gondolja a szavait.
– Akkor még hamarabb elrohantam volna! – kuncogott, de meglökte a vállával a másik nőt, és megint csak nevettek, ami felszabadította mindkettejüket a kezdeti nyomás alól.
Tudom, túl szolid és visszafogott vagy. Nem is értem ezt a ruhát rajtad, még az illatod is hivalkodó, pedig nem a te stílusod.
– Honnan tudod? – lepődött meg Teodóra, miközben Lénára gondolt. Igen, szereti ezt az erős, impulzív és bódító illatot, és viselni fogja ezen túl, mert ahhoz a csodás lányhoz, a bébiszitterhez tudja majd kötni. Egyébként pedig jól esik ismét kilépni az anyaszerepből, főleg, hogy épp hódítani akar.
– Csak érzem. Ha vagányabb lennél, már azon törnénk a fejünk, hol bújjunk ágyba. Viszont sokkal jobban tetszik, hogy nem rohanunk, és pont ezért érzem jól magam veled! Értettem azt is, hogy haza akartál jönni ahelyett, hogy... Neked idő kell és bizalom. – suttogta Csilla. Teodórát megérintették a szavak. Megérezte, hogy a kemény és acélosnak látszó szívben mély érzések lakoznak, és ez neki elég volt, hogy még közelebb érezze Csillát magához.
– Nem vihetlek csak úgy haza. Otthon vannak a gyerekeim. – cövekelt le Teodóra egy panellakás lépcsőházának bejáratánál.
– Van velük valaki? Anyukád esetleg? – kíváncsiskodott Csilla, és átölelte a hadnagyot, a szemeivel a magasabb nő arcát .
– Van egy bébiszetterem. Fiatal, de nagyon megbízható. – motyogta Teodóra, és kissé elmélázott azon, Léna mit szólna, ha most látná őt. Valamiért úgy érezte, hogy nem fogadná valami kitörő nagy örömmel az állítólagos Csilla túlzott bizalmaskodását. Egyszerűen bűntudatot érzett Léna miatt, amit nem tudott, de nem is akart jelenleg az erős karok ölelésében magyarázni. Ez az ő élete, és ha egyszer végre valaki kívánja őt, és ő is a másikat? Lénának nem kell tudnia erről az egészről, de amikor olyan jó ennek a lánynak a karjaiban, nem hagyhatja veszni a pillanatot. Ez adta a következő ötletet.
– Bejössz a lépcsőházba? Leülünk a lépcsőre beszélgetni, ha te is akarod. – bontakozott ki az ölelésből, és húzta maga után Csillát, meg sem várta, az mit válaszol. Felsétáltak a lépcsőn, egészen a saját lakásának lépcsőfordulója előtti kanyarban telepedtek le. Teodórának megnyugvást adott, hogy ilyen közel van az otthona karnyújtásnyi távolságban. Leültek közvetlen egymás mellé, a cipőiket óvatosan letették, hogy ne is koppanjanak, aztán egymásra vigyorogtak. Tulajdonképpen beszélgetni szándékoztak, de volt valami sokkal fontosabb mondanivalójuk egymás számára, amit a városi fények kísérteties, de pajzán megvilágításában közölni akartak. Ez volt a néma érintkezés bizsergető pillanata. Csilla hajolt közelebb. Az első puszi ismét puhatolózó és játékosan évődő volt, aztán a kellemes érintéstől fokozódó szenvedély igazi csókká fajult, és egyre követelőzőbb csókká. Teodórát megperzselte a testiség iránti vágy, a bizsergés pedig átjárta a testét. Élvezetet jelentett a hihetetlen gyengéd, puha ajkak kábító érintése, de a kezdeményező nem ő volt. Talán ez segített nyugtatni a lelkiismeretét, hogy egy nővel kerül erotikus kapcsolatba, de a vágy már napok óta foglalkoztatta, és kívánta, hogy történjen végre valami, ami örömet okoz, újjáéleszti a szexualitását és nem utolsó sorban gyönyörű érzésekkel tölti meg az életét. Lefeküdhetett volna a volt párjával is, csak nem rá vágyott. Azt a szexet már ismerte, és nem igazán érzett már semmi mást a férfi iránt, csak egy kis szánalmat. Csilla minden tekintetben újdonság volt, és ha meg is lepték a saját kívánságai, a pillanat, az érintések forrósága és merészsége minden tekintetben gyönyörű volt. Megint érezte azt a fura érzést a gyomrában, amire régen vágyott. Még annak is nagyon tudott örülni, hogy módfelett kellemes érzés volt ismét benedvesedni, az ágyékában táncoló hangyaboly csak emelhette a csókok izgalmát és szépségét. Szerette Csillában, hogy rámenős volt, de nem rohant, átkarolni is csak több perc után volt hajlandó, és a nyers ereje helyett a finom bőrének rendkívül érzéki érintését használta. Használta, és kihasználta, hogy Teodóra teljesen átengedte magát a fülledt játéknak. Két perc múlva már a kényelmetlen lépcsőn feküdt a hadnagy, de egyáltalán nem bánta, hogy a hosszú, fényes fekete haj a szemébe lóg, és azt sem bánta, hogy erős kezek barangolják be a felsőtestét. Csak azon mosolygott, hogy Csilla milyen tudatosan kerüli el a mellei konkrét érintését. Ez még izgalmasabbá tette a simogatást, ami ruhán keresztül is mennyeinek hatott. A hadnagy viszonzásul a sok csók felszabadító hatása alatt bátran simogatta a feszes hát és széles váll hihetetlen izmait. Igaz, nem is annyira az izmok jelentették a szépségüket, hanem a hűvös, és mégis izgalmas, finom bőr érintése. Teodóra azt gondolta, itt, ennél a pontnál meg fognak állni, de tévedett. Csilla a meztelen combjait kezdte simogatni. Ez még jobban megemelte a vágyat, és eszébe jutott, amikor a lány masszírozta, menyire szerette volna, ha az intim zónáját is megérintik a vastag ujjak. Igen, szerette volna. Az esze már nem tiltakozott az ellen, hogy egy lánnyal enyeleg, de még pár percig viaskodott, meddig mehet el a lépcsőházi szeretkezésben. Csak hangosabb zajt nem szabad csapni! A vaskos ujjak fel-le szánkáztak a combja belső felén, és ez megadásra késztette. Csöppet sem félt már. Csilla akármilyen erős, a lehető legnagyobb gyengédséggel fogja megérinteni a szeméremajkait. Biztos volt benne, hogy meg fogja érinteni, hiszen érezte a másik nő mélyülő lélegzetvételein a szenvedély emelkedését. Végül a kéz kikerülve a lényeget felsiklott a miniruhája alá, megérintette a csípőjét, és rövid tapogatódzás után elkezdte lehúzni róla a bugyit. Tiltakozhatott volna, de már annyira várta a beteljesülést, hogy minden mindegy alapon sodródott Csilla akaratával. Megemelte a csípőjét, majd a lábait, hogy lekerülhessen a bugyija. Véletlenül lerúgta az egyik cipőjét, ami éles okozott a visszhangos lépcsőházban, de a zaj elhalt, és senki, de tényleg senki nem lármázta fel érte a házat. Csilla fölé hajolt. Szemeztek kicsit, mielőtt megcsókolta újra, játszottak egymás nyelvével, beleharaptak egymás ajkába, aztán a lány, aki már tapasztalt volt a leszbikus szexben bekéredzkedett Teodóra combjai közé. Egy pillanatig még megállt, mint ha engedélyt kérne a szemeivel, aztán lecsapott, mint egy ragadozómadár. Előbb csak puszit adott a hadnagy vénuszdombjára, utána a nyelvével érintette a legérzékenyebb helyeken. Teodóra elolvadt. A kéj teljesen elhomályosította a tudatát. Innen tovább már mindegy volt, Csilla hol és hogyan érinti. Nem is tudott volna különbséget tenni az érzékek kavalkádjában, pillanatok alatt elindult az a várva várt, gyönyörű érzés, ami hamarosan elhozza majd az orgazmusát. Az összes izma elkezdett feszülni, megemelte a derekát, és igyekezett minél halkabban magában tartani az élvezethullámok sikolyra késztető energiáit. A gyönyör másodpercei még érzékenyebbé tették a szeméremtestét. Csilla nem tágított, csak lágyan puszilgatta a punciját, aztán a csillapodó érzékenységet kivárva módszeresen újra nyalt. Teodóra csodálta, hiszen a nő minden mozdulata előtt üzent a pillantásaival, és újabb és újabb élvezetre bíztatta.
Különös megérzés szele járta át a zsigereit. Hirtelen felfelé, a felsőbb emelet korlátjára fordította a szemeit, és abban a másodpercben elkezdett vele forogni a világ. Léna állt fölöttük meztelenül, egy hatalmas konyhakéssel a kezében. A fiatal arcon csalódottság húzott fájdalmas barázdákat. Teodóra azonnal eltolta magától Csillát, és csak nézte összeszoruló gyomorral a bébiszittert, akinek vádló tekintete belefúródott a szíve mélyére. A fekete hajú lány is felnézett, egy pillanatra tátva maradt a szája, de Léna úgy, ahogy jött, nesztelenül eltűnt az ajtó mögött, amit már nem éppen zajtalanul csapott be maga után. A dübörgésre Teodóra szíve összefacsarodott. Hogy lehetett ennyire felelőtlen és bolond? Legszívesebben sírva fakadt volna, de nem hagyhatta felszínre törni az érzelmeit. Kapkodva magára kapta a bugyiját, aztán ráeszmélve, hogy már talán véglegesen elrontott valamit, tanácstalanul leült a lépcsőre, és keserű önváddal bámulta a pár lépőcsővel lejjebb landolt, szexi, piros cipőjét, amit Léna beszélt rá, mint ahogyan a ruháját is, amiben igazán szexinek érezhette magát. Hát így hálálja meg a lány bizalmát? Érezte, hogy fel kellene szaladni hozzá, csak éppen maga sem tudta, mit is tehetne a bocsánatért. Csilla szomorúan kijózanodva mellé telepedett.
– Ő ki volt? – kérdezte suttogva, megérezte a helyzet súlyát.
– A bébiszitterem. – sóhajtotta Teodóra a könnyeivel küszködve.
– Hú, én mellette labdába sem rúghatok! Miért volt meztelen? És mi volt az a hatalmas kés a kezében? – nézett fel a sötét ajtóra Csilla, majd miután Teodóra nem reagált semmit, a lány felállt, megsimogatta a hadnagy haját – Jobb, ha most megyek. Valamibe nagyon belemásztam – motyogta, de még tétovázott.
– Ülj vissza! – dörrent rá idegesen Teodóra, majd látva a lány meglepődését, sokkal halkabban megismételte – Ülj vissza, kérlek! Fontos megbeszélnivalónk van.
Csilla leült. Az iménti szenvedélynek nyoma sem maradt, idegesen igazgatta a haját, rá sem mert nézni a hadnagyra.
– Hogy hívnak? – hangzott el az első fontos kérdés, amire Csilla megrémült. Felemelte az arcát, és beleharapott az alsó ajkába. Valószínűleg még mindig az igazmondáson gondolkodott.
– Melinda. Simon Melinda. – motyogta alig halhatóan.
– És miért mondtad, hogy Csilla vagy? – kérdezte Teodóra, de ez inkább kérésnek hangzott, hogy az igazat hallja, nem állt szándékában parancsolgatni a lánynak.
– Mert illetéktelenül voltam abban a házban. Te kérdeztél a nevemről, én csak helyeseltem. Kíváncsi lettem, miért vagy ott, amikor a környéken mindenki tudja, hogy Csilla meghalt. Azt hittem, valamit keresel, vagy csak újságíró vagy, aki valamit tudni akar.
– De miért jöttél ki a házból egyáltalán? Ha illetéktelenül voltál ott, mi a faszért nem tartottad a jelenléted titokban? – gesztikulált Teodóra idegesen, miközben sűrűn feltekintgetett az ajtóra.
– Mert kinéztem az ablakon, és... És tetszettél. Enyém volt a lakás, bármit megtehettem. – mentegetőzött Melinda.
– Mit kerestél ott? – kérdezett tovább a hadnagy.
– Rendőr vagy? – ijedt meg Melinda.
– Nem. Emiatt ne aggódj, csak válaszolj, kérlek!
– Csilla is osztálytársam volt a gimnáziumban. Egy hónapja rábíztam valamit, azt kerestem a házban.
– És honnan volt kulcsod? – Teodórának ez fontos kérdésnek tűnt, ráemelte a tekintetét az ijedt lány arcára, aki csak bámult maga elé, és összehúzódott, mozdulatlanul ült a lábait maga alá húzva.
– Csilla annak idején megmutatta, hol tartja a kulcsait. Minden évben nyaraltam nála egy-két hetet, nagyon jó barátnők voltunk. – emlékezett vissza a lány.
– Ő az a szőke csaj, akiről képeket lehet találni az emeleti hálószobában? – emlékezett vissza Teodóra a vékony arcra, és figyelte Melinda minden rezdülését, hiszen árulkodó lehetett volna az érzelemmentes megnyilvánulása, de ott volt a könnycsepp a lány szemében, ami az igazmondásról biztosította a hadnagyot.
– Igen, ő volt az. Sajnos már halott volt, mikor hazajöttem Németországból. – sírta el magát az erős testalkatú, de érzékeny lány.
– Jól van, nem bántani akarlak! – húzta magához Teodóra, és megölelte, hogy megvigasztalja. Csendesen csitítgatta, időt hagyott neki, hogy megnyugodjon.
– Németországban badiztál? – tért át könnyedebb témára.
– Igen. Nevem volt a szakmában. Versenyeztem, és elég népszerű is voltam.
– Akkor azért nem találtunk az interneten. A valódi neved nélkül esélytelen volt. Szeretted, amit csináltál? Azt a sok-sok munkát, amit belefektettél az izmaidba? – simogatta meg a lány karját, nem csak sajnálta, szerette is, mert ha félre is vezette a csaj, attól még egyre szimpatikusabbnak találta. A szexuális vágy pedig huss, teljesen elillant, de ennek örült a hadnagy, mert vágyott ugyan a testiségre, de valójában ő attól mindig is többet szeretett volna.
– Imádtam a kirakatot, és még ma is szeretem, de elég volt. Nyugalomra és békére vágyok. Azért is jöttem haza Németországból.
– Belém tudtál volna szeretni? – Teodóra kérdése meglepő volt, de Melinda megértette a lényegét.
– Igen, talán igen, de alapvetően csak kalandot kerestem benned. Csak a távozásod után kezdtem el érezni valamit, egyfajta ragaszkodást, amikor rájöttem, hogy megbántottalak és kihasználtalak.
– És az az érzés egy picit legalább szerelem? – vett hatalmas lélegzetet a hadnagy.
– Nem. Hogy őszinte legyek, nem. Jól érzem magam veled. Még azt is elismerem, hogy tetszel, de nem tudom, ez hová vezet. Olyan körülbelül, mint amit te érzel. Vonzalom van, de nem szerelem. Vagy tévedek?
– Miből gondolod? – vonta fel a szemöldökét Teodóra.
– Mert azt a lányt szereted, aki az előbb kijött azon az ajtón. Nem tudsz megbarátkozni a gondolattal, hogy megbántottad. – felelt Melinda nagyon lényeglátó természetességgel, és megsimogatta a hadnagy arcát.
– Nem tudom... Tényleg kibaszottul jó mellette lenni, de nem vagyok az esete. Egy hadnagy tetszik neki, ő maga mondta. És testiségről nem is lehet szó, ő csak egy nagyon jó barátnő. – ellenkezett Teodóra a gondolattal, de el kellett ismernie, hogy Léna úgy forgatta fel az életét, hogy észre sem vette. De mivel? Azzal, hogy annyira ragaszkodó és önfeláldozó, hogy annyira bizalmas és közvetlen? – Sosem gondoltam rá úgy! – rázta meg végül a fejét.
– Gyönyörű lány, hibátlan alakkal. Tetszik neked, csak saját magadnak sem mered bevallani. – suttogta Melinda.
– Ó, baszdmeg, teljesen össze vagyok zavarodva! Nem vagyok belé szerelmes, de hogy a francba kérjek tőle bocsánatot? – fakadt ki a hadnagy.
– Talán mond el az igazat kettőnkről, és beszélj az érzéseidről. Ha tényleg most kerültél először ilyen helyzetbe egy nővel, meg fogja érteni, hogy nem tudsz határozottan dönteni. Neki sem könnyű, neked hogy lenne az?
– Ezt már elbasztam, nagyon megbántottam. – kesergett Teodóra, de Melinda elé guggolt, és magához ölelte.
– Tudott rólam? Beszéltél neki a találkozásunkról?
– Igen, tudott, de azt gondoltuk, halott vagy. Elmondtam neki, hogy mi történt közöttünk, és azt is tudta, hogy elkezdődött valami, ami megérintette a képzeletem, és vágytam a beteljesülésre.
– Halott vagyok? – nézet nagyot a lány.
– Tudtam, hogy valami nagyon sántít körülötted, de azt hittem, tényleg Csilla vagy. Mit kerestél tulajdonképpen a házban? – ütött szöge Teodóra fejébe a találkozás valódi oka.
– Lenyúltam a németországi promóteremtől pár milliót készpénzben, mert nem akarta kifizetni a szerződésem után járó összeget. Azt a pénzt bíztam Csillára, hogy megőrizze nekem, amíg haza nem költözök.
– Megtaláltad? – vont vállat Teodóra, mint akinek ez teljesen mellékes, és ismét csak nehéz szívvel felnézett az ajtóra. Szívszorító csend honolt a lakásában.
– Nem, nem találtam meg. Egy másik osztálytársnőm apja rendőr, tőle tudom, hogy a kívül csak fegyvereket találtak. Ez azért érdekes, mert Csilla biztosan nem engedett volna a portájára semmilyen fegyvert, vagy . Ebből az következik, hogy vagy még ott van a pénz, vagy a gyilkos vitte el. Kár, mert kellett volna, hogy ki tudjam egyben fizetni az új lakásom, de ha már úgyis lebuktam...
– Ne aggódj, engem nem érdekel a pénzed! A fegyverek miatt voltam ott, akkor még nem tudtam, hogy Csilla meghalt. A halálhírét csak később hallottam, teljesen letaglózott. Azt hittem, te vagy! – sóhajtott hatalmasat a hadnagy – Hogy halt meg, azt tudod?
– Ajtót nyitott valakinek, aki szíven lőtte. Egyetlen lövés elég volt, kiáltani sem tudott. Mégis csak van hozzá valami közöd. Ki vagy ha nem rendőr? – húzódott hátrább Melinda, a gondterhelt arca árnyalatnyit sápadt.
– Katona vagyok. A fegyverek miatt keveredtem ebbe a lehetetlen bűnténybe. Én is átkutattam a házat, és a pénzednek nyomát sem találtam. De tudod mit? Ha akarod, holnapután este találkozhatunk, és átnézhetjük még egyszer a pincétől a padlásig. Ketten talán többet látunk.
– Az jó lenne! Azt hittem, kidobsz. – csodálkozott Melinda, ismét megcsillantotta a sötétkék szemeit.
– Dehogy doblak ki! Remélem, hogy a barátnőm maradsz. De semmi szex, az már a múlté! És add meg a számod, hogy elérhesselek, amikor csak akarlak! – könnyebbült meg a hadnagy. Legalább egy jó dolog történt, amire büszke lehet, és nagyon remélte, Melinda tényleg az igazat mondta. Bízott benne, még ha maradtak is kételyei. Számot cseréltek, és Melinda felállt, hogy induljon, mert látta, hogy Teodóra nyugtalan Léna miatt.
– Milyen a lány? – intett még a fejével a néma ajtó felé.
– Szerény, rendkívül szerény, barátságos, simulékony, jószívű, megfontolt, határozott, bátor, türelmes, jószándékú... én meg elbasztam a barátságát! – szidta magát a hadnagy.
– Mond meg neki, hogy én is sajnálom. Nem tudhattam, hogy... – elharapta a mondat végét.
– Ne érezd magad rosszul emiatt. És mielőtt bármi rossz érzésed támadna, tudnod kell, hogy én akartam. Én akartam a szexet. Felkavart, és nagyon jó volt minden perce. Nagyon jó volt! Érted, mit akarok mondani?
– Igen, értem. Én is bizonytalan voltam magamban, amikor életemben először megcsókoltam egy lányt. – mosolyodott el Melinda, egy kicsit visszahozta a meghittséget, de a hadnagy fel volt dúlva Léna miatt, nem igazán tudott örülni semminek.
– Ha kérdésed van, csak hívj fel! Nekem jó a holnap is, nem csak a holnapután. – emelete fel a cipőit, és két lépcsőfokot lejjebb lépett Melinda.
– Várj, Melcsi! Milyen csaj volt ez a Csilla?
– Csilla? Végtelen aranyos, csak egy kicsit perverz. Többen is jártak hozzá jó pénzért légyottra, de igazán rosszat nem mondhatok róla azon kívül, hogy a szexualitásának élt.
– Nem ismersz véletlenül egy katonát, aki járt hozzá? – Teodórában felébredt a kíváncsiság.
– Mesélt egy Ciprián nevű, jóképű, sármos alakról, aki bármire képes lett volna az anális szexért. Egy idő után Csilla úgy érezte, beleszeretett a fickó, csak sajnos olyan volt a természete, mint a méhecskének, mindig új és új virágra startolt, ezért nem ígérkezett elég megbízhatónak. De nem volt közömbös Csillának sem, ő is csípte a katonát. Talán ő lehet a gyilkos? – fogta fel a saját mondandóját Melinda.
– Talán. Minden jel arra mutat, de nincs semmilyen bizonyítékunk. – bólintott Teodóra, majd ismét felbámult az ajtóra – No, menj, valamit helyre kell hoznom! – közölte, aztán dobott egy puszit, és végre elmosolyodott. Melindát a szívébe zárta, még ha nem is volt teljesen biztos minden szavában.
– Tényleg bátor a csaj, ha egy szál késsel ki mert jönni a lakásból. De miért volt meztelen? – ingatta meg a fejét Melinda, mint aki tud valamit.
– Így szeret aludni. – vont vállat a hadnagy, és valami melegség töltötte el a szívét, ahogy a lányra gondolt. Nem a meztelenségére, csak az angyali lényére, amit szinte pótolhatatlannak érzett.
– Szia! – Feküdt a laza takaró alá Teodóra abban a piros ruhában, amiben délután szórakozni indult. Odabújt a meztelen testhez, átkarolta. A fedetlen combjai átvették a forróságot Léna lábairól. Egyetlen percig sem gondolta, hogy ebben szexuális közeledés lenne, csak meg akarta erősíteni a közöttük kovácsolódott barátságot, és persze helyrehozni a hatalmas, átgondolatlan baklövését. Tudta, hogy nem alszik Léna, az mégsem válaszolt.
– Léna, kérlek! Tudom, hogy megbántottalak. – próbálkozott a hadnagy. A késre pillantott, amit az ágy melletti kicsi éjjeliszekrényen talált. A lány megint nem reagált.
– Léna! Kérlek! Soha többé nem fordul elő. Soha többé nem kell bennem csalódnod! – hangzott az ígéret, és puszi csattant a duzzogó arcon. A lány eltolta a karját simogató kezet, hirtelen fordult meg.
– Annyira megtetszettek neked Csilla izmai, hogy ma este kerestél magadnak egy hasonlót? Menj, bújj össze vele! Láttam, már egészen jól összemelegedtetek. – fakadt ki a lány, de nagyon igyekezett visszafogni magát.
– Az nem úgy volt. – suttogta Teodóra, de érezte, hogy bűnös, és hiába is keresett kibúvót, ő akarta azt a szexet Melindával.
– Azt gondoltam, legfeljebb megbaszatod magad ma este a férjeddel, kiszórakozod magad, és elfelejted azt a nőt! – váltott panaszosra Léna.
– Ne haragudj, Léna! Ez a nő Csilla volt. Illetve Melinda, akit Csillának hittem. Tudom, hogy hibáztam, drága! – nyugtatta Teodóra, de Léna dühösen elfordult, és nem akart tudomást venni a hadnagyról.
– Véletlenül találkoztunk a Plázában, miután haza indultam. A volt férjem tényleg csak megbaszni akart, ezért faképnél kellett hagynom. Nem akartam lefeküdni vele. – simogatta a lány fejét, és közben önkéntelenül is megnézte a hibátlan, nem erőtől duzzadó, de nagyon is kecses vállat. Léna kitért a simogatás elől, leszállt az ágyról, és beállt az ablakba. Teodóra esküdni mert volna, hogy könnycsepp gördül le a vékony arcon, és a szíve ismét csak elszorult.
– Igazad van. Tényleg akartam, hogy megérintsen Melinda. Tudni akartam, hogy milyen a csókja, milyen forró a bőre, és milyen gyönyört okoz az ölelése. Tényleg egy szentimentális, hülye picsa vagyok. – morogta a hadnagy keserűen, aztán kibújt a takaró alól, és már majdnem kiszédelgett az ajtón.
– Várj, Dóri, gyere vissza beszélgetni. – szólította Léna megenyhülve, és a hátát az ágy mögötti falnak támasztva, keresztbe rakott lábakkal, meztelenül elhelyezkedett, majd megpaskolta a helyet, ahová a hadnagyot várta.
– Ne haragudj, kérlek! – sírta el magát Teodóra, mikor leült Léna mellé. Nem értek egymáshoz, még csak nem is keresték egymás tekintetét. Eleve nehéz volt mindkettejüknek megküzdeni a saját érzéseivel, és Teodóra úgy gondolta, hogy a lány, aki a világ legnagyobb természetességével ül mellette meztelenül, megérdemli, hogy a legapróbb részletekig őszinte legyen.
– Hallgatlak. – közölte a lány hűvösen, amitől a hadnagy ereiben meghűlt a vér.
– Nem akartam, Léna, nem akartam semmi rosszat. Tudhatod, hiszen elmondtam neked, mennyire felkavart az a masszírozás, meg minden más, ami velem történt mostanában. Azt is elmondtam, hogy tetszett Csilla, akarom mondani Melinda. Simon Melindának hívják, és tényleg, de tényleg a Plázában találkoztunk véletlenül.
– És így jár a plázába, szinte meztelenül! – háborgott a lány – Az eszedbe sem jutott, hogy nem véletlenül találkoztatok? – akadékoskodott, mint aki gyűlöli a konkurenciát. Teodórának ez megfacsarta a szívét. Hát tényleg ennyire sokat jelent Lénának?
– Léna, kérlek! Féltékeny vagy? – fordult hozzá Teodóra, és megsimogatta az arcát, de a lány nem volt hajlandó sem válaszolni, sem felé fordulni – Tényleg véletlenül találkoztunk. Egy lánytársasággal volt, a szülinapját ünnepelte. Képzeld, egy napon születtünk, és ez csak ott derült ki. Nincs okom kételkedni ebben, és nem nagyon kételkedem másban sem, amit elmondott.
– Csak hagyd magad nyugodtan átverni. – hitetlenkedett még mindig a lány.
– Ne haragudj, kérlek! Többé nem fordul elő! Sosem fogok úgy hozzáérni! – kapaszkodott Teodóra ismét a bocsánatkérésbe – Nem tudtam, hogy neked ez ekkora nagy fájdalmat okoz.
– Nem ígértél nekem semmit, nem kell miattam kútba ugranod! – vágott vissza Léna.
– Észre kellett volna vennem. – kezdte a hadnagy, de elhallgatott. Minden jel arra mutatott, hogy Lénának ő sokkal többet jelent, mint egyszerű barátot. És pont ezért haragszik most rá a lány, hiszen nagy csalódás lehetett neki, amikor látta őt félreérthetetlen helyzetben Melindával. Elszorult a szíve.
– Nem volt mit észrevenned, ne álltasd magad! – mondott ellent Léna, és lecsúszott, hogy elfordulva lefeküdjön. Teodóra azonnal utána mozdult, átölelte, nem törődött azzal, hogy hozzáér a lány meztelen melleihez. Ennek most abszolút nem volt jelentősége, csak a Léna szívén ejtett sebet kellett valahogyan begyógyítani.
– Akkor most miért haragszol rám, drága? Ha tudom, mit érzel irántam, nem keveredek bele ebbe a leszbikus kalandba. Jézusom, még kimondani is furcsa! Sokat jelentesz nekem! – suttogta a lánynak, és úgy érezte, nincs olyan ok, ami közéjük állhat. Most ugyan nagyot vétett, de majd Léna megbocsát, és akkor minden nagyszerű lesz, mert jól érzi magát ennek a fiatal nőnek a társaságában. Szereti. Talán nem úgy, mint Léna őt, de igenis szereti, és ez mindennél is fontosabb. Fontosabb a szexnél, fontosabb a barátságnál.
– Te gondolod azt, hogy haragszok, de csak rosszul látod a dolgokat. – közölte a lány már sokkal nyugodtabban, amitől a hadnagy végképp elkedvetlenedett. Lehet, hogy tényleg csak félreértette Léna közvetlenségét?
– Rendben, akkor megyek aludni. Jóéjszakát! – gurult be Teodóra is a lány makacsságát látva. Egyszerűen kisétált a szobából, mint ha nem történt volna semmi, de maga is jól tudta, hogy hiába cipelte magával a saját ágyába a fájdalmát, bőven maradt belőle Lénának.

Teodóra kora reggel pattant ki az ágyból. Kialvatlan szemeit mély szomorúság fénytelensége jellemezte. Gyorsan fürdött, még gyorsabban öltözködött, aztán a konyhában bedobott egy kávét ébresztőnek. Mire visszament a szobájába, Léna már ott feküdt az ő ágyán meztelenül, mint ha csak az ő teste maradék melegét, és illatának maradványait szeretné magába gyűjteni. Már végképp nem értette a lányt, de haragot semmiképpen sem akart, ezért csak odament az ágyhoz, és leült a szélére rövid időre. Megfogta és megsimogatta a felé nyújtott kezet, és kicsit megkönnyebbült, hogy a békülés jelei mutatkoznak.
– Nincs harag? – kérdezte lágy hangon Lénát, aki elmosolyodott.
– Te ne haragudj, hogy annyira undok voltam. – felelt a lány – Hová mész ilyen korán?
– Vissza akarok menni a házhoz. Nem hagy nyugodni, hogy semmit sem találtam. – füllentett a hadnagy, de valójában csak ki akart szabadulni a nyomasztó lelkiismerete alól, és úgy érezte, szüksége van egy hatalmas sétára egyedül, teljesen egyedül.
– Miattam menekülsz? – érkezett Lénától a meglepően őszinte kérdés.
– Nem, drága! Nem menekülök. Sosem menekülnék előled, inkább vigyáznék rád, ameddig csak lehetséges. – mondta halkan Teodóra, miközben azon gondolkodott, hogy hiába a volt férje, hiába Melinda, hiába a jóképű férfiak, ez a kislány sokkal fontosabb neki, mint bárki más. De miért is? Egyszerűen azért, mert szereti. Szereti a megjelenését, a barátságát, a kettejük közötti viszonyt, a mosolyát, tényleg mindent szeret rajta, a hivalkodó rúzst és mézédes parfümillatot ugyanúgy, mint a vad, vastag szemöldökét, vagy az időnként szigorúnak tűnő tekintetét. De kell ezt magyarázni? Teljesen felesleges. Jó, hogy Léna van, és meg kell tartani szeretetben, bármilyen áron, nem szabad tovább megvezetni, félremagyarázni a saját érzelmeit.
– Azt gondoltam, beszélünk... – kezdte Léna kissé csalódottan, de Teodóra nem akart most az előző estéről elmélkedni. Túl idegesnek és zaklatottnak érezte magát. Hiába tudta, hiába ismerte fel, hogy szereti a lányt, jelenleg még az is bosszantotta, hogy Léna meztelen, és meg sem próbálja takargatni magát. Ez is egyfajta fegyver lenne, vagy csak kihívás, figyelem felkeltés, provokáció? Gyönyörű, azt meg kell hagyni, de a nőkből Melindával kezdve és bezárólag abban a percben teljesen elege volt. Nem azért, mert nem volt jó a szex, csak egyszerűen mindent egyszerre soknak, és ezzel együtt túl nehéznek talált.
– Beszélünk majd, Léna, de most mennem kell. – szakadt el a lánytól. Legszívesebben maradt volna, de nem akart további bonyodalmakat okozni saját magának. Sétálni ment, sétálni magányosan, és újra átgondolni, átértékelni a körülötte zajló folyamatokat, amelyek különös érzésekkel és érzelmekkel lepték meg, és tiporták sárba az önbizalmát. A fontossági sorrendek napról napra változtak az életében, és ő, aki mindig is határozott nőnek tartotta magát, most szétesett egy túl nehéznek bizonyuló feladat, és mellette egy hülye vonzalom hatására, aminek nem hogy nem tudott ellenállni, de nagyon is akarta. Miért nem vette észre Léna vonzódását? Vagyis, ha jobban belegondolt, nagyon is tudomásul vette. Túlságosan is, hiszen együtt aludt vele, amikor szüksége volt egy kis vigasztalásra, támaszra. Eszébe jutott a pillanat, amikor Léna felajánlotta, hogy simogatja. Elérzékenyült. Ha akkor hagyja, hogy megtörténjen, minden másként alakul, csak akkor nem Melinda kavarja meg, hanem Léna. Talán akkor kellett volna gondolkodnia. De nem! Léna még alig került ki az iskolapadból, egy tapasztalatlan tinédzser. Tudta, hogy ez nem igaz, hiszen a lány már nagyon is érett nő, csupán saját lelkiismerete nyugtatására kapaszkodott ezért a kifogásba. És akkor ott van ő maga, aki elgyengült egy érintéstől, és belement egy fura kalandba, hogy kipróbáljon valamit, amitől ha nem is idegenkedett, sosem érezte addig a magáénak. Leszbikus vagyok? Tette fel a kérdést, majd megingatva a fejét tiltakozott a gondolat ellen. Csak kipróbálta, és ha jó is volt, ennyi elég volt. Sokkal fontosabb Léna barátsága. De akárhányszor végiggondolta, mindig oda jutott, hogy Lénát félti, ő jelenleg számára a legfontosabb, őt szívesen megérintené, és boldog lenne, ha a lány az érintéseket viszonozná. Csak idő kell, hogy ezt a szituációt elfogadja és elrendezze magában. Milliószor visszaemlékezett a lányra. Az igéző szempárra, a természetes szépségre, a merészségre, az őszinteségre, a megnyugtató ölelésére. Megnyugtató? Hiszen simogatni szeretné mindenhol, mellette vigyázni rá, és megóvni minden bajtól. Mi a frászért szereti őt annyira, miért olyan kellemes gondolni rá? És Léna mit szeret őrajta?

Az egész napot elcsatangolta Teodóra. Félt beismerni a gyengeségeit, félt szembenézni az érzelmei kuszaságával. Elment inkább egy város közeli erdőbe, és gombákat keresett, mint ha azzal nyugtathatná a lelkiismeretét. Nem félt a sűrű rengetegben, sosem volt igazán gyáva. Rengeteget gondolkodott azon, hogy felhívhatná Melindát. Talán benne megértő fülekre találna. És! És abban a pillanatban az jutott eszébe, amit a lépcsőházban Melinda mondott. „Mert azt a lányt szereted, aki az előbb kijött azon az ajtón. ” Ez a mondat megragadt, és egyre csak erősödött Teodórában. Értette a lényegét, csak nem tudta elismerni, hogy ez valóban így van, hadakozott ellene mindenféle nevetséges és komoly kifogással. A francba! Hogy lehetne közös jövőjük? Ez a zordnak tűnő valóság csak még elérhetetlenebbé tette a boldogságát, és akkor még ott vannak a gyerekek. Ha mégis alakulna valami, hogyan lehetne elfogadtatni velük a kapcsolatot? Aztán ráeszmélt, ha már a gyerekei véleménye miatt aggódik, lélekben el is fogadta a szerelmi viszonyt. Igen, minden megvan ahhoz, hogy szerelemnek nevezze, csak engednie kell szabadon szárnyalni az érzéseit. A felismerés azonban korántsem nyugtatta meg. Este nyolc óra volt, még mindig a hegytető fái között elmélkedett. Éhes volt, kezdett fázni, a lemenő nap szépsége sem tudta megvigasztalni, hát nagyot sóhajtva eldöntötte, hogy megpróbál Lénával, de főleg saját magával szembenézni. A korgó gyomra megállította az első pizzázónál, és már rendelt Lénának és a gyerekeinek is, amikor eszébe jutott Gréti. Ezzel is húzhatta az időt, mielőtt szembenéz az igazsággal. Meg kell keresnie a transzvesztitát, és rá kell vennie, hogy beszéljen a századosról. Kell, hogy legyen valami kézzelfogható bizonyíték.
Amíg ezen gondolkodott, a telefonja. Szinte megrettent a hangjától, és kapásból a százados jutott eszébe. Ha ma is utána kellene járnia, megbolondul!
– Haló! – szólt a telefonba, a pizza kifizetése közben meg sem nézte, mit mutat a kijelző.
– Dóri, baszdmeg! Miért kapcsolod ki a telefonod? Nem tudlak elérni, amikor fontos dologról van szó! – tapasztalta meg Léna idegességét.
– Nem kapcsoltam ki. – próbált Teodóra nyugodt maradni.
– Egész nap hiába hívtalak. Legalább ötvenszer kerestelek. – váltott Léna aggódósra.
– Kinn voltam az erdőben, talán nem volt ott térerő. – mentegetőzött a hadnagy, gyorsan ránézett a telefonra. Százhét hívást jelzett. Ez nem csak meglepő volt, hanem egyenesen ijesztő.
– Már azt hittem, valami nagy baj van, és nem tudtam, hol érhetnélek utol. – mondta halkan Léna – Most hol vagy? – kérdezte már egészen lágy hangon.
– Egy pizzázóban. Most vettem pár sajtost és sonkásat, és máris megyek haza. Meg kell beszélnünk dolgokat. Azért kerestél, mert aggódsz? – költözött Teodórába valami megmagyarázhatatlan öröm.
– Igen, azért kerestelek, mert aggódok miattad. A tizedes sem ért el, de van ettől sokkal fontosabb hírem is. A transzvesztitát holtan találták a campingben az után az éjszaka után, amikor te utánuk hallgatóztál. Emlékszel? Azt mondtad, hallottad a százados hangját, aki visszament a faházba. Ezek szerint megölte Grétit is. Nagyon aggódom, hogy valami bajod esik, ez az ügy túlnő már rajtad! – nyöszörögte Léna. El kell menned a rendőrségre.
– Mindjárt otthon vagyok, és megbeszéljük. Ez most brutálisan lesokkolt. – suttogta a hadnagy, és érezte, hogy az erő eltávozik a testéből. – Szeretlek! – mondta még ki alaposan átgondolva a szót, majd gyorsan kinyomta a telefont. Hányinger és ájulás környékezte. Percekig csak ült a Fiat vezetőülésében, és bámult maga elé. Mit nem vett észre? A százados hangja egyértelmű volt, de még mindig nem tudta elfelejteni azt az alakot, aki valami rosszban sántikálva settenkedett el mellette a faház mögött. Vajon mit gondol most Léna? Hallotta a szeretlek szót? Egy percre elszakadt a bűnténytől, számára Léna fontosabb volt, és a fellángoló érzések nyomán saját magát is megmosolyogta. És mi lesz, ha a lány tényleg szereti őt? Csók? Becsukta a szemét és felidézte a vastagon kikent, dús ajkakat. Próbálta elképzelni a csókot. Nagyon szép érzéseket váltott ki belőle az ábrándozás, de hamar visszatért a valóságba. Hamarosan megcsókolja, és akkor majd eldönti, hogy ez a buja és szeretetteljes érintkezés egyszer történik meg, vagy milliószor. Megkönnyebbülést érzett, és felfokozott várakozással tekintett az éjszakára, amit a telefon tett tönkre jeges rémületet okozva.
– Jó estét kívánok, hadnagy! Itt Varga Miklós tizedes beszélek.
– Jó estét, tizedes, ébredezett Teodórában a felismerés.
– Tisztelettel jelentem, Ciprián százados úr kilenc órától távozásra készül.
– Köszönöm, tizedes, viszont hallásra. – nyögte a hadnagy, és átkot szórt a katonasággal együtt járó valamennyi kötelezettségre. A feladat azonban adott volt, nem bújhatott ki alóla. Az ezredes talán engedékeny lenne, de saját magát köpné szembe, ha egy gyilkost futni hagyna. Valamiféle kötelességtudat élesztette fel benne az igazi harcos amazont. Nem hagyhatja, hogy a férfi újra gyilkoljon, minden lépésére ügyelnie kell, és talán közbeavatkozhat, vagy tehet valamit, hogy egy újabb megakadályozzon. Azonnal indult, hogy a laktanya előtti kanyarban idejében leparkoljon, nem volt szabad lemaradni semmiről. A várakozás percei lassan teltek. Muszáj volt az autó mögött a járdára guggolni, annyira feszítette a húgyhólyagja, de most még ezt is vállalta mindennek dacára, csak ne valljon kudarcot. Később az autóban idegesen rázta a lábát, ami korábban sosem volt szokása. Feldúlt volt, de elszánt, Léna mosolyának szívmelengető emlékéből azonban meríteni tudott némi bátorságot. Már meg sem lepődött, hogy nem is gondol annyit Melinda , de nagyon helyes arcára, az érintésére, a combjai között elcuppant pornográf csókokra. Ami azt illeti, tényleg fantasztikus volt időnként visszaemlékezni. Párszor felidézte a buja pillanatot, de jobban hajlott a Léna iránt erősödő szentimentális szerelem boldogító érzésére, mint holmi testi vágyak sóvárgására. Lassan besötétedett. Teodóra rájött, hogy a százados ezt a közeget szereti, ilyenkor lép színre a sötétségben, ahol minden kicsit félelmetes és titokzatos. Míg ezen törte a fejét, megérkezett a Ford, és méltóságteljesen elgördült a hadnagy autója mellett. Teodóra görcsösen indított, és nagy gázzal utána eredt a tisztnek, akit gyilkosnak és törvényen kívülinek tartott. Ha kell, piroson is áthajt, de nem téveszti szem elől Cipriánt, fogadkozott a hadnagy, minden egyéb, kevésbé fontos gondolatot igyekezett kitörölni az agyából. Szinte mást sem látott maga előtt, csak a Fordot. Mint ha a körülötte lévő világ nem is létezne, érzékelte ugyan, de nem érdekelte a környezet. A város szélén aztán a százados befordult egy ipari park gyáregységekkel teli, forgalommentes út mellékutcájába. Leparkolt, és gyalog ment tovább. Teodóra tudta, hogy a város türelmi zónájában járnak, valahogy meg sem lepődött már a százados észjárásán. Ő is leparkolt, és miközben azt leste, melyik kerítésen ugorhat át alkalomadtán, hogy veszély esetén megbújhasson, gyalogosan, jókora távolságból követte a csillogó bőrkabátos százados lezser léptű alakját. Minek jönne ide, ha nem egy kurvát akarna? És tényleg, Ciprián megcélozta az egyetlen, látótávolságban található nőszemélyt, egyenesen felé vette az irányt. Megállt az alulöltözött, bőr miniszoknyás, kihívó melltartóban grasszáló picike nő mellett. A cafka szépsége kimerült valahol a hosszú fekete hajában, még csak nem is volt olyan igazán jó alakja. De ki tudja, mi lehet jó a századosnak? Néhány puszi után rövid ideig beszélgettek, aztán az utcalány besétált a századossal egy zárt telephelyre. Teodórának nem sok választása maradt. Vagy az úton közelíti meg őket, vagy a kerítéseken átmászva jut közelebb. Ez utóbbit választotta. Hálát adott az Úrnak, hogy már nem őrzik a gyárudvarokat, mint régen, és már azt sem bánta, hogy a nadrágja elszakadt az egyik kerítés tetejébe beakadva. Legszívesebben káromkodott volna, de vigyáznia kellett, mennyi zajt csap, és minden egyes akadálynál megkérdőjelezte magában, vajon érdemes-e ezt a munkát tovább csinálnia. Közelebb kellett jutni az esetleges áldozathoz, mert ez a hely pont azt sugallta, hogy szemtanú nélkül el lehet tenni láb alól a szerény termetű nőt, és ez a lehetőség Teodórát rettenetesen aggasztotta. A hadnagy végül meg tudott bújni egy konténer mögötti betonplaccon, és a szája elé tette a kezét, hogy ne csapjon zajt még a sűrű levegővételeivel sem. Kidugta a sarkon a fejét. A százados épp falhoz állította az örömlányt, mint ha valamiféle motozáshoz készülne. A nő karjai a falon, a százados kezei a kurva hátsóján tapogatóztak.
– Vártál már, aranyom? – nyúlkált Ciprián a nő alá megszállottan, aztán izgatott örömmel lehúzta a bugyiját.
– Vártalak hát! Te vagy a legnagyobb csődör a karámban! – szólt vissza a nő érdekes, baráti hízelgéssel. Teodóra ebből tudta, hogy a kurva ismeri Cipriánt, és nem először találkoznak. Kellemetlen volt tíz méter távolságból végignézni a kezdődő játékot, de a hadnagy egyetlen másodpercet sem mert elszalasztani, hiszen ha nem figyel, lehetőséget ad egy újabb . Félt. Egyre jobban remegett minden testrésze. A szexuális aktusba közbeavatkozni semmiképpen sem akart. Hiába szólt minden a százados ellen, még mindig nem akarta teljesen elhinni, hogy a férfi Csilla és Gréti gyilkosa. Inkább figyelt, és azt gondolta, a megfelelő időben zajt csap, amivel talán megakadályozhatja, hogy elfajulhassanak a dolgok. De jó lenne most egy fegyver! Kérhetne Rácz ezredestől egy pisztolyt, ilyen munkához az a minimum, vette számításba a lehetőségeit, de már ott volt minden nélkül a tett színhelyén, és csak lapított reménykedve, hogy nem kerül sor semmilyen .
A kurva valami apróságot vett elő a kicsi válltáskájából. A százados közben szabályosan térdre hullott, és két kézzel feszítette szét a nő fenekét, majd beletemette az arcát. Pfúj! Ez milyen már? Mi a fenéért ilyen kanos és perverz ez a fickó? Teodóra agyában szánalom vette át a gyűlölet helyét. Csilla jól mondta Melindának, ez a férfi teljesen odavan az anális szexért. De csak csinálja nyugodtan, ha ehhez van kedve, csak ne menjen át . Teodóra némi önsajnálatot kezdett el érezni a számára szokatlan és túl fülledt légkör miatt. A lélegzése megnyugodott, már nem légszomj, és viszonylagos nyugalmat tudott erőltetni magára az orra előtt folyó erotikus aktus ellenére. Miért kell neki napok óta más szeretkezését látni vagy hallani? A hadnagy megborzongott. Na, ő biztosan nem csinálná ezt senkivel. Azaz... Azaz talán Lénával, ha neki ez tetszene, vagy megkérné rá. Önkéntelenül is visszagondolt a meztelen lány ágyékának intim vágtából kitüremkedő hatalmas, sötét bőrlebenyekre, amiket nem akart, de mégis meglátott, és akaratlanul, de kíváncsian megnézett. Mennyire mások voltak, mit az övéi, amelyek teljesen megbújtak az ő szőrzettel takart, rejtegetett vágatában, és különben is csak nagyítóval lehetett volna keresni. Lénán mégis szépnek találta a sötétbe hajló, a valóságban csak az ő méreteihez képest óriási szeméremajkakat. Még magán is elmosolyodott, hogy anatómiai kérdésekben ennyire elmereng, és megint utolérte az a fránya bizsergés. Tíz méterre tőle Ciprián az örömlány fenekét nyalta különös beleéléssel. Levegőért kapkodott, de a nő is vidáman szuszogott, tehát nem lehetett annyira rossz számára sem ez a nem mindennapi közeledés. Igen, így kell ezt csinálni, szívvel-lélekkel. Melinda is nagyon határozottan tette vele, amit tett, nincs a szexben helye a nyavalygásnak és húzódozásnak. Az csak elrontani tudja a pillanat gyönyörét. Ez volt az a perc, amikor Teodóra elképzelte, mit fog tenni Lénával. Igen, meg fogja tenni. Kinyalja, vagy bárminek is hívják, az ajkával és a nyelvével fogja kényeztetni. A bizsergés szétáradt a hadnagy testében. Talán a borzasztó magas adrenalinszint is befolyásolta, hogy ebben a szerencsétlen és méltatlan helyzetben megint tapasztalta, vészes gyorsasággal nedvesedni kezdett. Ritka kényelmetlennek érezte, hogy nem mocoroghat, nem válthat testhelyzetet. Nem volt szabad kockáztatnia, hogy akárcsak egy apró kavics is apró zajt csapjon, és felhívja magára a figyelmet.
A százados hirtelen felállt. A nő kezéből elvett valamit, és megint a felhúzott bőrszoknya alatt matatott. Teodóra rájött, hogy síkosítóanyagot használnak, tehát még egy erős érv, hogy ismerték egymást korábban, hiszen szót sem váltottak, csak tette mindenki a maga dolgát szinte már összeszokottan. A nő kissé erőltetett, talán megjátszott élvezete nem érdekelte, de a százados kissé beteges személyisége annál többet foglalkoztatta. Miért gyilkol ez az ember? Amíg ezen elmélkedett, előkerült a százados nadrágjából a méretes fegyver, ami férfias lendülettel nyújtózkodott az ég felé. Ciprián gumit húzott, és hátulról nekifeszült a kicsi nő fenekének. Azt a..., suttogta Teodóra maga elé. Szégyent és egyben kíváncsiságot érzett. Borzongás futott végig a testén. Egészen olyan volt az ébredező kéj, mint ha a combjai között megsimogatta volna valaki, és ezzel együtt megint a saját gyengeségét érezte. A gyomra kicsiket korgott. Ő úgy érezte, mint ha a Vezuv készülne kitörni, de a százados kemény munkájának hangjai, a szeretkezők lihegése teljesen elnyomta ezt a gyönge hangot. Ez a férfi kegyetlen, állapította meg a hadnagy, ahogy figyelte a közösülést. Ráadásul ez megint anális szex, ami még kegyetlenebbnek mutatta a százados hosszú farkának kemény és ellenállhattalan lökéseit. Az apró termetű örömlány persze nem panaszkodott, állta a sarat, és Teodóra agyába beköltözött a felismerés, hogy talán ő az, aki alig tud valamit a szexualitásról, ő az, aki elkönyvelte a hallottak alapján, mi a helyes és mi a jó, pedig ott, az orra előtt cáfolja meg valaki az ismereteit. A százados közelebb állt, szinte lehajolt. Kevesebbet mozgott, de magához húzta a nő felsőtestét, és ha nem is úgy, ahogyan Teodórának fogalmai voltak az érzékiségről, de nagyon is kedvesen simogatta a kurvát. Minden jel erre mutatott, az alkalmi kapcsolatban a nő is talál bőven élvezetet. És miért ne lehetne? Megvan az izgalom, jó úton halad az aktus, az intim zónák alaposan megdolgozva, mi akadálya lenne egy valódi orgazmusnak? Ilyen meglátás mellett már nem is találta annyira érzéketlen embernek Cipriánt. A férfi pedig még rátett erre egy lapáttal azzal a mozdulattal, ahogy maga felé fordította a nő fejét. Csókolóztak, miközben hátul a férfi teljesen kitöltötte, elől kézzel simogatta az utcalány ágyékát. Teodórának az az érzése támadt, hogy Ciprián nem siet, a nő élvezetére törekszik, várja, és segíti az orgazmus közeledtét, és már meg sem lepődött, hogy mindez rövid idő múlva meg is történt. A férfi igazi, gyengéd ember szerepébe bújt. Megsimogatta a nő arcát, megcsókolta többször is, és a női mosoly elárulta, hogy élvezetet jelentett neki az aktus.
– Nem gondoltad meg magad? Nem akarsz még feleségül venni? – érintette meg a százados arcát a kurva, úgy látszott, mint aki komolyan is gondolja az ajánlatot.
– Nem, Alíz, még nem tartok ott, pedig már sokszor gondolkoztam rajta. Az a baj, hogy nem bírok még magammal sem, és az neked sem lenne jó, ha folyamatosan csalnálak. De ezt te is tudod. – húzta el a száját sajnálkozva a százados, majd rendbe szedte magát, eldobta a használt óvszert, amíg a nő még illegette-billegette magát, mint ha az orgazmus maradványaiból még nem tért volna magához.
– Jöhetnél gyakrabban is, édes! Tudod, hogy szeretlek. – köszönte meg a felé nyújtott pénzt, amiért megdolgozott.
– Jó, majd igyekszem. De most öltözz egyedül, kérlek, nekem mennem kell! Vasárnap tízkor jönnék hozzád megint. – beszélt hozzá a százados, majd ismét egészen közel állt hozzá és megcsókolta az utcalányt. Teodórának eszébe jutott, hogy Grétától is elindult a faházból, majd váratlanul visszatért hozzá valamiért, és meggyilkolta. Csak nem valami hasadt elméjű pszichopata a százados? Egyre kevésbé értette az orra előtt játszódó jelenetet. Szemmel követte Cipriánt, amikor az elindult a kapu felé, aztán az ott maradt nőre összpontosított, aki elkezdte ásványvizes papírzsebkendőkkel letisztítani magát. Egy perc, annyi biztosan kell, hogy ne jusson messzire Ciprián. Teodóra számolt. Ha fut, utoléri a parkolóban. Már úgy érezte, mennie kellene, amikor a semmiből megjelent egy sötét ruhában, fejére húzott kapucnitól felismerhetetlen alak. Amint közelebb ért, előkapott egy pisztolyt, és a kurvának szegezte. Az persze megmerevedett, elejtette a papírzsebkendőt. Kellett kis idő, míg felfogta, mi történik, de elszaladni valószínűleg nem mert. Egyébként is nehéz lett volna a platformos, rettentő magas cipősarkakon.
– Fordulj meg, tedd szét a retkes lábad, és főleg maradj csendben! – parancsolta a százados már ismerősként csengő hangja. A nő nagyon megijedhetett, előbb csak bámult a férfira, aztán mielőtt megszólalhatott volna, egy jókora pofon után szót fogadott. Teodóra ledermedt. A rémület hidegsége átjárta a testét, és a zsigereiben furcsa remegés okozott megfogalmazhatatlan görcsösséget. Nem, nem félhet. Ő egy katona, akinek nem szabad félnie senkitől! Nyugtatta magát, de jól tudta, hogy ebből a helyzetből nem menekülhet. Megint visszajött a százados? Termetre talán ugyanakkora volt a férfi, de mikor öltözött át? Hol a fénylő bőrdzseki és a tökéletesre suvikszolt cipő?
A férfi a kurva mögé állt egészen közel, mint ha attól tartana, hogy az megléphetne előle. Ügyetlenül előhalászta az erektált farkát, aztán babrált valamit az árnyékban. A hadnagy nehezen jött rá, hogy gumit húz. A támadó végül nekiesett a nő hátsójának, miközben fél kezében a pisztollyal hadonászott. A nő persze hangot sem mert kiadni, annyira tarthatott az bosszújától. Könyörgő képpel próbálta hátrafordítani a fejét, izgett-mozgott, hogy a férfi arcába nézhessen. A rémület mély barázdákat hasított a homlokára, de a férfi még élvezte is a megnyilvánuló félelem kétségbeesett grimaszait. Belekapaszkodott a kurva hosszú, erős szálú hajába, és , hogy előre, a fal felé nézzen. Hangtompító volt a fegyver végén, ebből a hadnagy megértette, hogy a kétes megjelenésű alak eleve gyilkolni akar, vagy bosszút állni valamiért. Elsápadt, elhatalmasodó gyengeséget érzett, ugyanakkor tudta, hogy azonnal cselekednie kell. A füleiben borzalmas hangerőre emelkedett az ereiben lüktető vér dübörgése. Cselekednie kellett. Kilépett a konténer mögül, és futott, már megszületett a fejében a gondolat. Mivel kisebb, gyengébb és fegyvertelen, és a kurvára sem számíthat, meg kell próbálnia erős fájdalmat okozni, el kell törnie a pasas lábát. Az egész két másodperc alatt zajlott. Teodóra hatalmas akarattal, nagy lendülettel ugrott a férfi felé, hogy nyújtott lábbal oldalról eltalálja a rejtélyes és annál titokzatosabb fickó térdét, és ha elég jól sikerül a rúgás, talán csont is törik, vagy kifordul a szemétláda alak térdizülete. Amíg a férfi a fájdalomtól harcképtelen lesz, talán sikerülhet elmenekülni előle, vagy megszerezni a pisztolyt, és sakkban tartani, amíg segítséget nem kérhet valahonnan. A katona rémült, de mégis elszánt akciójába azonban hiba csúszott. Vagy a férfi volt túl robosztus, vagy a hadnagy volt túl gyenge a támadáshoz. Teodóra érzékelte, hogy eltalálja a pasas lábát, de nem sikerült eltörni a nyomorultnak a csontját, mert reflexből még idejében elhajlott a rúgás elől, így csak kibillentette a lendület az egyensúlyából, és a következő pillanatban elvágódott. A eséstől azonban a pisztoly is kirepült az kezéből, és pár méterrel arrább, a sötét, magas gazban landolt. Teodóra felismerte, hogy esélytelen az erős testalkatú férfi ellen bármilyen test-test elleni küzdelemben, ezért kétségbeesetten felpattant, és az utcalányt maga után húzva igyekezett elhagyni a gyárudvar területét. Halálfélelme volt. Az utcalány hangos visítása pedig bármennyire szükségesnek látszott, csak még jobban megrémítette, már a hátában érezte a pisztolygolyókat. A kapuból kilépve fogta csak fel, hogy talán megmenekülhetnek, amikor három rosszarcú fickó rohant feléjük a fűlsértő visításra, aztán nagy elszántsággal körbeállták őket, ordítozva kérdezték a jajveszékelés okát, ami által nem is hagyták szóhoz jutni a két nőt. A hadnagy hátrapillantott, a támadónak már nyomát sem látta, és miután az örömlány lélekszakadva kiabálta szét az éjszakába a sérelmeit, azt gondolta, hogy a rém már elmenekült onnan.
– Hívjuk a rendőrséget! – vette elő Teodóra a telefont, de a három fickó szinte megakadályozta. Nem ok nélkül voltak a közelben, és a törvénytelenséget nem akarták megtetézni egy rosszul elsülhető vizsgálattal. A hadnagy nem , neki abban a pillanatban egészen más lett fontos. Utol kellett érnie a századost. Futott az út közepén, és kerülte a járdát, mert minden árny, bokor és fa mögött a gyilkost sejtette, ami borzasztóan nyomasztotta. A kis utcába, ahová Ciprián parkolt, teljesen kimerülve fordult be. Itt már a város zaja elnyomta a hátrahagyott ordítozást, de a sötétség és a félelmeket rejtő bokrok talán még rosszindulatúbb zizegéssel hajladoztak az esti szélben.
A férfi a fényes bőrkabátjában még az autója mellett állva fújta a cigarettafüstöt, kifulladásnak, sietségnek nyoma sem látszott. Megnyúlott az arca, amikor felismerte a szőkésvörös hadnagy arcát, aki bizonytalanul megállt tőle pár méterre.
– Már megint maga az? Mi az Istent akar tőlem? – bosszankodott a tiszt, és eldobta a félig elszívott cigarettaszálat.
– Százados úr! Kérem, húzza fel a bal lábán a nadrágját. Látnom kell a térdét! – lihegte Teodóra. Szinte már biztos volt abban, hogy nem a százados a gyilkos, de a megbizonyosodásról nem feledkezhetett meg.
– Mit akar? Nem értem! Minek akarja látni a térdem? – hökkent meg Ciprián.
– Meg kell tudnom, hogy maga-e az a támadó, aki az előbb azt az utcalányt, Alízt, akivel maga korábban együtt volt pár utcával lejjebb. Kérem! Húzza fel a nadrágját! – sürgette a hadnagy.
– Mi történt? – lepődött meg a százados – Honnan tud maga erről? Mi van Alízzal? – a sértett férfi arca eltorzult.
– Csak húzza fel a nadrágját, és mutassa meg a bal térdét, kérem! Ha nincs rajta zúzódás, vagy piros folt, ütésnyom, tudni fogom, hogy nem kell magától félnem! – próbált magyarázkodni a hadnagy. Legszívesebben hívta volna a rendőrséget, hiszen ez az ügy már sokkal messzebbre mutatott, mint amire ő felhatalmazást kapott. A százados végre felfogta, hogy mit is kell tennie, felhúzta a nadrág szárát, és a fény felé fordulva mutatta a lábát, hogy sehol egy sérülés, vagy seb, de még egy elszíneződést sem lehet rajta találni.
– Most elégedett? – engedte vissza a nadrágszárat.
– Igenis, százados úr, hála az égnek! – könnyebbült meg Teodóra, a gyanú eloszlásával szinte biztonságot kezdett érezni a férfi mellett. Nem is habozott, közel ment hozzá és nyújtotta a kezét – Szentirmai Teodóra, hadnagy, uram. Itt kell maradnia velem, amíg Rácz Tibor ezredes úr más parancsot nem ad! – váltott át hivatalosba, és parolázás után azonnal a telefonjáért nyúlt.
– Mi van Alízzal? – érződött ki Ciprián hangjából az aggodalom, de Teodóra nem válaszolt, csak nyomkodta a telefont, aztán a füléhez emelte.
– Ne aggódjon, ő megúszta. Majd elmondom, de előbb beszélnem kell valakivel, százados úr! – kapkodott a nő, majd mosoly jelent meg az arcán, amikor egy másik női hang foszlányai csendültek a telefonban.
– Szia, Léna! – köszönt érzelmes hangon a hadnagy – Ne aggódj, jól vagyok. Viszont történt valami, ami miatt beszélned kell az ezredessel. Mond meg neki, hogy itt várom a századossal együtt a – gyorsan körülnézett, hogy utcatáblát keressen.
– A Víz utcában. – segítette ki a százados.
– A Víz utcában, Léna. Amíg velem van, nem történhet újabb tragédia. Ma már talán nem történhet. Várom a parancsot.
– A vonal végén ismét megcsendült egy édes hang, amitől Teodóra elvigyorodott.
– Jól hallottad, azt mondtam, szeretlek, és ha hagyod, kiengesztellek valahogy! – vörösödött el Teodóra, majd felnevetett egy pillanatra azon, amit a telefonban hallott.
– Igen, megcsókollak, ígérem! Nem számít, ki láthatja, mert akarom! Telefonálj a nagyapádnak, szeretnék minél hamarabb ágyba kerülni! – sürgette a hadnagy, miközben szemérmes pillantást vetett a tétova, ideges századosra – Szeretlek! – ismételte meg a számára olyan fontos szót, aztán letette a telefont.
– Az ezredes megbízásából követ engem? Gondolom, akkor már tudja, hogy katonához nem méltóan viselkedtem többször is. – sóhajtott lehajtott fejjel Ciprián.
Ezért a legkevésbé sem aggódom, százados úr. Nem tett semmi olyat, vagyis úgy látom, nem tett semmi olyat, amihez bármi közöm lenne.
– És mi történt Alízzal? – vont vállat a férfi, mint ha nem is érdekelné a sötét titka napvilágra kerülése.
– Valaki ártani akar magának, százados úr. Miután maga elment a gyárudvarról, egy sötét ruhába burkolózó alak megtámadta Alízt. , és meg is ütötte egy hangtompítós pisztollyal. Valószínűleg meg is öli a lányt, ha nem vagyok ott. – sóhajtotta Teodóra. Ciprián arcán értetlenség és rémület rajzolt keserű grimaszt.
– Miből gondolja, hogy meg is ölte volna? Segítségért kiáltott? – hitetlenkedett a férfi, ha tehette volna, a nyers erejét használja, hogy kiszedje a hadnagyból, amit tud, de a kezdeti ingerültség ellenére uralkodott magán, idegesen rágyújtott ismét.
– Ott voltam tíz méternyire. Mindent láttam.
– Ki volt a támadó, hadnagy? Ismeri? – sötétült el a százados arca a haragtól.
– Nem láttam, mert a fickó egy kapucnit húzott a fejére. De a maga hangján szólalt meg, százados úr! Ez azt jelenti, hogy ismeri magát, és okkal volt ott, ahol maga dugott a kurvával. Meg akarta ölni Alízt is, hogy magára terelje a gyanút.
– Bassza meg! Maga engem is látott? – lepődött meg Ciprián, de valószínűleg ez volt a fejében eluralkodó zavarban a legkisebb gond – Mit jelent az, hogy Alízt is? – emelte meg a hangját.
– Az a férfi előbb megölte Kadar Csillát. Erről sajnos keveset tudok. Annyi információm van, hogy amikor a csaj ajtót nyitott, azonnal kapott a szívébe egy golyót. A gyilkos fegyvereket hagyott Csilla lakásában, hogy magára terelje a gyanút, de a rendőrség nem találta meg önt, mint tudjuk. Nem volt magához vezető nyom.
– A rohadt életbe! Miattam halt volna meg? – sápadt el Ciprián, és a hadnagy megérezte, hogy ha tudott is a férfi Csilla haláláról, most az új információ hatására elöntötték az érzelmek.
– Nem maga miatt halt meg, csupán eszköz volt maga ellen a gyilkos kezében. – beszélt halkan Teodóra – Százados úr! Ismer valakit, aki ártani szeretne magának?
– Nem, ilyen emberről nem tudok. A volt feleségem féltestvére az egyetlen, aki gyűlöl, mert elhagytam a húgát, de sosem találkoztam vele, azt sem tudom kicsoda. Csak leveleket írogatott és fenyegetőzött a válásom után. Nem hiszem, hogy ekkora aljasságra vetemedne, már jó ideje nem is jelentkezett.
– Akkor maga sem sejti, ki lehet a gyilkos. – állapította meg a hadnagy, majd végignézve az erős férfi meghajlottságán, elmerengett egy pillanatra a szívtelenség fogalmán. Milyen furcsa, hogy egyik pillanatról a másikra felmenti Cipriánt a bűnösség minden terhe alól, mikor látja, hogy a férfi eltorzult szokásai nem túl egészséges lélekre vallanak. Szánalmat kezdett érezni, és sajnálatot a százados iránt.
– Csilla sokat jelentett magának? Miért nem kérte meg a kezét? Az a nő szerette magát! – gondolkodott hangosan Teodóra, aztán állva a százados szúrós tekintetét, várta a választ. Kíváncsi volt, pedig ezeknek az érzelmeknek semmi közük nem volt az ügy megoldásához, de a női lélek tudni akarta az igazságot.
– Talán megtettem volna, ha Csilla hűséges marad hozzám. Sajnos neki a szex fontosabb volt, és mellettem másokat is fogadott amolyan túlfűtött pásztorórákra. Elmondta nekem a kalandjait, pedig tudta, hogy nagyon bosszantanak az őszinte vallomásai, és hogy mellettem más is megkaphatja őt. Igaz, eleve így ismerkedtünk meg, és esély sem volt, hogy belátható időn belül ez megváltozzon. Szerette az életet, én pedig nem lehettem mindig mellette. Hát eleve a gondolat is halott volt.
– Csalódott benne, százados úr?
– Nem, épp ez az, hogy nem igazán csalódtam. Tudtam milyen a természete, hogy mire képes, és elfogadtam olyannak. Neki az volt a jó. Bosszantott, de soha nem haragudtam rá igazán. És sajnos nem is vigyáztam rá, amikor kellett volna, pedig szerettem, és ha hagyja, megbecsültem volna.
– Gréti szerint el kellett volna mennie a rendőrségre. – figyelmeztette Teodóra a kötelességére a férfit.
– Honnan tudja maga a Gréti nevét? – húzta fel a szemöldökét ismét Ciprián, majd azonnal kapcsolt – A bocsánatát kell kérnem azért, amiért olyan otrombán viselkedtem aznap éjjel. Azt hittem, csak egy nő, aki... – elharapta a mondat végét.
– Egy nő, aki baszni akar? – csóválta meg a fejét Teodóra rosszallóan.
– Igen, akkor azt gondoltam. – bólintott a százados bűnbánóan.
– Maga szerint van olyan nő, aki első látásra csak úgy odaadná magát egy idegennek? – hitetlenkedett most a hadnagy, mivel az ő értékrendjébe nemigen fért bele ez a megállapítás, az elvei szerint legfeljebb a pénzért árult szolgáltatások jöhetek szóba bizonyos foglalkozású egyének esetén, amibe ő nem tartozott bele.
– Maga el sem tudja képzelni, mire képesek egyesek akár egy futó kapcsolatért is. Nők is! Csak maga ezek szerint túl szerény és túl rendes nő, hogy ezt megértse és elfogadja. – legyintett a százados – Azért nem mentem a rendőrségre, hogy ne keveredjek gyanúba. Nem tudtam volna semmit előre mozdítani a nyomozáson, a fegyvereket sem tudom, honnan származhattak. Lehet, hogy csak véletlen, hogy ott voltak, és nincs is köze a . Gréti is fegyverkereskedőnek tartotta szegény Csillát, pedig nem is volt az. Vagy csak én ismertem rosszul? – fogta Ciprián a saját fejét két öklével satuba, mint ha azzal kipréselhetné a fájdalmat a koponyájából.
– Nem tudhatom, kit és mennyire ismert az alkalmi kapcsolatai közül. Én nem lennék az ön helyében ennyi bizalommal senki iránt, ha csak a szexről szól a kapcsolat. – vonta meg a vállát Teodóra. Idegesen körülnézett, egyre jobban várta, hogy megérkezzen az ezredes végre.
– Csillában meg lehetett bízni, mindig őszinte volt velem, és Grétire is rá merem bízni a titkaim. A többiekkel meg nem alakítottam ki olyan kapcsolatot, ahol a bizalomra túl nagy szükség lett volna. De honnan tudja a Gréti nevét? – tért vissza a kérdésre Ciprián.
– Ott ültem aznap éjszaka a padon, százados, amikor szexelni hívta a fiút. Éreztem, hogy a színjáték nekem szól, és ott voltam a faháznál is, amikor meghalt a srác. – közölte Teodóra rosszallóan, aztán sokkal halkabban beszélt tovább, amikor tapasztalta a százados arcán a sápadást. – Nem szenvedett sokat. Nem is tudtam, hogy meghalt, csak a maga hangját hallottam, és utána azt az ütemes dobogást, ami vad kefélésre utalt. Aztán csend lett, és nem is sejtettem, hogy Gréti már halott volt. Tud valakiről a laktanyában, aki jó hangutánzó?
A férfi nemet intett a fejével. Látszott rajta, hogy teljesen összetörik a sötét gondolatok. Meg sem bírt szólalni, és a hadnagy pedig megérezte az érző embert a gyarlóság mögött.
– Százados úr! Üljön a kocsijába. Megígérem, hogy a részleteket nem fogom kiteregetni, az az ön magánügye marad, de kérem, segítsen kideríteni, mi folyik itt! Van egy elképzelésem arról, ki akarja magát börtönbe juttatni, de az egész csak egy apróságra épül, még az sem biztos, hogy a laktanyában kell keresni az igazi bűnöst.

Hárman ültek egymás felé fordulva Rácz ezredes családiházának hatalmas nappalijában. Ahhoz képest, hogy az ezredes nem tartozott a gazdagsággal feltűnősködő emberek közé, meglehetős jómódról árulkodott az otthona. Persze az ezredes mentegetőzött, hogy a felesége az igazi lakberendező, de azért érezhetően büszke volt a pompára, ami az éltes emberek jóízlését mutatta. Mindenütt bársony és mahagóni, talán egy kicsit régimódi, de nagyon szépen berendezett szoba tartotta négy fal között az avatatlan fülek elől a titkokat. Teodóra le volt nyűgözve, pedig igazán kevés ideje maradt az ámuldozásra, sokkal jobban foglalkoztatta a másnap.
– Nos, Teodóra, maga remek munkát végzett. Felmentette a századost a gyanú alól, ezzel tulajdonképpen elvégezte a feladatot. Külön köszönöm a diszkréciót, tudtam, hogy nem fogok csalódni magában. Nagyon sajnálom, hogy ennyi borzalommal kellett találkoznia! Ha tudom, talán hamarabb a rendőrséghez fordulok. – beszélt az ezredes mosolyogva, miközben a hadnagy ásító arcáról leolvasta a mérhetetlen fáradtságot. A százados csak ült a székében összeroskadva, mint ha csak a teste lenne jelen a késői szeanszon. Szavát sem lehetett hallani.
– Ezredes úr! Kérem! Lenne egy javaslatom. – Lélegzett fel a hadnagy az ezredes dicsérő szavaira.
– Igen, hadnagy, csak mondja nyugodtan. – felelt az ősz hajú, de nagyon szimpatikus tiszt.
– Holnap bemennék a laktanyába, ha megengedi. Több okból is szeretnék ott lenni. Először is meg akarok bizonyosodni arról, a hangtompítós fegyver bekerült-e a százados úr körletébe, hogy a megtalálása esetén döntő bizonyítékot jelentsen. Másodsorban pedig meg szeretném keresni ezt a Jenő nevű zászlóst. Beszélni akarok vele. – tervezett a hadnagy, és úgy érezte, annyit igazán megérdemel. A százados szeme a zászlós említésére összeszűkült, de nem szólt semmit a férfi, csak még jobban besüllyedt a hatalmas fotelbe.
– Úgy érzem, ez az ügy magánál már személyes. Minden áron bajba akarja sodorni magát? – bólogatott elismerően az ezredes.
– Igenis, ezredes úr. Személyes az ügy. – jelentette ki Teodóra nagyon határozottan, megpróbált az ezredesre mosolyogni.
– Hát jó! Legyen! Tulajdonképpen örülök az elszántságának. És ha már ennyire szeretne részt venni a folytatásban, akkor mondok még valamit, amit eddig nem említettem. Ez a Balogh Jenő zászlós tudja mások hangját utánozni. Láttam egyszer Kecskeméten egy színházi darabban. Ez ugyan még semmire sem bizonyíték, de jó, ha tudja, kivel áll szemben. Legyen úgy, hogy holnap délelőtt mindhárman bemegyünk a laktanyába. Két tiszt jelenlétében átvizsgáljuk a körletet, aztán a megtalált fegyver esetén, vagy annak hiányában döntünk a folytatásról.
– Köszönöm, ezredes úr! Én most elmennék, ha megengedi. – állt fel Teodóra sikerélménnyel, hiszen elérte a főnökénél a célját, mellette sikeresen elhallgatta a saját érzelmi viharainak pikantériáját, és főleg nem kellett a két férfi előtt a leszbikus kalandja miatt szégyenkeznie. A magas rangú tiszt egyébként is a volt férje barátságának okán, de minden más tekintetben is mindig tisztelettel és méltósággal bánt vele.
– Szó sem lehet róla, hadnagy. A feleségem leszedné a fejem, ha hajnali kettőkor elengedném magukat. Az étkezőben már az asztalon van a vacsora, vagy reggeli, vagy nevezze, aminek akarja, utána pedig várja az emeleten a vetett ágy. A százados úr sem mehet sehova az engedélyem nélkül, így maga is marad.
– Köszönöm, ezredes úr, de nincs ruhám, pizsamám... – kezdte sorolni Teodóra a kifogásokat, de az ezredes megcsóválta a fejét.
– A mérete pont akkora, mint az egyik lányomé, nem hiszem, hogy gondot jelentene, ha a ruhatárából egy csinosabb darab pár napra hiányozna. Minden van itt, ami kellhet magának! – pattant fel az idős férfi meglepő fürgeséggel, hogy azzal is tiszteletét fejezze ki a hölgytársaságnak, majd nyújtotta a karját, hogy kivezesse a beosztottját az étkezőbe. Teodóra meg volt hatva, és egy olyan emberi arcát ismerte meg az ezredesnek, ami nem szigorról szólt, de annál kedvesebb volt a női léleknek.

Az ismeretlen ágy a kényelme ellenére is meglehetősen idegennek hatott. A nő a gyerekeire gondolt, és persze a bébiszitterre, aki nem kis részt vállalt helyette a felügyeletből, és aki annyira kedves lett a szívének az elmúlt pár napban. Jobb, mint egy kollégium, gondolta, majd megtapogatta magán a konzervatív hálóinget a takaró alatt. Vajon hogy nézhet ki az ezredes lánya, akinek a hálóingét kapta éjszakára? Ha a Lénáé lenne, azt biztosan szívesen viselné, bármi is lenne az. Annyi mindenen járt az agya, időnként csak belekapott valamibe, egy-egy újabb gondolat felvillant, máskor meg az éjszakai csendet figyelte, a távoli járműhangokat, vagy a kertben nőtt hatalmas fenyőfán ülő bagoly kísérteties huhogását. Összekucorodott egészen kicsire. Mire a hajnali égbolt világosodni kezdett a nyitott ablak mögött, nagy nehezen elaludt végre.

Jócskán elmúlt tíz óra, mikor Teodóra suhogó léptekre riadva hirtelen felült. Manyika, az ezredes felesége próbált a lehető leghalkabban beosonni a szobába, hogy egyenruhát, fehérneműt, és törölközőt csempésszen az ágy végére. A puha papucsok azonban ha nem is kopogtak, nem tudták elnyelni a parketta nyikorgását.
– Jó reggelt, Dórika! – kerekedett ki a szimpatikus, legalább hetven éves, de nagyon fiatalos mosolyú néni szeme, haragudni sem lehetett rá, annyira örült a találkozásnak.
– Jó reggelt! – nyögte Teodóra, hirtelen ráeszmélt, milyen magasan van a nap, és kiugrott az ágyból. A reggel már nagyon régen lehetett, és valamiről már biztosan lemaradt, futott át az agyán a jeges rémület.
– Az ezredes megparancsolta, hogy hagyjalak aludni, kedveském. Féltizenkettőre vár az ebédlőasztalnál, ezért bátorkodtam... – mentegetőzött Manyika, letette a ruhákat, majd egy törölközőt nyújtott át Teodórának – Menjen, kedves, tusolj le, én addig kerítek neked a lányom megmaradt ruhatárából egy cipőt! – simította le a makulátlan, világosbarna kosztümjét a hölgy, és ment tovább kérdés nélkül a dolgára.
Mire visszatért Manyika a fekete, félmagassarkú cipővel a kezében, a hadnagyot már a fésülködőasztal előtt találta. Igaz, csak törölközőbe csavartan, nedves hajvéggel, de annál nagyobb élvezettel fedezte fel a kicsit szentimentalista hangulatú szoba nyújtotta kényelmet, megfogta a vendégszoba barátságos hangulata. Úgy gondolta, tusolás után első dolga lesz telefonálni Lénának, de a nagymama megjelenése ezt kissé megelőzte. És az idős nő igazi, nagymamás szeretettel állt mögé, és előbb csak beletúrt a hajába, aztán fésűt ragadott, hogy megigazítsa a rakoncátlan, szőkésvörös vagy vörösesszőke hajszálakat.
– Meséljen csak, kedves! Hogy tetszik magának az unokám? – lepte meg teljesen a kérdéssel Teodórát. Egyértelmű volt, hogy Lénára céloz.
– Pótolhatatlan és páratlan. – válaszolt elpirulva a hadnagy. Annyi, de annyi minden átsuhant az agyában, ami mind szép és jó volt, de mégsem tudta, mit mondhat el, és mit kell megtartania saját magának.
– Valóban! Ez a szó nagyon illik rá, hogy páratlan. Tibi minden unokáját szereti, de én látom, hogy Léna valahogy mindenki másnál közelebb áll hozzá. Mindig is különc kislány volt, kicsit lázadó, de szeretni, hízelegni nagyon is tudott. És látszanak az eredményein, hogy mennyire ügyes lány.
– És hogy ért a gyerekekhez! – érzékenyült el Teodóra. Nagyon kedves volt számára az idős nő gyámolító közeledése.
– Ne is mondd! Az a kislány túl hamar lett felnőtt, mikor a legkisebb testvére születésébe belahalt a lányom. – szipogott kicsit az idős nő felidézve a múlt fájdalmát, de hamar összekapta magát.
– Sajnálom. – suttogta Teodóra, és még jobban elkezdte szeretni a lányt, aki kicsit meg is sajnált. Léna miért nem beszélt erről? – Manyika azonban magához tért az emlékezés fájdalmából.
– A rovására kellett gondoskodnia a testvéreiről, de ő sohasem panaszkodott. Teli van az a lány szeretettel, és ő az, akire rá merném bízni az életem. Különleges, én nagyon büszke vagyok rá! Tibi igazgatni akarta az útját, de hamar felismerte, hogy Lénának önálló elképzelései vannak. Bárhol az ég egyadta világon megállja a helyét. Már bizonyított, és a férjem ezt felismerte nagyon hamar. Lénának nem kell protekció, hogy előbbre jusson, saját erőből is nagyszerű karrier állhat előtte. – áradozott az idős asszony, miközben Teodóra azon gondolkodott, hogy vajon ugyanarról a lányról van-e szó, mint akibe ő beleszeretett? Léna egy egyszerű, de annál csodálatosabb lelkű közkatona. De hát a nagymamák már csak ilyenek, elfogultak, és tulajdonképpen ő is csak jót tud mondani Lénáról. Tényleg lehet abban valami, hogy bármit elérhet, amit csak akar. Majd beszélnek erről a lánnyal, de van ennél most fontosabb.
– Manyika néni! Tud valamit a századosról? – terelte a beszélgetést más mederbe.
– Hogy ne tudnék, Dórikám! Az egy remek, jóvágású fickó. Kiváló a humora, és nagyon tisztelettudó. Csak nem érdekel téged? – ébredt gyanú az idős nőben.
– Isten ments! Csak kérdezem, mert olyan kiismerhetetlennek találtam. – nevetett a feltételezésen Teodóra.
– Hogy kiismerhetetlen lenne? Talán igen, kívülállóként mindenki ezt gondolhatja róla, de alapvetően rendes fiú. Csak ne törte volna össze az a nő! Miatta lett ilyen képmutató és megátalkodott, de belül azért ember maradt, csak jól titkolja, hogy súlyos problémái vannak a magánéletében. – révedt el Manyika tekintete egy pillanatra, majd belemosolygott a tükrön keresztül Teodóra szemébe.
– Ki törte össze? Ezt nem tudtam követni! – hízelgett a hadnagy a legszebb tekintetével, hogy akár titkokat is megtudhasson. A pletykák, ha nem is mindig igazak, talán segítenek megérteni a valóságot.
– Azt tudtad, hogy Ciprián nős volt? Korán házasodott, huszonegy évesen vett feleségül egy lányt, valami Zsuzskát, akinek mentális problémái voltak. Ez a szerencsétlen fiú nagyon szerelmes volt, és tapasztalatlan. Nem tudta, mit vállat magára. Minden kis vacakért meg kellett küzdenie az anyósával. De nem ő jelentette az igazi gondot.
– Súlyosak voltak a mentális problémák? – kérdezett közbe Teodóra.
– Igen, a lánynak időnként megmagyarázhatatlan dühkitörései voltak, és ez az idő múlásával csak rosszabbodott.
– Örökölt betegség, vagy csak ő volt ilyen beteg a családban? – tűnődött Teodóra.
– Öröklött lehetett, mert az anyjának is voltak érthetetlen megnyilvánulásai. Állítólag a Zsuzskának volt egy fiú féltestvére is, de sosem találkoztak Cipriánnal. Őt az apja nevelte valahol az Alföldön, a két család meg nem tartotta a kapcsolatot érthető okból. Nagy dolgok történhettek a váláskor, ha ennyire haragszanak egymásra. – ingatta meg a fejét Manyika, aztán elmosolyodott – Zsuzskát ma már ki sem engedik a pszichiátriáról, de Ciprián még mindig meglátogatja időnként, mert felelősséget érez iránta. Végül elvált a fiú, de rettentő nehezen hozta meg a döntést. Gondolj csak bele, tizennégy év házasságnak nem nevezhető élet szex és megértés, meghittség nélkül. De talán erről többet tudsz, mint én, hiszen te is elváltál, és ismerheted a poklot, vagy a magány nyomorát.
– Ismerem sajnos. – ismerte be a hadnagy, de az esze már máshol kalandozott – És a válás ennyire megviselte a századost?
– Teljesen megváltozott. Elkezdett kurvákhoz járni, és bizonyos szemszögből nézve lezüllött. Kereste és hajtotta a szexet, de egy normálisabb nőhöz nem közeledett, hiába próbáltam jobb belátásra bírni.
– Tud a kurvákról? – lepődött meg Teodóra.
– Van, az az ... Grétiről is tudok, meg sok másról, amiről nem kellene. Nekem olyan Ciprián, mint ha a fiam lenne. Egyszer várta nálunk Tibit. Teljesen összeomlott az , csak beszélt és beszélt, ingerült és összetört volt. És képzeld, udvarolt. Nekem a vén öregasszonynak. Olyanokat mondott, amitől talán rosszfiúnak kellene tartanom, de tudom, hogy sérült, bele van betegedve a múltjába. Azóta ezerszer kérte a bocsánatom, és szinte mindent elmond, én pedig ezerszer is megbocsátok, mert megérdemli a bizalmat. Nem túl részletesen, de mindig bevallja azokat az afférjait, amiket saját maga ellen követ el. Senkinek sem árt, ő alapvetően egy rendes fickó. – simultak ki az idős nő ráncai a mosolygástól.
– Egy rendes fickó? – gondolkodott el Teodóra Ciprián személyiségén.
– Igen, egy rendes fickó, csak kellene egy megértő nő mellé, aki vissza tudja téríteni a jó útra. Nagyszerű apa lenne belőle, és még jobb férj! – sulykolta Manyika a gondolatait, és Teodóra megértette, hogy az idős hölgy most éppen rá gondolt. Ő és a százados? Elképzelni sem tudta, pedig a férfi hihetetlen jóképű volt, és még csak harminchét éves. Ideális korkülönbség lenne, de a szex... No, az bizony okozna némi problémát, ha Cipriánnak némi hátsó szándékai támadnának. – Teodóra önkéntelenül elvigyorodott, de abban a pillanatban eszébe jutott Léna, és a téma innen tovább érvényét vesztette.
– Nem, az nem működne, Manyika. Majd csak talál magának valakit a százados. – kacsintott az idős asszonyra a hadnagy.
– Én megpróbáltam! Nincs valami elvált barátnője, aki jó lehetne ennek a fiúnak? – nevette el magát az ezredes felesége is, majd megsimogatta Teodóra arcát – Azért remélem, nincs harag?
– Dehogy! Nagyon aranyos tetszik lenni! Biztosan ez a hosszú házasság titka! – érintette meg a hadnagy a hölgy eres kézfejét, aztán felállt, még egyszer megnézte magát a tükörben. Elégedett volt magával a karikás szemei ellenére, de az idő múlásával és a kellemes társaság ellenére lassan kezdett visszaköltözni az aggodalom a gyomrába. Hamarosan a laktanyában kell lennie, és bizony szembe kell nézni valakivel, akivel álmában sem szeretne. Viszont örült, hogy a százados mégsem olyan rossz ember, mint amilyennek eredetileg feltételezte. Hitt az emberi jóságban, és istenem, a szexmániától még nem lesz valaki feltétlenül rossz ember.
– A hosszú házassághoz ettől azért több kell. Megértés, tolerancia, tisztelet, elkötelezettség, és még sorolhatnám. De öltözz csak fel, Tibi a te kedvedért hozatott egyenruhát! Biztosan elragadó leszel!

A nyolcszemélyes, fehér abrosszal és gyönyörű, rózsamintás étkészlettel megterített ebédlőasztal mellett még csak Teodóra ült. Társaság hiányában az evőeszközökkel szórakozott. Nem érzett éhséget, a gyomrában növekedő gombóc az idegesség fokozódását jelentette. Kicsit feszélyezte az egyenruha, kissé törte a lábát a vadonatúj bőrcipő, de egyben büszke is volt a kinézetére. Már csak azért is örült a megfelelő méretű, világosbarna egyenruhának, mert az ebédre Léna is hivatalos volt. Teodóra nem tudta, az ezredes miért hívta meg az unokáját, és főleg a gyerekeinek mi keresnivalója lehet ebben az idegen házban, de alapvetően örült, hogy láthatja őket. És eszébe jutott az ígérete. Mit fognak szólni Léna nagyszülei, ha meglátják, hogy megcsókolja az unokájukat? Bármennyire is vágyott arra a csókra, a hely igenis, rettentően feszélyezte. Utánam a vízözön, sóhajtott egyet, majd megfeledkezett mindenről, amikor Ciprián megérkezett, és kissé sápadt, nagyon komoly képpel mellé telepedett.
– Teodóra, kérlek! Nagyon szépen köszönöm, amit értem tettél. – mondta a férfi lehajtott fejjel, és a hadnagy érezte, hogy nem csak a bocsánatkérésnek, a tegeződésnek is van jelentősége.
– Ugyan már! Mit is? – mosolygott rá megnyugtatóan Teodóra. Eszébe nem jutott, hogy fölényeskedjen, vagy visszaéljen a férfi tetteinek súlyával.
– Hogy nem árultál el az ezredesnek mocskos részleteket. Fogadni mernék, hogy olyan tényeket is tudsz, amelyek lealacsonyítanának engem az ezredes szemében. – suttogta a férfi, boci szemeket emelt az meglepődött nőre.
– Ciprián! Mondtam, hogy amennyire lehet, diszkrét leszek. Az a te magánügyed. Még ha fel is zaklatott, és nehezen tudtam napirendre térni felette, akkor sincs okom, hogy elítéljelek. – próbált kedveskedni a hadnagy, de a férfi vigasztalhatatlannak tűnt.
– Már elítéltél akkor, amikor azt hitted, bántottam Grétit a faházban. A parkolóban úgy szóltál hozzám, abból értenem kellett.
– Ez igaz, és sajnálom. De ez akkor volt, azóta már tudom, hogy tévedés volt. Ott, a parkolóban nem voltam teljesen magamnál. Tényleg gyilkosnak gondoltalak. – ismerte be Teodóra, valami arra késztette, hogy megmosolyogtassa a századost.
– Minden okod megvolt rá. – töpörödött össze a nagydarab, máskor oly daliás kiállású férfi – Mindent hallottál, amit beszélgettünk a Grétivel?
– Igen, mindent, és még annál is többet. Mondhatnám, hogy nem, semmit sem hallottam, de talán jobb, ha mindketten ismerjük az igazságot. – élénkült meg Teodóra, azt remélte, hogy a nyíltsága segít Cipriánnak is megnyílni – Vannak dolgok, amiket nem értek, de azokat nem is kell értenem, az a te dolgod.
– Valamit még tudnod kell. Az ezredes előtt nem akartam tegnap este elmondani, de jobb, ha tudod. Mielőtt megismertem Csillát, Balogh Jenő egy estén... Megtörtént a dolog, hogy értsd, mire gondolok. Csak egyszer, és soha többször. – sápadt el még jobban a férfi.
– Ah, ez mindent megmagyaráz! – lélegzett fel a hadnagy. Akkor lehet, féltékenység van a hátterében. Megvan az indíték végre. A lopott fegyver csak elterelés volt! – ragadtatta el magát Teodóra, rácsapott a százados combjára örömében – Ne lógasd már az orrod, hamarosan minden megoldódik, a titkaidat pedig megtartom magamnak!
– A talán igen, megoldódik, de nem hiszem, hogy Jenő tette volna. Ő messze áll az , nem is tudom, hogyan lett belőle katona.
– Volt más is a laktanyában, Ciprián? Mármint szeretőd! – váltott megértőre Teodóra.
– Nem, nem volt más. Néha udvarolok a lányoknak, de senki más nem volt. – mondta Ciprián, és a hadnagy el is hitte, hogy igazat vallott. Túl összetört, és elveszett volt ahhoz a férfi, hogy hazudjon.
– Tudod, mit nem értek? – próbált még bizalmasabb lenni a hadnagy – Gréti is és Alíz is úgy beszélt veled, mint aki szeretne megtartani téged örökre. Az világos, hogy régeben ismertek, de az a bizonyos szex nem lehetett ennyire csodálatos. Vagyis nem tudom, ilyen ismereteim nincsenek. – vigyorodott el Teodóra.
– Régen, amikor kezdődött ez az egész, sokat beszélgettem velük. Szex előtt, és szex után is. Ma már csak... – vonta meg a vállát a férfi.
– Ma már csak menekülsz, mert nem mered vállalni, hogy többre is szükséged van, mint a puszta szexre.
– Talán igazad van. Mindenkinek jobb ez így.
– De nem elégít ki téged, csak bajba sodor, örök elégedetlen és megkeseredett maradsz. – szánta meg a férfit – Tudom, abszolút nem rám tartozik, de mégis megkérdezem, mi ez a fenékmánia? Nem találsz örömöt a normális szexben? Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz! – érintette meg a nő Ciprián kézfejét.
– Az úgy kezdődött, elrontottam az életem egy korai és elhibázott házassággal. Minden voltam, csak férj nem. A feleségem beteg volt, egy genetikai rendellenesség miatt szinte minden másként működött nála, és idővel ez csak súlyosbodott. Elváltam, amikor véglegesen bekerült a pszichiátriára, de addigra valahogy már kiszolgáltatott lettem a vágyaimnak.
– Ez elég rosszul hangzik, de nem igazi ok. Mi okozta ezeket a vágyakat? – türelmetlenkedett Teodóra.
– Az intimitás hiánya, Teodóra! Az intimitás hiánya! Lehet, hogy elvált nőként te nem érzed fontosnak, de nekem ez óriási problémát okozott. Lassan felőrölte az idegeimet, felfalta a türelmem, és fájdalmat okozott. Önértékelési problémákat jelentett, és szégyenérzetet, ha egy jó nőt megláttam az utcán. Aztán rászántam magam, és leszólítottam Alízt egy távolsági buszon.
– Alíz volt az első? – lepődött meg a hadnagy – Miért pont egy utcalánnyal kezdtél?
– Akkor még csak tizenhét volt, és még nem dolgozott az utcán. Középiskolás volt. – mentegetőzött a hadnagy.
– Bocs, nem kellett volna beleszólnom. – fordult teljes testtel a férfi felé a hadnagy. Rossz volt látni a remegő szájú férfit, és még rosszabb volt hallgatni a remegő hangot, de ez valahogy kellett a bizalomhoz, amiről meg akarta győzni Cipriánt.
– Nem baj, nincs veszteni valóm. Alíz a barátnőm lett. Mondhatnám, hogy együtt jártunk, de inkább a szeretőmnek nevezném utólag. Csak a szex miatt találkoztunk. Ez neki is, és nekem is így volt jó. Ő kért meg, hogy a számmal csináljam neki. – halkult szinte alig hallhatóvá a százados – És ő kérte, hogy az ujjammal izgassam közben hátul. Annyi év után kaptam tőle valamit, amitől ismét férfinak éreztem magam, és még attól is többet, nagymértékű szabadságot.
– Az első lépés. – motyogott Teodóra elképzelve a szituációt, pedig nem is volt igazán vizuális természetű.
– Az első. És aztán jött a második, amikor megfordult, és mondta, hogy úgy folytassam. Nekem hihetetlenül jó volt, élveztem a tilosban járást, és egyre jobban belelovalltam magam. Utána a fenékszex még különlegesebb élményt nyújtott. Ami tilos, az mindig izgalmasabb. És Alíz ezt élvezte. Amikor lecserélt egy fiatalabb pasira, akkor találkoztam Grétivel. Vele eleve behatárolódtak a lehetőségek, de minden jó volt, amit megtehettünk egymással. Később nőket kerestem, mert azokkal jobban éreztem magam, de vagy nem akarták úgy, ahogyan én szerettem volna, vagy csak a pénzt nyúlták le, és valami hülye indokkal elzavartak. Ennek lett a következménye a és sajnos a Jenő, de had ne magyarázzam. Azóta persze nagyon mértékkel iszok .
– Nem szükséges magyarázni, ez is elég beszédes életút. – suttogta a hadnagy.
– Utána ismertem meg Csillát. Nem mondom, hogy szerelem volt, de vele mindent megkaphattam volna. Igazi szerelmet, nyugalmat, izgalmat, biztonságot, intimitást, csak ő másként gondolta. – hallgatott el a százados, mire Teodóra kedveskedőn beletúrt a hajába.
– Majd találsz egy nőt, aki jó lesz neked is. Zsák a foltját, tudod! – vigasztalta a férfit, miközben elgondolkodott a közte és Léna között lehetséges szexualitáson. Hiába! Nincs oka elítélni valakit a szokásai és beállítottsága miatt, amikor magának is megvannak a maga vágyai. Ezt persze nem akarta hangosan kimondani.
– Kérdezhetek én is, Teodóra? – élénkült meg kicsit megkönnyebbülten a férfi.
– Persze. Ez úgy fair, ha én is válaszolok.
– Ez a Léna, akinek azt mondtad a telefonba, szereted, az a hírszerző tiszt, aki két hónapja megjelent a laktanyában?
– Nem Ciprián, ez a lány egy nagyon aranyos, fiatal honvéd, egy közkatona, aki ismer és kedvel téged. – válaszolt Teodóra, de egyben el is gondolkodott. Két Léna egy laktanyában?
– Ha ő az, akire gondolok, akkor tudom, kiről van szó! Nagyon kedves csaj! – somolygott végre a százados, de a szemei csillanásának okát megtartotta magának.
– Mindjárt itt lesz a gyerekeimmel, ha minden igaz. Kérlek, kezeld ezt bizalmasan. – ragyogott fel a hadnagy arca is, amit Ciprián meleg tekintettel nyugtázott.
– Sokkal klasszabb nő vagy, mint gondoltam rólad első pillanatban. Egy igazi, nagyon rendes csaj! – bólintott igenlően a százados, majd hirtelen felpattant, és vigyázállásban köszöntötte a belépő ezredest.
– Ejnye fiam! Nem vagyunk szolgálatban! – csóválta meg a fejét az ezredes szigorúan, majd Teodórára pillantott, aki szintén felállva kihúzta magát – Maga aztán tényleg nagyon csinos, Teodóra. Több ilyen üdítő látvány kellene a laktanyába! – mosolyodott el, majd témát váltott – Felkészült kérem, hogy megkeressük a gyilkost?
– Igenis, ezredes úr, alig várom, hogy pontot tegyünk ennek a gyalázatos ügynek a végére.
– Tetszik magában ez a bátorság és elszántság. De kérem, foglaljanak helyet. A feleségem mindjárt hozza az ebédet. Már csak Lénára kell várnunk. Nem szokott soha késni, nem is értem, mi történhetett! – sóhajtott az ezredes miközben elfoglalta a helyét az asztalfőn, és kibámult a kertkapura néző ablakon.
– Én sejtem. A gyerekeimmel azért nem mindig olyan egyszerű. Hiába a nagy tervek, ha valamelyiknek más elképzelései támadnak. – kuncogott Teodóra, megdobogtatta a szívét a iránt érzett szeretet.
– Azért én fogadni mernék, hadnagy, hogy két percen belül itt lesznek! – nevetett az ezredes, majd hátrafordult, amikor meghallotta nyílni a konyha felőli ajtót – Segítene Manyikának tálalni, Teodóra? Már nem mozog olyan könnyen, de még mindig isteni finomakat főz a drága. – hízelgett a feleségének, és az valóban kivirult a szavak hallatán. Látható örömmel tolta a zsúrkocsit az asztal mellé. Teodóra épp, csak felállt, amikor meghallotta a gyerekei izgalomról árulkodó, de visszafogott hangját. Rögtön utána három apróság vágtatott végig cipőstől, mindenestül a tágas ebédlő padlóján, hogy belecsimpaszkodjanak az anyjukba, és Teodóra leguggolva ölelte magához mindegyiküket. Manyikának a könnye csordult ki a meghatódottságtól, összeillesztette a tenyerét, mint ha épp imádkozna. Teodóra felált, kérdőn nézett az ezredesre.
– Foglaljanak helyet, pont elég hely van mindenkinek. Végre egyszer tele van a ház, mert az utóbbi időben ez nagyon ritka esemény. Csak karácsonykor van esély ekkora társaságra. – fejezte ki az örömét az ezredes.
Teodóra óvatosan megfordult, hogy fel ne lökje a lábaiba kapaszkodó apróságokat. Lénát kereste, aki a után a legfontosabbá vált az életében. pillanatnak ígérkezett a következő perc, de tudta, hogy az ígéretét akkor is megtartja, ha kisebb botrányt okoz a társágban. Már az megmelengette a lelkét, hogy a lány ott állt egészen közel hozzá, és a legcsodálatosabb mosolyával vette tudomásul, hogy a gyerekeit simogatja. Rá várt. Rá, a háromgyerekes anyára, aki ha jelenleg szépnek is érezte magát, máskor szinte nem is törődött ilyen természetű gondolattal. Léna pedig nem hazudtolta meg magát. Gyönyörű, ébenfekete haja szinte vakított, és igazán megkapó szépséggel keretezte a bronzbőrű arcát. A vastag, de mégis aranyos szemöldök és hosszú, fekete szempillák kiemelték a sötétbarna szemeket, a bordó rúzs pedig kissé kurvásan kihívóra színezte a női arcot. A ruhája sokat engedett látni, mégsem volt közönséges. A fekete miniruha kihangsúlyozta a csinos alakot, és sejteni engedte a tökéletes formákat. Teodóra egy pillanatra elgondolkodott, hogy talán a feneke is kilóghat Lénának, de a pillanat sokkal fontosabb volt, mint hogy ezzel foglalkozzon. Egyébként pedig bármi tetszett volna a lányon. Rámosolygott Lénára, aki közelebb lépett hozzá. Nem emelte a kezét, nem próbálta megérinteni a hadnagyot, csak valami érzéki mozdulattal enyhén félrehajtotta a fejét és közelebb hajolt. Teodórának csak utánoznia kellett, és az ajkuk máris összeért. Előbb csak egy apró puszi csattant, aztán valahogy mindketten egy komolyabb csókra törekedve bírtokba vették egymás ajkait egyetlen szívmelengető másodpercre. Végül lassan elszakadtak egymástól, mindketten vigyorogni kezdtek, de még hosszú másodpercekig egymással voltak elfoglalva.
Teodóra bátorságot merítve a lány mosolyából az ezredesre pillantott, hiszen tőle tartott, attól félt, ezzel a manőverrel kiveri az idős katonánál a biztosítékot, de az csak megértően bólogatott, semmi jelét nem adta sem felháborodásnak, sem meglepődésnek. Talán Manyika volt az egyetlen, aki a szája elé kapva a kezét elámult a látottaktól. Ciprián a világ legtermészetesebb vigyorával felállva nyugtázta a csókot, és mutatta a hüvelykujját Teodórának, hogy egyetért a tetteivel. A hadnagy fellélegzett, a következő pillanatban azonban Léna aggódó kérdéseinek özöne zúdult rá, amire azt sem tudta hogyan válaszoljon. Boldogságot érzett, hiszen a jelenlévők elfogadták olyannak, amilyennek saját magát sem gondolta volna korábban. Égett az arca, de hihetetlen örömet érzett, és Léna megmutatta neki, hogy ő sem szégyelli a bimbózó kapcsolatukat. Tulajdonképpen ez a csöppet sem hétköznapi lány könnyítette meg a dolgát, és amikor távozáskor megismétlődött a csók, csak még jobban érezte az igazi ragaszkodást. Teljesen átértékelte Léna pillantásait, amit ebéd közben kapott. Nem kihívó figyelemfelkeltéssel találkozott, hanem valami természetes és csodálatos odaadással és érdeklődéssel. És ha korábban aggódott is a kapcsolat természete miatt, ez az akadály látszólag teljesen elhárult, főleg úgy, hogy a nagyszülők sem emeltek semmiféle kifogást.

A pisztoly a felszerelt hangtompítóval valóban ott lapult a százados ágyának párnája alatt. Nem vallott nagy képzelőerőre attól a valakitől, aki oda rejtette, persze ez nem jelentette azt, hogy az illető ennyire buta, csak arra törekedett, hogy minél egyszerűbben terelje a gyanút Cipriánra. Mindannyian tudták, hogy nem lehetett a százados, aki elrejtette a fegyvert, hiszen együtt, az ezredes otthonában töltötték az előző éjszakát. A százados persze nem nyúlt semmihez, az ezredes mellett feszengve nézte végig, ahogy Teodóra gumikesztyűben kutat.
– Nos, Teodóra, a sejtése beigazolódott. Valóban a laktanyában kell keresni a gyilkost. Már csak az a kérdés, hogyan tovább. Van még valami ötlete, vagy forduljunk a rendőrséghez? – csikorgatta meg a fogait Rácz ezredes felbőszülve az indulattól.
– Ezredes úr, beszélni szeretnék Balogh Jenő zászlóssal. – ejtette vissza a párnát a hadnagy. Át kellett esnie azon a kellemetlen pillanaton, amikor a gyilkossal ismét szembenéz, és bármennyire szerette volna elkerülni ezt a félelmet szülő találkozót, rajta múlott, hogy megakadályozzon egy újabb . Szinte biztos volt a dolgában.
– Igen, ez kézenfekvő. Menjünk át az irodámba, oda fogom hívatni a zászlóst. Természetesen nyolcszemközt maradunk, amíg nem tisztázódik a helyzet. Teodóra, csak ön után! – állt félre a tiszt, és a hadnagy azon törte a fejét, hogy milyen kedves a férfi, aki a keresztnevén szólítja, pedig a laktanyában ez alapvetően nem szokás.

Az irodába érkező kopaszodó, beesett szemű férfi egyáltalán nem sántított, feszesen haptákba vágta magát tisztelegve az elöljáróinak. Óvatosan a századosra sandított rosszat sejtve, aki maga is eléggé elsápadt a zászlós jelenlétében. Teodóra kiszúrta a pillantást, de legalább tudta az igazi okot, ami miatt a katonák félelme szégyenkezős zárkózottságot okozott.
– Üljön le! – reccsent az ezredes hangja a nagy íróasztal mögül. A zászlós csak bólintott, és nagyon hivatalos, szögletes mozdulatokkal, karót nyelt egyenességgel helyet foglalt a fa széken, de hátra már nem dőlt. Mereven bámulta az íróasztal lapját. Teodóra mellé lépett. Legszívesebben a lényegre tért volna, de azt gondolta, meg kell hagyni a férfit abban a hitben, hogy nincsenek tisztában a bűnösségével.
– Azért kérettük ide, zászlós úr, hogy tisztázzunk néhány körülményt a fegyverlopás ürügyén. – kezdte a hadnagy, nem bírta megállni, hogy ne keresse a szemével a férfi bal térdét – Honnan tudta ön, hogy Ciprián századosnak barátnője van a városban?
– Ő maga mondta el, asszonyom. – sandított a férfi a felettesére, aki lesütötte a szemét. Ciprián lélekben készült a szégyenletes körülmények kiteregetésére, de jobbnak látta csendben maradni.
– És miért is árulkodott, amikor megtarthatta volna magának ezt az információt? Talán haragudott valamiért a százados úrra? Vagy nem volt annyira bizalmas az információ? – türelmetlenkedett Teodóra, pedig úgy látta, hogy a férfi szemében az értetlenség okoz fejtörést, valójában pedig joggal félhetett a századossal folytatott titkos affér napvilágra kerülésétől.
– Amikor az a hírszerző hölgy, az őrnagy kérdezgetett, úgy gondoltam, hogy ezzel csak segítek eloszlatni a százados úrról szóló, gonoszkodó pletykákat, asszonyom. Nem hiszem, hogy a százados úr fegyvereket lopott volna. Én a barátomként tekintek rá, hát megmondtam az igazat. – felelt a férfi határozottan, és Teodóra figyelmét nem kerülte el, hogy Ciprián Jenőre emeli a tekintetét. Egy pillanatra összenéztek, és abban a pillantásban rengeteg hála és köszönet zsúfolódott.
– Nagyon rendes magától, kedves Jenő, hogy védi a százados urat, de talán csak azért teszi, hogy saját magáról elterelje a gyanút a fegyverlopás miatt? – emelte meg a hangját a hadnagy, pedig úgy érezte, nem kellene keménykednie a zászlóssal.
– Én nem lopok, hadnagy, csak a pletykák miatt árulkodtam, de nem látom, mi abban a rossz, ha védem a felettesem és barátom. – idegesedett be a zászlós, felemelte kicsit a hangját, aztán rémülten körülnézett – Nem én loptam el a fegyvereket, semmi közöm hozzájuk! – kiáltotta kétségbeesve, megrettent a gyanúsítástól.
– Van magának pisztolya? – kiabálta túl Teodóra.
– Igen, hadnagy, van egy szolgálati fegyverem! – lepődött meg a zászlós.
– És mikor használta utoljára? – üvöltötte a nő, képtelen volt uralkodni az indulatai okozta stresszen.
– Két hónapja a lőtéren lőttem vele utoljára! – kiáltotta a zászlós, és hátradőlt a székben, mint ha védekeznie kellene.
– Húzza fel a nadrágja szárát a bal lábán, rohadék! – sziszegte Teodóra, mire az ezredes is felállt, a százados pedig a hadnagy mellé lépett, hogy megvédje, ha a sarokba szorított Jenő bántani merné.
– A zászlós halálra sápadt, Teljesen értetlenül kapott a lábához, és sietősen felráncigálta rajta a nadrágot, de a térdén egyetlen folt, vagy karcolás sem látszott, hiába meresztette a szemét Teodóra, és hiába is kereste a rúgás nyomait. Kellett egy perc, mire magához tért a meglepetéstől, és abban a pillanatban elöntötte a hideg veríték. A tévedésnek súlyos következményei is lehetnek akár, ha a gyilkos továbbra is ismeretlen marad. Óriási kudarc volt ez számára, de szíve helyén maradt a megütközése ellenére.
– Bocsásson meg, Jenő, elragadtattam magam! Kérem, felejtse el a beszélgetésünk. Már tudom, hogy ártatlanul gyanúsítottam. Távozhat! – nyelt nagyot a hadnagy, majd a sietősen, teljes értetlenségben távozó rémült férfi után szólt – Zászlós úr, maga emberségből jelesre vizsgázott, ezt nem felejtem el magának!

Síri csend telepedett a szobára. Az ezredes körbesétált az asztalon, hogy halkabban tegye közzé a gondolatait.
– Nos, azt hiszem, itt már nem sokat tehetünk, akármennyire kényes az ügy, be kell vonnunk a rendőrséget. Teodóra, magának nincs oka szégyenkezni. Mindannyian azt gondoltuk, hogy megtaláltuk a bűnöst, de mint látjuk, ez nem így van.
– Mi van, ha nem rúgtál akkorát Teodóra, és nem maradt nyoma? Vagy mi van, ha csak elrejtette Jenő púderral a sérülést, mint a nők szokták az arcukon a foltokat és hibákat? – okoskodott a százados megfeledkezve a feljebbvalója társaságáról.
– Sántított volna, ha fáj a lába. – csóválta meg a fejét az ezredes.
– Biztos, hogy eltaláltam, és ha nem is tört el a lába a támadónak, fájnia kellett a rúgásnak! – szorította ökölbe a kezeit a hadnagy.
– Ebben biztos vagyok, de nem néztük meg Jenő lábát alaposabban.
– Szerintem nem ő volt a támadó. – legyintett az ezredes, a talpával nagyot dobbantva a századoshoz fordult – Ciprián, szervezd meg kérlek a kiképzőtisztekkel, hogy a laktanyában mindenki térdét megvizsgálják. Akik kinn vannak terepgyakorlaton, azok is kerüljenek minél hamarabb sorra, és senki ne maradjon ki a vizsgálatból. Meg kell nézni a betegszobát, a kantint, és természetesen a tiszteket is. Megoldod fiam? Már hajnalban el kellett volna kezdeni, de talán még nem késő cselekedni, és ha lehet, diszkréten kezeld, ne legyen a laktanyában szóbeszéd tárgya.
– Igenis, ezredes úr! – köszönte meg a bizalmat a százados feszes vigyázállással, de az ezredesnek még mondanivalója akadt.
– Mivel úgy látszik, te vagy valamilyen oknál fogva az elsődleges célpont, nem maradhatsz a laktanyában. Megszervezed a feladatot, és utána visszamész az én házamba. Mindaddig ott kell maradnod, míg más parancsot nem adok. Távozhatsz! – jelezte kedvetlenül, aztán a hadnagyhoz fordult.
– Van még valami ötlete, Teodóra? Ezt a békát le kell nyelnem, de ha valamit még tehetek...
– Ezredes úr, ha szabad, átnézném a fegyverraktár belépési naplóját és az eltávra engedélyezettek nyilvántartását. A kettő segítségével talán leszűkíthető a kör, ki volt a századossal egyszerre kimenőn. – elmélkedett a hadnagy hangosan.
– Nagyszerű ötlet! Máris lefénymásoltatom az íveket az összekötőjével, Teodóra. – lelkesedett fel ismét az ezredes, erről árulkodott a mosolya – És még valami! Maga sem mehet haza, mivel a tettes már tudhatja, ki volt jelen a . Maga is az én házamban marad, amíg ezt a szálat is megvizsgáljuk.
– Kötelező? – jajdult fel a hadnagy majdnem tiszteletlenül.
– Ne aggódjon, Léna is ott marad a gyerekekkel. A maga lakása most nem biztonságos! – vigyorgott az idős úr, és Teodóra ebből kikövetkeztette, hogy az ezredes, a kiszolgált öreg róka így akar kedvezni neki és az unokájának. Tulajdonképpen ez meg is hatotta, nagyon megkedvelte az embert, aki a szigora ellenére teli volt jószándékkal. És miközben a Balogh Jenővel történt beszélgetésen gondolkodott, mert rettenetesen felzaklatta a tévedés, egy újabb kérdés merült fel az üggyel kapcsolatban.
– Ezredes úr! Kérem! Ki volt az a hírszerző tiszt, az őrnagy, aki összeállította a dossziét? Ő nem tudna nekünk segíteni valamiben?
– Hamarosan találkoznak, Teodóra, de ennek az ügynek minél előbb meg kel oldódnia. A hölgy nem rendelkezett annyi információval, mint amire maga azóta jutott a bátorságával. – felelt az ezredes, és olyan sunyi, széles mosollyal nyugtázta Teodóra értetlenségét, hogy a hadnagy valami huncutságot sejtett meg mögötte.
– Ki tud még itt a fegyverlopásról? Ki van még itt, a laktanyában beavatva, uram? – fakadt ki a kudarctól bánatos hadnagy.
– Nyugodjon meg, Teodóra, megtaláljuk, akit keresünk, és ez önnek köszönhető! – kedveskedett az ezredes, aztán a telefonért nyúlt. Nem elégítette ki a beosztottja kíváncsiságát, helyette a tizedest hívta, az összekötőt, akitől fénymásolatokat kért a be és kilépők nyilvántartásáról.
– Figyeljen Teodóra! – tartott egy kicsi szünetet az ezredes – Úgy emlékszem, ma délutánra valamilyen programja van azzal a Melindával, akivel a Kadar Csilla házában találkozott. Azt akarom, hogy kicsit szakadjon el a munkától, mert látom, hogy nagyon zaklatott. Léna este átnézi a fénymásolatokat Cipriánnal, aztán ha megérkezik a találkozóról, megosztja önnel is az észrevételeit. Jó lesz így? Nyugodjon meg, semmiről sem fog lemaradni! A házamhoz őrséget állíttatok, amíg Ciprián ott tartózkodik. Fő az elővigyázatosság! És ez most parancs! Menjen, kapcsolódjon ki egy pár órára.
A megértő grimasz a férfi arcán azt jelentette, hogy bár őt is idegesíti az ügy megoldatlansága, mégis óvni akarja a beosztottját. Teodórának már eszébe sem volt, mit is ígért Melindának, és csak megsejtette, hogy Lénától származhat az ezredes információja. Vajon Ciprián keményebb dolgairól is mindent tud az öreg? Elgondolkodva bólintott válaszként, aztán odaált az egyik ablak elé, és reménykedve bámult kifelé az arra járó katonákra, hátha megpillant valakit, aki rosszban sántikál, vagy legalább fájósan húzza a bal lábát. Nem akart rákérdezni a feljebbvalójára az információkkal kapcsolatban. Valójában Melinda helyett sokkal jobban örült volna Léna társaságának, de mindenképpen megkönnyebbülést jelentett egy kis kikapcsolódás még akkor is, ha az kimerül egy fárasztó, idegőrlő kutatásban. Egy rossz szava nem lehetett az ezredesre, de a gondolatai már máshol jártak. Hogy fog Melinda szemébe nézni azok után, hogy szexeltek? Kényelmetlen lesz, de ha Melinda is úgy akarja, talán ez a kezdet nem lehet akadálya egy hosszútávú barátságnak. Ezt mindenképpen el kell mondania a lánynak, aki a véletlen folytán vele egy napon született.

Furcsa érzés volt beülni a saját kocsijába katonaruhában. A hivatalos megjelenést meglepetésnek szánta Melindának, hiszen akadnak, akik buknak az egyenruhásokra, de ő most csak az elhivatottságát akarta ezzel kifejezni. Épp ezért még a sapkát is a fején tartotta. Így volt kerek, és így volt nagyon büszke magára. Meglepő jókedv áradt szét a testében, amikor messziről kiszúrta a rendkívül izmos csajt a már megszokott, ledér és nagyon hiányos öltözetében. Hogy mi tarthatta a fehér miniruhát a gorillatermetű, széles mellkason, annyira már nem is érdekelte. Akaratlanul is megcsodálta az izmos combokat, a világítófehér, lapos sportcipőket, mégis a mosolygó, ártatlanságot sugárzó arc tette a pontot a szimpátia végére. Emlékezett erre az arcra, a ragyogó szemekre, a biztató, barátságos mosolyra, és valahogy elmúlt a félelme, amikor a lány bepattant mellé az anyósülésre. Teodóra el nem tudta képzelni, Melinda mit érezhet. Látszólag örült a találkozásnak, és az sem zavarta, hogy a rendkívül rövid ruha alól kilátszott a bugyija, míg óvatosan behajtogatta magát az anyósülésre. Mindezt egy boldog mosollyal lerendezte, aztán meleg szeretettel sandított Teodórára.
– Szia! Hát nem feledkeztél meg rólam? – nyújtotta a masszőrlány a kezét, hogy megérintse a hadnagy karját, aztán gyorsan visszahúzta.
Ő sem tudja, hol van a határ, mit tehet meg, ami még nem túl bizalmas, állapította meg Teodóra.
– Szia, Melcsi! Az az igazság, hogy megfeledkeztem kicsit, mert nagy és súlyos dolgok történtek mostanában, de vannak jóakaróim, akik figyelmeztettek az ígéretemre.
– Megbocsátott Léna? – kérdezte Melinda. Szinte érezhetővé vált az aggodalma, és a tudat, hogy aggódik, még kedvesebbé tette, megerősítette a hadnagy számára a barátság tényét.
– Igen, megbocsátott. – ragyogott Teodóra arca – Össze-vissza beszélt nekem az elején, nem tudhattam, hogy... – és ameddig a megfogalmazáson gondolkodott, Melinda közbeszólt.
– Azt mondta, tetszik neki egy hadnagy. Mi is a rangod? Áruld már el nekem! – nevetett a lány, és Teodóra elpirult, hogy ennyire átlátszó dolgokat nem vett komolyan, egy kívülállónak kellett felvilágosítania.
– Ó, baszdmeg, de idióta vagyok! Ez miért nem esett le nekem hamarabb?
– Mert másként gondolkodtál, és mással voltál elfoglalva. – nevetett Melinda, majd megérintette Teodóra karját, kedvesen megsimogatta – tudod, mennyire jól áll neked az egyenruha? csinos vagy!
– Te meg a szokásodhoz híven szinte meztelen vagy! – vágott vissza a hadnagy játékosan, majd sokkal szelídebben hozzátette – És gyönyörű!
Megfogták egymás kezét, a hadnagy úgy vezetett egy darabig.
– Tudod már, ki ölte meg Csillát? – kezdte a kényelmetlen beszélgetést Melinda.
– Nem, még nem tudom. De további, nagyon súlyos dolgok is történtek már, most is két irányban folyik a nyomozás. Holnapra talán többet tudok. – válaszolt Teodóra, és lassan, női aprólékossággal és szerteágazó figyelemmel, hogy semmit ki ne hagyjon, elkezdett mesélni a lánynak.

Még akkor is mesélt, amikor a nyomasztó emlékeket idéző ház előtt leparkoltak. Melinda nagyon jó hallgatóságnak bizonyult, igen ritkán kérdezett közbe. Csak figyelt, és megrökönyödött pillantásokkal követte Teodóra érzelmeinek változásait. Amikor a hadnagy végre a végére ért a mondókájának, megölelte a lány, és nagyon dicsérte, milyen bátor és állhatatos. Teodóra pedig érezte, hogy ez a baráti ölelés az izgalmasan orrba tolakodó édes illatban nem csak a pillanatnak szól. Nagyon kedvelte a lányt, és remélte, hogy ez az érzés kölcsönös.
– Bemegyünk? – Nincs túl sok remény, hogy megtaláljuk a pénzed, de megpróbálhatjuk, ha már azért jöttünk! – nézett az elárvult házra Teodóra.
– Nem akkora tragédia, ha nem találunk semmit, de legalább megnyugtatja az idegeim. – vett elő kulcsot az apró neszeszerből a fekete szépség, majd könnyed mozdulattal pattant ki az autóból. Kissé megviselték a hallottak, főleg a második , talán ezért is lett egy kicsit hallgatag.
Hol kezdjük? – nézett körül a katona a világos előszobában. Lerúgta a lábát már alaposan feltörő cipőit, aztán rálépett a vastag, kedves emlékeket idéző, hosszúszőrű, fehér szőnyegre. Mint ha felhőkön járna, mennyei könnyedség érzése járta át a lábait. Első pillantása a fürdőszoba ajtajára esett. Ha minden igaz, a fehérneműje még mindig ott van, hiszen bosszúból annak idején ott hagyta Melindának.
– Kezdjük itt. Benézünk minden fiókba, a szőnyeg alá, a kanapé mögé, és mindenhová, ahová csak lehetséges. Ha segítesz, elmozdítjuk a bútorokat. – tárta szét az izmoktól duzzadó kezét Melinda, majd tanácstalanul átsétált a szőnyegen, és eltolta az első, útjába eső fotelt, hogy azt is felboríthassa. Kutattak. Maguk sem tudták, hogy konkrétan mit is keresnek, mibe lehet elrejtve a lopott pénz, csak annyi volt világos, hogy egy kis csomagnak kellene lennie valahol. Ez ugyan behatárolta a helyet, ahová el lehetett dugva, de sem a méretet, sem a formát nem lehetett egyértelműen meghatározni. Odakinn, a forgalmas úton több szirénázó rendőrautó száguldott el. Teodórában a bűnösség érzését keltette újra, összeszűkült gyomorral rá is pillantott Melindára.
– Nem csuktad be az ajtót! – figyelmeztette.
– Nem. Amúgy is fülledt meleg van, egy kicsit szellőzzön a ház. Bezárjam? – reagált a fekete hajú lány, aki épp a kanapé alját tapogatta lehajolva, csak a meztelen feneke virított a hadnagy arcába a hófehér bugyi vékony csíkjával. Teodóra elszégyellte magát, mert a gondolatai elkalandoztak. Hiába, nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni a megmosolyogtató látványt. Gyorsan elkapta a fejét, és elindult a fürdőszoba irányába. Az előszobában már szinte mindent átnéztek, neki pedig az jutott eszébe, eltünteti a betörésének nyomait, de főleg a fehérneműje szem előtt hagyása nyugtalanította.
– Maradhat nyitva az ajtó, engem nem zavar. Megyek, átnézem a fürdőt, te menj majd a konyhába kutakodni! – próbált higgadt maradni, és remélte, hogy a külön kis akciója nem szúr szemet Melindának. Minél előbb a tettek mezejére kellett lépnie, mielőtt a lány bármi okból is bemenne a fürdőszobába. Az alsóneműje persze érintetlenül ugyanott hevert még, ahol korábban hagyta. Gyorsan összegyömöszölte a kezében, és olyan helyet keresett, ahová nyugodt szívvel eldughatná. Még véletlenül sem szeretett volna utalni a korábbi, nagyon is maradandó élményt jelentő szexualitásra, ezért a fehérnemű elrejtését megelőzés jellegű akciónak szánta. Letérdelt a kád előtt, és benézett a mosdókagyló alá. Ott elrejthetné a bugyit és a melltartót is. Nagyon meg kellett hajolnia, hogy a csövek közé magasan bedughassa a maréknyi rongydarabokat. Idegesen kapkodott, ráadásul a melltartó hosszú pántja alaposan kilógott. Odakapott, hogy ismét feltolja, ekkor viszont a lábával lerúgta azt a szerelőablakot, ami a kád oldalán hivatott volt eltakarni a szifonhoz vezető nyílást. Elmosolyodott a saját ügyetlenségén, és már majdnem visszaigazította a műanyag zárólemezt, amikor valami bevillant. Új ötlettől vezérelve bedugta a kezét a sötét nyíláson. Előbb a szifont tapintotta, majd távolabb nyúlt. Semmi. Elmosolyodott magán, hogy egyáltalán be mer nyúlni valahová, ahová még be sem tudott nézni, hiszen bármi lehet ott, aztán nagy sóhajjal behajtotta a könyökét. A fal túlsó oldala és a kád között valami sima, hajlékony dolgot tapintott. Óvatosan kihúzta. Nylonzacskó volt, teli zöldhasú pénzkötegekkel. Hogy fog ennek Melinda örülni! A felismerés felbátorította. Benyúlt ismét, és még egy zacskót tapintott. Azt már ki sem vette, inkább az előző pénzköteget is sebesen visszadugta az eredeti helyére. Arra gondolt, jobb, ha Melinda találja meg, majd egy kicsit besegít neki a navigálásban. Örömet akart szerezni, és ehhez úgy érezte, szükség van egy kis tréfára. Széles mosollyal lépett ki a fürdőszoba ajtaján. Pajkos, már – már eufórikus örömmel lépdelt Melinda mögé, és már azt sem érezte valódi, erotikus célzásnak, hogy lehajolva hatalmas tenyerest mért a lány szinte meztelen, gömbölyű hátsójára. A csattanás hangos volt és valószínűleg csípős is, Melinda mégis nagyon lassan egyenesedett fel, és felült a kanapéra szétterpesztett lábakkal. Nem értette Teodóra örömét, de elfogadta a combjai közé térdelő nő ölelését annak ellenére, hogy a tenyeres fájhatott.
– Tudod, szeretném megköszönni neked, hogy olyan rendes voltál velem. És külön köszönöm az orgazmust. Szükségem volt rá. – gondolta meg magát a hadnagy. Ki kell beszélniük a múlt eseményeit, nem kerülgethetik örökké a kényes témát, nehogy valaha is közéjük állhasson az elhallgatása. Erre pedig jó alkalom volt ez a pillanat.
– Nem haragszol, hogy kalandot akartam? – kérdezte Melinda. Akkora csend uralkodott el körülöttük, hogy hallották egymás szuszogását. Megszűntek az apró zajok, mint ha az autók is elkerülték volna a ház környékét.
– Nem lehetek a barátod, ha nem merünk beszélni az érzéseinkről. – ismerte be Teodóra, majd megsimogatta a különleges izmokkal borított hátat.
– Bármi történt, a barátod akarok lenni. Ez mindennél a legfontosabb! – suttogta Melinda. Két másodperccel később összerezzent – Ki maga? – kérdezte ijedten, és Teodóra azonnal tudta, hogy hívatlan vendégük van. Lassan hátrafordult. A szőnyeg szélén kapucnis pulóverben feszengett egy ideges alak, a kesztyűs kezében hangtompítós pisztolyt tartott. A tizedes, akinek a laktanyában látta az arcát, fanyar vigyorral nyugtázta, a kétes ölelkezést.
– Úgy látom, a legjobbkor jöttem. – szólalt meg a férfi Ciprián hangszínében, majd elnevette magát, de egy pillanatra sem lanyhult a figyelme. Teodóra fel akart állni, de a férfi közelebb lépett, és a fegyver markolatával megütötte a fejét, ami egyértelmű utalás volt a maradásra.
– Mekkora egy állat vagy! – bátorkodott Melinda tenni egy megjegyzést, miközben védelmezőn vizsgálta Teodóra fejbőrét.
– Hogy állat lennék? Talán igazad van. És még mekkora állat leszek nemsokára! – nevetett fel ismét a tizedes, az arca szinte eltorzult az önelégültségtől – Hadnagy! Vetkőztesse csak le gyorsan ezt a csinos kis izomagyat! – derült a férfi a saját, beteges humorán.
– Nem! – ellenkezett Teodóra, a félelem ellenére büszkén akart szembenézni a halállal, hiszen mi másért jött volna utána ez a férfi, ha nem azért, hogy elvarrjon minden hozzá vezető szálat?
Újabb ütés érte Teodóra arcát. A fegyver csöve felsértette az alsó ajkát, fájdalmasan kapott oda.
– Csináld Dóri! – kérlek, csináld, amit mond! – kezdte kérlelni Melinda a hadnagyot. Az arcán megjelenő könnycsepp pedig néma beismerése volt a rettegésnek.
Teodóra megfogta Melinda ruhájának alját, és bocsánatkérő pillantással, lassan emelve a karjait, áthúzta a ruhát a lány felsőtestén. Csak a bugyi maradt a fekete szépségen. A csend, amibe belerondított a tizedes izgatott szuszogása, arra figyelmeztetett, hogy az sem maradhat a helyén. Melinda segített, hogy Teodóra kezei által az is lecsússzon, és a pici ruhadarab értéktelen, jelentéktelen rongyként alkosson kicsi kupacot a padlón. Melinda feljebb csúszott, a háttámlának dőlt, mint ha a távolsággal együtt csökkenthetné a veszélyt, rémült szemeit hol Teodórán, hol a gyilkoson jártatta.
– Vetkőzz te is, te kis nyomozó! Meg kell hagyni nagyon merész vagy! – taszított Teodórán a férfi, hogy közelebb kerüljön Melindához – Meg ne fordulj, maradj csak ott a szeretőd lábai között!
– Nem a szeretőm! – jelentette ki Teodóra állhatatosan. Lassan vette le a zubbonyát és gombolta ki az ingét, miközben lázasan zakatolt az agya, hogyan kerülhetne ki a végzetesnek látszó slamasztikából. A félelme egyre jobban bénította, hiszen tisztában volt a férfi jelenlétének okával.
– Majd az lesz mindjárt, ne aggódj! – nevetett kajánul a nyomorult férfi, és hogy siettesse Teodórát, a pisztoly hideg csövével tolta felfelé a nő hátán a melltartót. A hadnagy Melindára nézett. Egymás szemében kerestek kapaszkodót és segítséget. A hadnagy keresztbe téve a kezeit lassan megfogta a sportmelltartója szélét, és még lassabban, mint ha a hirtelen mozdulattól félnie kellene, áthúzta a fején a ruhát. Már nem számított, hogy a napot sosem látott, fehér mellei szabaddá válva Melinda arca előtt hogyan rezdülnek meg a félelemtől. Csak a pillanatot várta Teodóra, amikor a férfi figyelme lankad. Talán akkor lesz esélye szembeszállni vele, különben utoléri a biztos vég. A tizedes a fenekébe rúgott. Nem annyira fájt, mint inkább volt a tettlegesség.
– A szoknyát is! Gyorsan! Nem érek rá egész éjszaka a kibaszott lassúságod miatt várni rád! – sürgette a férfi. Teodóra nem látta, mi történik a háta mögött, de ismét megtapasztalta a pisztoly keménységét a fején, amikor megpróbálta a férfi felé fordítani a fejét.
– És még te akarod férfinak nevezni magad? – sziszegte sírással küszködve, aztán megkeményítette a lelkét, és folytatta a vetkőzést a szoknya leengedésével.
– Miért, te ribanc? Szerinted ki a férfi? Talán az a buzi Ciprián? – csattant a férfi hangja. Felidegesítette Teodóra beszólása, ismét belerúgott a hadnagy hátsójába.
– Ez fáj, te szemét! – fakadt ki a hadnagy, de a férfit nem hatották meg a szavak, a pisztoly csövével a bugyit kezdte tolni lefelé – Igyekezz, ne a szádat jártasd! Mindjárt megmutatom nektek, ki az igazi férfi! Majd akkor jajgass, amikor seggbe baszlak! – ütött ismét a nő vállára, mert lassúnak találta a vetkőzést. Melinda hangos zokogásba kezdett. A hadnagy még rosszabbul kezdte érezni magát emiatt, hiszen a lány miatta fog meghalni. Meghalni? Nem, nem hallhat meg, biztosan lesz egy pont, amikor tehet valamit a gyilkos ellen. Kétségbeesetten tolta le a bugyiját, majd a kezei Melinda arcát érintették, hogy nyugtassa. Még tartott a hadnagy lélekjelenléte, bár a férfi utolsó szava alaposan ráijesztett. Hát ilyen méltatlan helyzetbe hozza ez a rohadék, pont őt kellene magában éreznie utoljára? A gondolat jeges rémületként száguldott végig a gerincén. Az egyensúlyát is elvesztette, mert a férfi a térdei alól is kirántotta a ruhát. Nem, nem a meztelen feneke zavarta Teodórát, az volt a legkevesebb ebben a pillanatban. Az életét kell mentenie, és a Melindáét, és ha kell, behódol, ha kell, színészkedik, csak legyen egy pillanat, amit kihasználhat. Bátornak akarta érezni magát, pedig vajmi kevés esélyt látott a menekülésre.
– Tedd szét a lábad! – rúgott most a bal combjába a férfi, és Teodóra kénytelen volt szót fogadni.
– Jó segged van, de a barátnődnek még jobb! – mondta a tizedes, mint ha csak bóknak szánta volna, pedig jobbára csak saját magának hízelgett a Teodóra popsijának gömbölyűségével.
– Hogy lehetsz katona, te szemétláda! – sziszegte a hadnagy. Tudta, hogy nem kellene bosszantani a tizedest, de a kérdés valahogy kiszakadt belőle.
– És te hogy lehetsz nyomozó, ribanc? – horkant fel a tizedes – Azt sem vetted volna észre, ha a kocsid hátsó ülésén utazok, annyire figyeltél arra a buzira. Már a campingben véget vethettem volna ennek a macska-egér játéknak, csak eltűntél előlem a faház mögött. De élveztem a bújócskát, amíg meg nem próbáltad eltörni a lábam. – nevetgélt magában, mint egy idióta, aztán megint haragos hangon folytatta – Elegem van belőled! Érted? Egy nyavalyás pisztolyt nem vagy képes megtalálni egy üres szobában! – Betérdelt Teodóra lábai közé, és a két kezét a nő csípőjére helyezte. Bámészkodott. A nő érezte, hogy a férfi felajzottsága egyre csak nő, és a hideg fegyver megremeg a bőrén az izgatott kézben.
Csináld már, te rohadék, gondolta a hadnagy. Jobban esett siettetni az elkerülhetetlent, és Teodórának bolondos terv született a fejében, vagy legalább egy kiskapu, az ellenállás homályos lehetősége. Felismerte a pillanatot, ami minden férfinak gyengeséget okoz pár pillanatra, nevezetesen azt a pár másodpercet, amikor éppen elélvez, és a testen rövid időre eluralkodik az erőtlen gyönyör. Azt kell kihasználnia, talán az az utolsó, amit még megtehet. Nem számított, mit beszél a tizedes, és az sem volt fontos, mennyire lehetett igaza. Teodórát ez érdekelte a legkevésbé.
– Hajolj csak előre, te ribanc! Nyald a barátnődet! – taszított rajta ismét a férfi.
Teodóra nyüszíteni tudott volna, vagy ordibálni, ahogy a torkán kifér. Lélekben próbált felkészülni a fájdalomra, amit majd a fenekében érez, és ehhez Melinda szemeiből merített erőt. Annak a lánynak a szeméből, akinek az arcán csúnyán elkenődve patakzott a fekete szemfesték, és akinek folyt az orra a szívszaggató sírástól. Melinda többnyire nem is hadnagyra figyelt, a férfi mozdulatait követte az összeszűkült, hunyorgó, könnyáztatta tekintete.
– Nyald már! – kapott megint a pisztoly markolatával egy újabb fájdalmas ütést Teodóra – Csináld, amit mondok! Megértetted! – ösztökélte teli rosszindulattal a tizedes.
A hadnagy érezte a fájdalmat, mégis valahogy sokkal jobban bántotta, hogy olyat kell tennie, amit egyikük sem akar. Lenézett Melinda csigatalp simaságú vénuszdombjára, majd az az alatti, enyhén nyitott szeméremajkakra. Semmilyen erotikus töltete nem volt már ennek a találkozásnak. Sem vonzalmat, sem taszítást nem érzett. Meg kell tennie, ha élni akar. Lehajolt. Megérezte a lány illatát, és megérezte a kezet, ami az arcát érintette. Melinda talán ezzel köszönte meg, hogy szót fogad? A férfi kezei eltűntek a csípőjéről. Csak valami szuszogást hallott, meg egy bőr öv csatjának fémes . A hadnagy nyelve hozzáért Melinda csiklójához. Azt gondolta, érez majd valamit, de minden szempontból közömbös maradt az érintés.
– Nyald rendesen! – csapott a férfi a kesztyűs tenyerével a nő fenekére, majd megismételte többször is az ütést, amíg Teodóra be nem hajolt teljesen Melinda lábai közé. Szót kell fogadnia, csinálni kell, mert ez az ördög képes meggyilkolni őket, ha felidegesíti, hasított a hadnagy agyába a gondolat. Megpróbálta a tőle telhető legjobban használni a nyelvét, miután oldalról látta a férfi arcát, amint az kéjenc csodálattal a leszbikus érintkezést. Valószínűleg Melinda is gyűlölte a kényszerszülte szexet, de nem volt pillanatnyilag menekvés.
– Anyám, micsoda izmaid vannak! – csodálkozott rá a tizedes Melinda alakjára, miközben valamit nagyon ügyködött Teodóra mögött. Biztosan maszturbál, az ilyentől ez nem túl meglepő, képzelte el a hadnagy, és még jobban megvetette a nyomorult férfit. De ez jobb is így, csak megérezze a fenekén a férfi magját, akkor cselekedni fog. Élvezen már el a rohadék! Teodóra tervezgetett, miközben minden odafigyelés nélkül járt a nyelve Melinda szeméremajkai között. Nem akart, és nem is tudott volna a kéjre koncentrálni, csak tette gépiesen, amit parancsoltak neki. A szemei jobbára Melinda rémült arcát elemezték. Nagyon szerette volna tudni, mit lát a kisírt szemeivel a lány, aki szembe kerülve a gyilkossal, remegve követte annak kétes mozdulatait.

A rendkívüli izmok hihetetlen energiával feszültek meg Teodóra tenyere alatt. Még fel sem eszmélt, az orra előtt a nyers erő meglódította a brutális testet, és a vaskos karok a férfi felé taszították az irgalmatlan akarattal megáldott Melindát. Az arca keményen ütközött a lány szeméremcsontjával, de a meglepetéstől nem érzett fájdalmat. A test elveszlett valahol a feje fölött, miközben iszonyú ordítás hangja tompította el az agyát. Három gyors, egymás utáni szisszenést számolt. Három lövés, ismerte fel a hangtompítós fegyver lefojtott dörrenését, és ez a tudat az agyába nyílalt. Azonnal Melinda után fordult, aki még mindig a testsúlyával nehezedett a katonára, de a karjai már erőtlenül, elernyedve feküdtek a földön. A tizedes eltorzult arccal lökte oldalra Melinda testét, és nagyon sietősen, fürgén felállt. A pisztoly ugyan nem volt a kezében, mégis félelmetesnek hatott a termetével, és szinte könnyedén viselte az állán a hadnagy beköszönő ütését. Teodóra hiába adott még több erőt a következő jobbegyenesbe, a férfi csak dühösebb lett. Alig tántorodott meg. Bivalyerős nyakizmai könnyedén átvészelték a női kezek kétségbeesett hadonászását. Igen, a hadnagy csak hadonászott, mert képtelen volt alkalmazni a test-test elleni küzdelemről tanultakat. Ekkora emberrel szemben esélytelennek látszott a tanult önvédelem. Varga tizedes pedig nem hagyhatta életben, ez volt a legegyszerűbb tény. Teodóra menekülni próbált, de a vasmarkok előbb a csuklóit ragadta meg, aztán a dulakodás alatt átkerültek a nyakára. A nőbe jeges rémület költözött. Hiába volt katona, a fizikai adottságai kevésnek bizonyultak az ellenféllel szemben. Az ujjak pedig egyre szorosabban fonódtak a nyakára. A termetes férfi kaján vigyora volt a legvisszataszítóbb. A gyilkos indulat vérben forgó, hideg szemekkel közölte a férfi szándékát. Megfulladok, fogta fel a végzetét Teodóra. Már nem csak a nyaka fájt, a mellkasába is éles fájdalom hasított. A keze elernyedt. Úgy érezte, hogy a szíve a fülében dobog, és a halálfélelme elhatalmasodott, a légszomj, vagy a az ütőerek elszorítása teljesen cselekvésképtelenné tette. Valahol hangos puffanásokat hallott, de már nem törődhetett a valósággal. A gyerekeire gondolt. Léna! Léna gondoskodik majd róluk. Alig ismerte a nőt, mégis bizakodott. Ő szereti a gyerekeket, volt az utolsó, tiszta gondolata. Még hallott valami is, amikor elkezdte végleg elveszteni a valóságot. Az agya már hosszú másodpercek óta nem kapott oxigént. Érezte, hogy hamarosan elájul, mielőtt megfulladna. A hadnagy szeme még kitágult. Még egyszer utoljára a gyilkosa szemébe akart nézni, mint ha talán kísérthetné majd ezzel az undorító alakot a túlvilágról.

Egy arc jelent meg a férfi bal válla fölött. Egy ismerős arc. Egy vékony, meztelen kar nyalábolta körbe a vaskos férfinyakat, aztán két edzőcipős láb fonódott össze a gyilkos előtt satuba zárva a bordákat. A férfi azonnal elengedte Teodóra nyakát, aki összeesett, de még látta, hogy a gyilkos a falnak veti a hátát, hogy lerázza magáról a jövevényt. A lány, aki fojtó fogással átkarolta a férfit, megfeszítette az izmait, és nem engedett a szorításból. Szabályosan meghajtotta a gyilkos gerincét. Teodóra hányingerrel küszködött és erősen köhögött. A szédelgése sem akart olyan gyorsan elmúlni, ahogyan szerette volna. Ismét csak szemlélője lett az eseményeknek. Felismerte a nőt, aki a fekete hajával és a vad szépségével már régen megnyerte a szívét, de ez csak még jobban megrémítette az amúgy is alig éledező lelkét. Lénát nem lehetett csak úgy lerázni. Biztos kézzel tartotta a fuldokló férfit, és csak akkor engedte el, amikor az végre elvesztette az , eldőlt, mint egy zsák, és mozdulatlanul várta a padlón a sorsát. A bejárat felől ismét nagy robaj hallatszott. Betörhetett az ajtó, mert Ciprián rohant be félelmet nem ismerő elszántsággal, és azonnal a tizedes felé vette az útját.
– Jól vagy? – kérdezte Lénától, és hatalmasat rúgott az gyilkosba.
– Igen, én jól vagyok! – lépett közelebb a győzedelmes, de nagyon szuszogó lány Teodórához, és megpróbálta felsegíteni, ami első próbálkozásra nem sikerült, így aztán térden állva összeölelkeztek.
– Jézusom! – suttogta a lány, miközben a hadnagynak megállíthatatlanul eleredtek a könnyei. Érzések és érzelmek milliói járták át, de egyiket sem lehetett konkrétan megnevezni. A megkönnyebbülés pedig rettentő nehezen jött, a pár másodperc, amit egymás közelében tölthettek, szinte semmire nem volt elegendő. Mit sem számított, hogy meztelen, és ott van a közelben Ciprián is, utólag taglózták le teljesen az átélt borzalmak.
– Melinda? Mi van Melindával? – távolodott el Léna, és a kigyúrt lányhoz rohant. A hasáról a hátára fordította a feljajduló testet, és hangosan káromkodott, amikor meglátta az árulkodó vérfoltokat a hófehér szőnyegen és a napbarnított bőrön.
– Egy, kettő, három. – számolta a golyóütötte lyukakat – Dóri, gyere gyorsan! Három golyót kapott szegény! Segítened kell! Ciprián, hívj mentőt! – kiáltotta Léna rémülten. Teodóra összeszedte magát, szinte négykézláb próbált melléjük mászni. Tudatában volt, hogy a százados épp megkötözi a támadót, de még nagyon erőtlen volt ahhoz, hogy bármit tehessen is a segítségére. Egy gyenge hang jutott el a füléig.
– Most belém nyomod az ujjad, hogy bosszút állj Dóriért? – ismerte meg Melinda gyenge, elcsukló hangját.
– Bolond, csak befogom a sebeid, hogy ne el nekem, amíg ideérnek a mentők! Ha meggyógyulsz, ígérem, meghívlak bulizni, és megiszunk együtt egy láda Martinit. – csendült Léna lágy, rendkívül barátságos, aggódó nyugtatása.
– Meg fogok halni! – sírta el magát ismét az izmos nő, de erőt vett magán, amikor Léna puszit nyomott az arcára.
– Dehogy engedlek meghalni! Ezek csak karcolások. Lesz rajtad három valódi szexepil. Ilyen szuper testet nem szabad ám csak úgy elpazarolni! – mosolygott Léna, és nagy lélekjelenléttel tekintett körbe, hogy tájékozódjon a körülötte történtekről. Teodóra csodálta az erejét – Dóri, szorítsd le a harmadik sebet! – rendelkezett Léna. A hadnagy egyik félelemből a másikba esett. A szőnyeg is megrémítette, de sokkal nagyobb traumát jelentett Melinda testének látványa. Léna Melinda mellkasának jobb oldalán és az izmos hason tartotta a tenyereit. Teodórának csak a harmadik golyóütötte lyuk maradt a szeméremdomb bal oldalán. Nem gondolkodott, nem is tehette, a tőle telhető legnagyobb sebességgel rátenyerelt a sebre, eltorlaszolni a patakzó vér útját. Egy perccel később Ciprián jelent meg a sérült lány lábánál. Letérdelt mellé.
– Menj, öltözz fel, Dóri! Addig én vigyázok a lányra. – suttogta a férfi remegő ajakkal, de annál nagyobb jóindulattal, aztán kitúrta Teodóra kezét Melinda szeméremdobjáról, hogy ő szoríthassa le a sebet.
– Kisasszony, a maga teste bámulatos és fantasztikus! – szólt a felé pislogó sérülthöz, miután alaposan elámult a kidolgozott, meztelen testen.   – Ha megengedi... – kezdte volna mondani, de a mondat valahogy félbeszakadt.
– Ha esetleg meggyógyulnék, elvihetne egy randira. – nyögte a lány, és a szeme ismét megtelt könnyekkel.
– Ne előzzön már meg! Én akartam randit kérni magától! – jópofizott a százados, pedig láthatta, hogyan fehéredik el Melinda arca a pániktól. Egyébként is ijesztően hatott az időnként csukva tartott szeme, ahogyan ott feküdt előttük . Igaza volt Lénának, amikor a férfiról beszélgettek, tényleg tudott nagyon aranyos lenni Ciprián, állapította meg Teodóra. Dóri közben sietősen magára kapott néhány ruhadarabot. Eszébe nem jutott azon aggódni, hogy a keze. A remegése még nem múlt el teljesen, és a minden kellemetlen utóhatásával meg kellett küzdenie. Fájt a torka, szédelgett, de tette a dolgát erő felett. Mikor elkészült, első útja Lénához vezetett.
– Köszönöm! – csókolta arcon lehajolva a lányt, majd keresett gyorsan egy takarót, hogy Melindát is betakarja.
– Ciprián! Engedj vissza, várd meg odakinn a mentőket és mutasd nekik az utat, ha megérkeznek! – kérte a férfit nagyon kedvesen, és miután letakarta a reszkető, vacogó fogakkal remegő Melindát, átvette a százados helyét.
– Melinda! Hé! Ne aludj! Nem alhatsz el! – szólongatta Léna az tetsző nőt – Nagyon fáj?
– Nem annyira fáj, csak valahogy ég mindenem. És közben kurvára fázok. – nyöszörögte a megsebzett.
– Mindjárt jönnek a mentők, nem lesz semmi baj. – nyugtatta Léna, Teodóra pedig nem győzte csodálni a lélekjelenlétét, amiért a lány minden téren elismerést érdemelt, és még annál is többet.
– Ki volt ez a bunkó fasz, aki meg akart öni? – rázkódott meg Melinda anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Ő ölte meg Csillát, később meg a transzvesztitát. – felelt Teodóra halkan – Mi a fenének kellett nekiugranod, Melcsi? Nekem kellett volna tennem valamit, csak a megfelelő pillanatra vártam. – csóválta meg a fejét a hadnagy szinte szégyenkezve.
– Az a barom óvszert akart húzni a farkára bőrkesztyűben, közben a pisztolyt is tartotta. – próbált nevetni a gyilkos szerencsétlenkedésén, de hamar eltorzult az arca – Muszáj volt cselekedni, nem várhattam, míg lelő bennünket. Kezd kurvára fájni mindenem!
– Ne mozogj! – szólt rá Léna.
– Ez a szar alak szétlőtte a pinám. Ugye szétlőtte? – kérdezte Melinda szívszorító aggodalommal.
– Nem, ne aggódj! A legfontosabb részeket nem érte a golyó! – próbált Léna mosolyogni – Különben olyan lüke vagy Melcsi! Most fel a segged egy análmániás pasinak. – tette szóvá az aggodalmát, de próbálta tréfásan előadni a gondolatot annak ellenére, hogy ő is szinte remegett.
– A jóképű katona volt a százados? Dóri mesélt róla! – nyöszörgött Melinda alig érthetően. Nagyot nyelt, majd furcsa, oda nem illő mosolyra húzódott az arca.
– Na és? Ha nem törik bele a bicskája, másra is használható lesz a pasi. Nem tűnik vadorzónak. – szorította össze a fogait – Basszátok meg, meg fogok halni! – váltott át a mosolygásból sírásba, és a nehéz lélegzetvételek okozta fájdalomtól teljesen eltorzult az arca – Jaj, ez kurvára fáj. – visította.
– Tarts ki, Melcsi! Azt tudnod kell, hogy ennek a pasinak ápolni kell egy kicsit a lelkét, neki nem a szex a legfontosabb. Tetszel neki! – szólt a lányhoz Teodóra.
– Ugyan, csak hízelegni akart. – ellenkezett Melinda.
– Majd megtudom tőle az igazat, és besegítek kicsit a karítésbe! – ígérte a hadnagy, de egyre kevésbé bízott abban, hogy valóra is válthatja a szándékát. Hiába a kemény és edzett test, a golyó túl nagy kárt tett az új barátnőjében. Hirtelen egészen közel hajolt Melinda arcához.
– Figyelj Melcsi! Megtaláltam a pénzed. Ott hagytam, ahol találtam. Ha felgyógyulsz, majd visszajövünk érte! – akart minél több életet tartani a sápadt teremtésben, és a könnye is kicsordult, amikor az csak bólintott, de a mozduló ajkait nem hagyta el hang. Teodóra ijedten Lénára nézett. Segítségre volt szüksége immáron sokadszor, és ha Léna mást nem is tehetett, legalább a barna szemei intették a hadnagyot nyugalomra.

Éjfél elmúlt. A helyi kórház sebészetének hideg lépcsőin szinte tudattalan állapotban lépkedett lefelé a hadnagy. Annyi minden kavargott a fejében. Az elmúlt napok eseményei alaposan összekuszálták az unalmas életét, ugyanakkor nem csak fizikailag, érzelmileg is elhagyatva érezte magát. A mentők megérkezése előtt értek a tett színhelyére a rendőrök, és azóta nem látta Lénát. A faggatózás kiakasztotta, mint ha nem mondana igazat, többször is el kellett ismételnie a történteket egy élettelen, szürkére festett, agyonzsúfolt szobában két értetlennek látszó figurának. Ki vigyáz most a gyerekeire? Valószínűleg ott maradtak az ezredesnél, de azóta talán már Léna hazavihette őket. Léna! Léna! Olyan boldogan mondta ki magában a lány nevét, maga is elmosolyodott a saját érzésein. A rendőrségi kihallgatás után első útja a kórházba vezetett, hogy információt szerezhessen Melindáról. Legnagyobb meglepetésére Cipriánt ott találta. Ott ült a férfi a folyosón, és a térdeire támaszkodva bánatosan szemlélte a cipői orrát. Keveset beszélgettek, tulajdonképpen csak a kihallgatásokról esett szó, aztán a férfi megígérte, hogy marad, és amint tud valamit a megsebzett barátnőről, rögtön telefonál. Nem volt értelme tovább maradni a kórházban. Enyhe volt az éjszaka, mégis fázott Teodóra a rideg és pokolian elhagyatottnak tűnő, kísérteties lépcsőházban. Megtapogatta a haja közötti varratot a vékonya kötés alatt, majd megérintette a nyelvével a még mindig dagadt alsó ajkát. Már nem igazán fájt, de ha arra gondolt, hogy megúszott egy találkozást a gyilkossal, egy kis elégedettség azért feszegette a mellkasát.
Amint kilépett az épületből, egy szálfaegyenes, idős férfival találkozott a falilámpák alatt.
– Tiszteletem, ezredes úr! – emelte a kezét, hogy tisztelegjen. A férfi határozottan elé lépett, és kézfogásra nyújtotta a kezét, amit illett elfogadni.
– Gratulálok, főhadnagy asszony, nagyon lelkiismeretes munkát végzett. Nagyon meg vagyok magával elégedve.
– Köszönöm, uram, de csak hadnagyi rangom van. – helyesbítette ki az idős férfit mosolyogva.
– Rosszul tudja, főhadnagy! – nevetett fel Rácz ezredes.
– Köszönöm, nagyon megtisztel, uram! – kapcsolt Teodóra, hogy előléptetésnek néz elébe, kissé el is érzékenyült a férfi humorosan kifejezett jóindulatán – Hogy kerül ide, ezredes úr?
– Ciprián százados szólt, hogy maga haza indult, és kötelességemnek éreztem, hogy lovagiasan elfuvarozzam, és főleg, hogy megköszönjem a szolgálatait.
– Ez nagyon kedves magától, ezredes úr! A gyerekeimet tudja, merre találom?
– A gyerekek már aludtak, nem engedtem őket felkelteni. Csak Léna van ott a maga lakásában, önre vár, Teodóra. Különben is! Nem nézi ki belőlem, hogy jó nagyapa lennék? – vigyorgott az idős tiszt szeretettel átitatott, játékosan sértődött grimasszal.
– Lekötelez, uram.
– És mondok magának még egy jó hírt! Miután maga eljött a sebészetről, kitolták a lányt a műtőből. A százados azt üzeni, hogy Melinda jól van, túl van az életveszélyen. Holnap akár meg is tudja látogatni.
– Tényleg, uram? – sírta el magát Teodóra, az örömhír útjára engedte az érzelmeit, már nem volt elég ereje, hogy visszatartsa a könnyeket okozó megkönnyebbülést. Zavartan törölgette a szemeit az ujjaival, míg az ezredes oda nem adta neki a zsebkendőjét. Nem akart gyengének látszani a feljebbvalója előtt, bármennyire is baráti volt a viszony közöttük.
– Nos, miután maga keményen helyt állt többször is, és lelkiismeretesen elvégezte a feladatát, így lassan rendeződnek a dolgok. – fogta meg az ezredes Teodóra karját, és az autó felé irányítva lassan lépkedtek egymás mellett – Főhadnagy, vannak új információim! Tudja-e, hogy Varga úr miért akarta bemártani a századost? – csillantotta meg a férfi a legkedvesebb arcát.
– Ha jól sejtem, ő lehetett a százados sógora, a volt feleségének a féltestvére. Ez volt az egyik kérdés a fejemben, aminek még utána akartam járni. – szipogta Teodóra.
– Hogy maga miket nem tud! Elrontotta a meglepetésem! – nevetett az ősz ezredes, támogatása jeleként átkarolta az összetört hölgy vállát – Azt hittem, mondhatok magának valami újat, de látom, hogy sokkal többet tud, mint sejtettetem. De azt biztosan nem tudja, hogyan került Léna és Ciprián a házhoz! És milyen jó, hogy még időben érkeztek! Az a gazember valahogy elintézte, hogy ha Cipriánt nem is tudja gyanúba keverni, legalább Balog Jenő zászlós legyen a második vonalban a bűnbak. A fénymásolatokon mindenhol az ő nevével találkoztak Lénáék. Még jó, hogy a századosunk ismerte Jenőt, és tudta, hogy az a szerencsétlen évente kétszer, ha elhagyja a laktanyát. És amikor ez a kérdés napvilágra került, azonnal indultak magához. Tudja, mekkora megkönnyebbülés ez nekem? Kis híján elvesztettem a legkedvesebb főhadnagyom! – szorongatta meg a vállait az ezredes, majd tovább beszélt, mert Teodóra még az érzelmeivel küszködött – Amint felépül, annak a Melindának is megköszönöm a bátorságát. Remélem, segít kitalálni, mivel tehetném jóvá, hogy belekevertem magukat ebbe a gyalázatos gaztettbe!
A hadnagy mély levegőt vett, és megpróbálta kihúzni magát. Egy katonához mégsem illenek a könnyek, határozta el magát, hogy büszkeséget mutathasson az ezredes előtt. Simulékony módon elfogadta a barátságosan védelmező kart, és áldotta a férfi közvetlen, apai gyámolítását, aki nem a feletteseként vette őt védelmébe, hanem érzelmes, megértő emberként.
– Bocsásson meg, ezredes úr! Ez a nap nagyon sok volt. – mentegetőzött a nő, és meg akarta köszönni a gondoskodást.
– Sok volt? – vonta fel a szemöldökét az ezredes Teodóra szavába vágva.
– Igen, uram, sok volt. Ebben az ügyben mindenki más, mint aminek látnom kellene!
– Mindenki más? – vigyorodott el Rácz ezredes, aztán valami fura jókedve támadt.
– Igen, uram, mindenki más! Önt is szigorú katonának ismeri mindenki, és kiderült, hogy egy lelkiismeretes, nagyszerű ember teli jószándékkal és szeretettel.
– Ez nagyon kedves tőled, Teodóra! De tartozok neked egy súlyos vallomással. – kezdte a férfi, és Teodóra megijedt, hogy még jöhet valami, ami majd rosszul érinti, mint oly sokszor az elmúlt napok alatt. A tegeződés fel sem tűnt neki, csak érezte, hogy valami nyomasztja az egyébként szigorú, de mindig egyenes embert.
– Lénáról van szó! Látom, hogy kedvelitek egymást. – sóhajtott a férfi, Teodóra fejében pedig megfordult, hogy az ezredes milyen szépen fejezi ki magát, ugyanakkor el is kezdett félni, hogy most fog keresztbe tenni a kapcsolatuknak.
– Léna mindig is a lányokhoz vonzódott. Nem mondom, hogy örültem neki, de ő a csodálatosabb lány, akit a hátán hord a föld. Láttam, hogy számodra sem közömbös.
– Igen, uram. – suttogta Teodóra, rettegve, hogy mi fog következni. Már a szívében érezte a kést, pedig az ezredes nagyon is kedves hangon emlegette az unokáját.
– Tudnod kell Teodóra, hogy Léna maga választott ki téged erre a feladatra. Nem vetted észre, de találkoztatok párszor a játszótéren, a bevásárlóközpontban, meg tudom is én, hol még. Az én bűnöm, hogy közkatonaként mutattam be neked. Ő...
– Ő őrnagyi rangban van a hírszerzésnél, és ezek szerint kicsit idősebb tizenkilencnél. – fejezte be a mondatot Teodóra. Nem igazán tudta, mit kezdjen az információval, hogy jó, vagy rossz lesz ez neki, valójában ez számított a legkevésbé.
– Akkor tudod. Te okos és figyelemre méltó nő vagy. Intézni fogok neked egy továbbképzést, terveim vannak veled. De most azt akartam mondani, hogy csak úgy mertelek megbízni a feladattal, ha Léna vigyáz rád. Akkor még nem tudtam az emberölésről, de szükség volt valakire a városból, és Léna meggyőzött az alkalmasságodról. Utólag már tudom, hogy már akkor tetszettél neki. Tulajdonképpen becsaptalak, nem akartam, hogy feszélyezve érezd magad egy fellettes társaságában, úgy gondoltam, jobb lesz ez így. Ugye nem neheztelsz rám a meggondolatlanságomért? – hallgatott el a főtiszt bűnbánó képet mímelve.
– Nem, nem neheztelek, uram. Maga nagyon jó ember! – fejezte ki Teodóra az elismerését, és valami büszkeség töltötte el, még jobban kihúzta magát, úgy sétált tovább az ezredes mellett.
– Ha tudom, hogy ennyi veszélynek teszlek ki, talán nem adom neked ezt a feladatot. Tudnod kell, hogy nagyon büszke vagyok rád! Hétfőn, a katonai ügyészségen meg kell jelennünk, de ígérem, maximálisan meg foglak védeni minden téren. Készülj rá! Azaz ne, csak érezd jól magad addig, és pihenj! Megérdemled ezerszer is! – küldött a tiszt egy igazán emberi pillantást Teodóra felé – És még valami! Köszönöm a diszkréciódat, ami Cipriánt illeti. Nem kell mindent az ügyészség orrára kötni. Én nem szeretném a megbotlott fiú karrierjét keresztbe törni, ezért arra kérlek, hogy amit nem tartasz fontosnak, azt ott se teregesd ki. Egyszer már csodáltam a jóságod, és tudom, hogy te is pont úgy gondolkodsz erről, mint ahogyan én! – sóhajtott nagyot az ezredes, és Teodóra elképedt, hogy a férfi lehet, hogy sokkal többet tud, mint amit ő az ügyről elárult neki. Remek ember, gondolta, és a férfi vállához hajtotta a fejét, jelezve, hogy mindennel egyetért.

Az ismerős falak között még a sötétség is barátságossá változott. Az otthon melege megnyugvást és békességet jelentett a korábbi borzalmak után. Nem volt szükséges, mégis a legnagyobb csendben próbált bejutni a lakásba, és a cipőit levéve szabályosan beosont a szobába, ahol Léna halkan szuszogva aludta az édes álmát. Boldogságot érzett, és olyan izgalmat, amire napok óta vágyott. A fáradtságot huss, elriasztották az éledező hormonjai. Teodóra nagyon halkan vetkőzött meztelenre. Talán illett volna megfürdeni, talán illatosítani kellett volna magát, de már nem akarta az értékes perceket tovább halogatni, amikor végre, azután a csodálatos korábbi csók után végre magához ölelheti Lénát. Úgy vágyott az érintésére, maga sem értette, hogyan képes annyira epekedni. Már nem fázott. Furcsa, várakozó bizsergés perzselte az idegszálait, aminek semmi köze nem volt ahhoz a pillanathoz, amikor áthúzta a sportmelltartót a fején, és a karjával a melleihez ért. Hideg volt a keze, de tudta, hogy hamarosan megmelegszik. Figyelte a takaró lassú, egészséges lélegzetvételektől nyugodt hullámzását, miközben egyre nagyobb örömmel tolta le a bugyiját, hogy kiléphessen belőle, és végre bebújjon a forró ágyba Léna mellé. Pillanatnyilag el sem tudott volna képzelni kellemesebbet, ez a tudat fűtötte, csábította és bátorította, aminek már képtelen lett volna tovább ellenállni. Lassan bújt a takaró alá. Előbb a combja ért Léna fenekéhez, aztán a felsőteste is igazodott a lány karcsú alakjához. Az alvó nő bőre forró volt, szinte izzó kazánként melegítette a hozzábújó, hideg bőrfelületet. Talán a jégcsap kezek okozták, hogy Léna felébredt, azonnal megpróbált Teodóra felé fordulni.
– Nyugi, csak én vagyok! – suttogta a hadnagy, megakadályozta, hogy Léna felé forduljon. Teodóra az egyik karját a fekete szépség feje alá tolta, a másikkal magához ölelte a bronzbarna testet, és a karját a csupasz mellei közé fektetve a kissé izzadt nyakat simogatta. Satuba zárta a lányt, az pedig mosolyogva tűrte az erotikát sugárzó összebújást.
– Bocsi, hogy elaludtam! Nagyapa azt mondta, pihenjek, mert ha hazajössz, fáradt leszel, és nyomatékosan kért, hogy viseljem gondodat. – suttogta Léna. A szabad kezével végigsimított Teodóra lúdbőrös csípőjén – Azt is mondta nagyapa, hogy nem kell sietnünk a gyerekekért, ők akarnak a nagyival holnap, egész nap vigyázni rájuk. Hát nem édesek? – közölte a lány, amiben Teodóra felfedezte a célzatosságot.
– Nagyot csalódtam az ezredes úrban. Sokkal emberibb, mint valaha is gondoltam. Nagyon jó fej! – mosolygott a hadnagy, és fel is szisszent, mert alaposan megfeszült a száját elcsúfító seb, miközben beszívta Léna édes illatát. Léna forró tenyere szinte pillanatok alatt tűzbe hozta, a combját érő simogatás pedig megerősítette abban, amit tenni akar.
– Hogy van Melinda? Tudsz róla valamit? – billentette ki a kéjes gondolatokból Léna, amire Teodóra a lány nyakába csókolt.
– Megműtötték, túl van az életveszélyen. Akartalak is kérni, hogy holnap menjünk be a kórházba.
– Ez csak természetes. – helyeselt a lány, és megpróbált ismét fordulni Teodóra felé, de még továbbra is ellenállásba ütközött, hát élvezve a játékot, halkan kuncogva nyugalomban maradt.
– Egész este arról álmodoztam, hogy hazajövök, és oltári nagyot csókolózunk. – vallott a hadnagy, de még volt mondanivalója, ezért a Léna mellei közé fektetett karjával, lassan melegedő tenyerével, hosszú ujjaival elkezdte simogatni a forró testet, és csak annyit helyet engedett, hogy a lány a hátára feküdjön, meg persze lekerüljön róla a takaró, és teljes szépségben gyönyörködhessen a hibátlan testben – Tudod, ez alatt a néhány nap alatt rengeteget tanultam. – könyökölt fel, hogy láthassa az arcot, amibe szerelmes lett – Ne haragudj, hogy Melindával... – keresgélte a megfelelő szót, aztán a mondat végét lenyelte – Szükségem volt rá, hogy valaki megtegye helyettem az első lépést. Talán sosem tudtam volna közel kerülni ennyire hozzád, ha ő nem mutatja meg, hogyan kell. Nem az érintés miatt, csak be kellett járnom egy rögös utat, ami hozzád vezetett, és mivel ő is nő, és te is az vagy, ezt a lépést önmagamtól nem tettem volna meg. Sokat tanultam tőle, mint ahogyan sokat tanultam Cipriántól is.
– Cipriántól? Mit? – lepődött meg Léna, aki a világ legtermészetesebb módján élvezte a hasán, bordáin a cirógatást, és néha a mellei között felsikló kezek simogatását.
– Hát azt az egyszerű dolgot, hogy ha valami tetszik nekem, akkor tegyek érte. – rendeződtek sejtelmes alakzatba Teodóra arcizmai, és a keze előbb rátévedt Léna bal mellére, majd az ágaskodó bimbó finom érintése után lesiklott a szőrtelen, rendkívül sima szeméremdombra, mint ha csak engedélyt kérne a bebocsátásra. A lány combjai kérdés nélkül nyíltak meg, Teodóra pedig boldogan folytatta a kalandozást, miközben a megrebbenő szemek bűvöletébe merült örömében. Még nem csókolt. A szemeik beszélgettek, hol üzentek, hol kifejezték a várakozást, hol csak szeretet tápláltak a másik felé, de ebben a szemezésben minden ott élt, aminek egy szerelemben helye van. Teodóra végül benyúlt a combok közé. A leghosszabb, középső ujja valami elképesztően puha, bársonyos valamit érintett, ami ruganyósan változtatta az alakját a legpuhább nyomás hatására is. Léna megfeszült, szinte levegőt sem vett, Teodóra pedig látatlanba is tudta, hogy a hatalmas szeméremajkak, amelyeket már volt alkalma látni, rendkívül érzékenyek. Újabb boldogsághullám és még erősebb izgalom söpört végig az érzékein, és megadta Lénának azt, amit a lány az erotikus közeledésre szinte már elvárt tőle. A csók csodálatos volt, de az ajkán a dagadt seb sajnos fájdalmat is okozott. Teodóra kissé torz arccal húzódott vissza.
– Fájt? – kérdezte Léna, miközben megsimogatta Teodóra arcát.
– Igen, még fáj. Ma nem nagyon tudlak csókolni. – sóhajtott a hadnagy, de az ujjai mozgásba lendültek, és pillanatok múlva már egészen más módon szerzett örömet magának, lassan módszeresen simogatta Léna hihetetlen jól stimulálható szeméremajkait. Igen, ő ettől is boldog volt, mint ahogyan attól is, hogy Léna átengedte neki a kezdeményezés lehetőségét, és minden mozdulatán látszott a kényeztetés gyönyörének hatása. A puha szeméremajkak után Teodóra megérintette a benedvesedett vagina bejáratát. Furcsa volt megérinteni egy másik nőt, de a titokzatosság csak még csodálatosabbá tette az örömszerzés pillanatait. Teodóra lélegzetvisszafojtva figyelte Léna sóhajait, meg akarta tapasztalni, mi a legjobb a lánynak, és persze mindennél jobban akarta, hogy elérje, láthassa az orgazmus felszabadító hatását a hullámzó testen. A gondolatai is kalandoztak. Sajnálta a csókok hiányát, ugyanakkor hagyta a képzelőerejét szabadon kalandozni Léna zegzugain. És talált olyan buja vágyat, ami csak erősítette benne a kísértést. Gyorsan határozott. Egy pillanat alatt termett Léna combjai között. A háta ugyan belesajdult, a pisztoly ütötte zúzódás kékes színezetű nyoma sajgott kicsit, de Lénán kívül semmi sem állíthatta volna meg, hogy ne hajoljon a meztelen vénuszdombra, és ne érintse meg a nyelvével a buja szeméremajkakat. A lány nagyot nyögött, mint aki éppen szülni készül, és a puncija vágatába nyomuló nyelv hatására mozdulatlanná merevedett. Pár pillanat múlva elkezdett hullámzani a teste, és Teodóra tudta, hogy a gyönyör, amit okozott, fantasztikussá tette a szerelem beteljesedését. Picit visszább húzódott, csókolgatta a pihegő nő combjait, majd lassan, apró kis érintésekkel visszatért a nyelvével a szeméremajkakra. Elmosolyodott, hiszen ezt a módszert Melindának köszönhette, és most örömmel tapasztalta, Lénánál is remekül bevált.
– Gyere, most én csináljam neked! – sóhajtott Léna mélyeket, de Teodórának esze ágában nem volt abbahagyni azt, ami annyira tetszett neki, és amivel annyi gyönyört tudott okozni a szerelmének.
– Ma semmikép. Majd holnap, vagy holnapután. – kuncogott Teodóra, majd visszahajolt tovább ízlelgetni a világ legédesebb szeméremtestét.
– Nem fáj a szád? – túrt a lány aggódóan a szőkésvörös hajkoronába.
– A szám fáj, de a nyelvem nem! – nevetett fel a hadnagy, pici szünetet tartott a kényeztetésben, amíg belenézhetett a sötétbarna, boldogságtól csillogó szemekbe, aztán visszatért a legvágyottabb elfoglaltságához.
– Dóri! Én azt gondoltam rólad, hogy egy végtelenül aranyos, visszahúzódó nő vagy, erre tessék, sokkal édesebb vagy, mint valaha is képzelni mertem. – lihegte Léna nyöszörögve, időnként a mély sóhajoktól beleakadva a szavak kiejtésébe – És annyi benned a szenvedély, szerintem elolvadok holnapra.
– Azért ne olvadj el teljesen, őrnagy, holnap is szükségem lesz egy kis testi-lelki táplálékra! – nevetett Teodóra, ismét fokozta a nyelvcsapásokat, és mérhetetlen jókedve támadt. Megfeledkezett , sebekről, katonaságról, attól a pillanattól csak Léna, a csodálatos, szerelmes nő létezett számára.