Édenkert

Szokások, rutinok, hívd ahogy tetszik, az életünket ezek szabályozzák. Már több éve nyugdíjas voltam, de életem egy részét még mindig az óra szerint éltem. Ritka az az igazi szabad szellem, aki akkor kel fel, amikor kedve tartja, legyen reggel hat vagy tíz, akik úgy esznek és alszanak, ahogy a testük mondja.
Nem, beszélj szinte bárkivel, és bevallják, hogy van rutinjuk, egy bizonyos időpont, amikor az ismétlődő dolgok megtörténnek.
A fő rutinom reggel volt. Az ébresztőm – a legmegbízhatóbb barátom – pontosan reggel 06: 59-kor kapcsolta be a rádiót, mindig a kedvenc rádióállomásomra hangolva. Miért 06: 59? Egyszerű. Az internetes rádió mindig közel egy perccel késleltette a valódi időt, és én mindig a hét órai híradóval kezdtem. Még ha hatkor ébren is lennék, ott feküdnék, amíg meg nem hallgattam a híreket és az első két zenét, aztán, és csak akkor kelnék fel.
Természetesen voltak kivételek, főleg húgyhólyag-hajtásúak... és néha egy reakció egy olyan zeneműre, amelyet különösen nem szerettem.
Amikor a feleségem még élt felkeltem, és lementem a földszintre főzni egy csésze teát. Felhoztam és ültünk vagy fél órát, megittam és beszélgettünk. Ő most eltűnt, kegyetlenül kiszakította belőlem a rák, és egyedül maradtam. De ennek a rutinnak egy része bennem maradt, csak ahelyett, hogy visszavittem volna a teát az ágyba, felkeltem és lent ittam meg, általában önkielégítés közben. Nagyon szerettem ezeket a reggeli kirándulásokat, általában valamilyen erotikus történethez, időnként pornóhoz. Lefeküdtem az ágyba, és eldöntöttem, melyik kategória lesz a kiválasztott aznap reggel, aztán felkeltem, és lendületesen folytattam. Sok csésze teát hagytam kihűlni a reggeli izgalomért.

Így történt, egy július végén reggelen is, amikor a rutinom akcióba lendült, a híreket Mozart 21. zongoraversenyének lassú tétele követte, majd Aaron Copland „Egyszerű ajándékok” című műve. Eddig tökéletes kezdés. Kilendítettem a lábaimat az ágyból, meztelenül átmentem a fürdőszobába és könnyítettem a telt hólyagomon. Amikor visszatértem a hálószobába felhúztam a redőnyt amely eddig az ablakot takarta. Felálltam és kinéztem az előttem álló üres utcaképre. Ragyogóan sütött a nap, a zöld fák, a fű kezdett kiszáradni a száraz időben.