Matekóra 5. rész

Elszólását egy pillanatnyi döbbent csend követte. Bennem abban a pillanatban lejátszódott a világegyetem egyidejűsége. Megölöm a rohadékot! De egy fejjel magasabb nálam, és 30 évvel fiatalabb. Akkor megbuktatom, kitilttatom az egyetemről! De okos, jófejű, éppen most bizonyította az OTDK-n. Akkor bealtatom, ! Azért meg börtön jár! Hímsoviniszta, beképzelt, bosszúálló énem fölött az akadémikus, bölcs belátás győzött. Hangosan mindössze ennyit sikerült kinyögnöm, miközben Anna pihegett a mellkasomon.

– Mesélj hát!
Anna mély hallgatásba burkolózott, én eldöntöttem, hogy felveszem az idős, sokat tapasztalt jóbarát jelmezt. Ha ezt dobta a gép, ezzel kell játszani. Nem gondolhattam komolyan, hogy egy szilaj, 22 éves bombázót ki tudok sajátítani!
Anna csak sokára szólalt meg. Az úgy volt... – és Anna mesélni kezdett.

„Az este lassan az éjjelbe fordult, a szállodai szoba ablakán át halványan beszűrődött az utcalámpák tompa fénye. Andrissal a padlón ültünk – még az ünnepi ruháinkban, amiben a díjátadón és a vacsorán vettünk részt. Mellettünk a padlón egy majdnem üres állt, a két pohárban egy-egy kortynyi maradékkal, de már buborékok nélkül. A győzelmünk eufóriája lassan elgondolkodó hallgatásba fordult át. Valami különös varázsa volt annak, hogy két ember, aki a matematikában találta meg az élet értelmét, most ugyanabban a csendben osztozott. A szobát beterítő jegyzetlapokon biokémiai reakciók matematikai modelljei és bonyolult ábrák sorakoztak, amiket az este folyamán szinte mániákusan elemeztünk.

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezetes lehet egy ilyen konferencia. – Törtem meg a csendet, miközben ujjaimmal lassan végigsimítottam a poharamat. – De a legjobb része talán az volt, hogy együtt csináltuk végig.
Andris elmosolyodott. A fáradtságtól vörös szemeivel pillantott fel rám.

– Tudod, amikor azt mondták, hogy csapatban kell indulni, azt hittem, hogy hátrány lesz. Aztán jöttél te, és minden képlet, minden probléma, valahogy értelmet nyert. – Elpirultam, és elnéztem a jegyzetfüzet felett.
– Nem vagy semmi, Andris. Hozzád képest én csak sodródtam az árral.
– Sodródni? Te oldottad meg azt a komplex Hilbert-tér példát, amire én rá se mertem nézni! – Kuncogott Andris, majd hirtelen egy másik hangnemben, sokkal lágyabban folytatta.