Katonalány 1. rész

1979-be ugrunk az időben. Dübörög a szocializmus, még a mi kis nyírségi falucskánkban is. Az általános iskola nyolcadik osztályának első felében már a pályaválasztás volt napirendben. Közepes, vagy inkább rossz tanuló voltam. A gimnázium esélytelen volt, a varrónői vagy élelmiszereladói szakma jöhetett számításba. Egyik osztályfőnöki órán két katona jött be hozzánk . Igaz, fiúk kellettek volna, de én azonnal jelentkeztem. 164 cm-es, nyiszlett lány voltam, de a Magyar Néphadsereg tiszthelyettesi állománya kiöregedőben volt, így örültek nekem is. Darab, darab. Anyunak azonnal elújságoltam, aki a suli konyháján mosogatott, és nagyon megörült. Egy éhes szájjal kevesebb, hiszen apu a TSZ – ben keresett pénzét elcigizte, elitta. Mama, aki keresztény volt, de párttag is, egy jó tanáccsal engedett el.

– Lyányom! Ne feledd, a sikerhez vezető út a lábad között van, de ésszel használd, ne repedtsarkú kurva legyél!

Debrecenben, az első félévben vért izzadtam, vérben tocsogtam a surranóban, mire megérett bennem a mama mondata a siker útjával kapcsolatban. Egy kisebb szakasz lány voltunk, kicsi körletben, egy elszeparált épületszárnyban, de a nappalok koedukáltak voltak. Egy végzős szakaszvezető volt a rajparancsnokom, aki szakított a barátnőjével, mert az félre kefélt, így a vigaszt az én ölemben találta meg. Az első behatolás fájdalmas és volt, és csak a sokadik hancúr után, – egy kimaradás alkalmával egy kölcsönkért lakásban – már 15 évesen éltem meg az első fasz általi orgazmusomat.
Persze, egymásnak estünk, mint két bölömbika, repültek a ruhadarabok az égtájak és a szoba sarkainak minden irányába. csókoltuk egymást, majd alaposan kinyalt, a számban megnedvesítette a farkát és úgy hatolt belém. A kezdeti hevesség csitult, egyre kellemesebb érzés fogott el. Nem volt budiszag, nem nyomorogtunk a fotólaborban, nem nyikorgott az őrszoba vaságya. Végre, felszabadultan arra tudtam figyelni, hogy mi is történik. A srác magára fordított, és ekkor jött az áttörés. Míg ő a fejlődésben levő cicijeimet fogta, nyomta, harapta, én a csiklómat a testéhez tudtam nyomni, és felvenni azt a szöget, amiben ez a nyomás megmaradt. Jött a masztikkor ismert érzés, majd az orgazmus. Kicsi pihegés után hálásan szoptam végig, nyeltem, ahogy tudtam. A fiúnak is bejött.
Innentől a raj csókosa lettem. Csak hadtáp ügyeletet, vagy helyettes és alegység ügyeletet kaptam, és feltűnt, minden kimaradásom keresztülment a kérelemláncon. Másodikban a századírnok babája lettem. A kivételezés megmaradt, sőt már jutalmakra, többletjuttatásokra is felterjesztettek, amiből az otthoniakat is tudtam támogatni. Második vége felé a legfiatalabb szakaszvezető és egyedüli női rajparancsnok lettem.

A sport mindig is az életem része volt. Elkezdtem bokszolni annak ellenére, hogy akkoriban kevés női bokszoló volt, sőt, de én fiúkkal is szívesen vívtam. Harmadikban rájöttem, kitaláltam, hogy akkor tudok kedvező pozícióba kerülni, ha a kiképzőtisztek babája tudok lenni. Életem már csak a csalfaság, a férfiak kerítése körül forgott. Nem érdekelt a kadétok utálata, hogy csókos vagyok, és az sem, hogy kinek az ágyába fekszem, és kiéből kelek. Egy cél lebegett a szemem előtt: az őrmesteri rang, és a jó minősítés, ami jó alakulthoz helyezést jelenthetett.
A huszonéves tiszthelyettestől az ötvenpluszos főtisztig megfordultak az ágyamban, vagyis a lábam között. Ahogy egyre biztosabb pozícióim voltak, egyre több helyről jött a hátszél, egyre több keresztapám lett, így már én tudtam válogatni, élvezni a faszokat. A fiatal, kemény durungtól a fityegő húsocskáig. Mindnek megvolt a maga szépsége, a maga izgató eleme. A fiatalos hév nem jött be annyira, mint az idősek megfontolt, már inkább velem törődő, foglalkozó, többszörösen kielégítő, és a fiatalságukra emlékeztető, fiatalkori feleségükre hasonlító testemmel foglalkozás. Jó volt, hogy nem együtt alvós randik voltak, csak a családjuktól ellopott órák. A fasz szeretete, és – az akkori feleségekkel ellentétben – hogy nem irtóztam a gecitől, kiemelkedően kapóssá tett. 17 évesen – egy a szex terén tapasztalt – nővé értem. Persze, így meg lett a törzsőrmesteri rang, és a kiváló szakmai kitüntetés, amivel már én válogathattam az értem jelentkező alakulatok közül.

A célom az volt, hogy olyan helyre menjek, ahol lakást is kapok. Szakmai kihívás nem volt, hiszen az alapokra kiképeztek minket. Egy közép-magyarországi kis falu szélén, egy lokátoros laktanyát választottam, mert ott felajánlottak egy szolgálati lakást. A laktanyától 10 km-re volt a tiszti lakótelep, ahol az eredetileg gondnoki, földszinti lakás, egy szoba, konyha, zuhanyzós wc-ből állt. A laktanyában két század volt. Egyik a települő, a másik a telepített lokátorokkal. Nekem többszörösen is jó volt. Nem volt nagy a létszám, és pont egy őrszakasz élére kerestek tiszthelyettest. Az is fontos volt a számomra, hogy a pk szintén Debrecenben volt harckocsizó, míg ide nem helyezték századosi rangban. Szíposz, azaz Sípos zászlós volt az őrparancsnok és a fegyvermester is egyben. Kicsi, 160 cm alatti, 50-es, selypítő emberke volt.
A szülőföldemet gyakran illették a „tirpák” jelzővel. Ez Magyarországon egy tájegységhez és népcsoporthoz köthető kifejezés, de gyakran használják pejoratív értelemben is. A „tirpákok” eredetileg a mai Szlovákia területéről, főként a Felvidékről származó, szlovák ajkú telepesek voltak, akik a 18. században, a Rákóczi-szabadságharc utáni időszakban telepedtek le Nyíregyháza környékén. Mivel szorgalmas, vallásos földművelők voltak, nagyban hozzájárultak a térség fejlődéséhez és a gazdaság fellendítéséhez. Idővel a „tirpák” szó elkezdett a vidéki, egyszerű, „falusi” emberekre utalni, sokszor lenéző értelemben használva. Eredeti jelentésétől elszakadva, így sok helyen a mai napig használják sértésként, vagy csúfolódásként, főként „bunkó”, vagy „parasztos” jelentésben. Én gyorsan rájöttem, ha kell, akkor tudok tirpák lenni, amiben nem volt köszönet.
Az első alakulatomnál bizony eléggé kétkedve fogadtak még a tisztek is. A kantinban az ugratásom, lenézésem, – női mivoltomból kifolyólag – becsmérlésem zajlott. Pont Sípos volt leginkább ellenem. A felvételemkor a parancsnoki irodában velem szemben a százados, a rá merőleges tárgyalónál két főhadnagy foglalt helyet. Az egyik a politikai tiszt, a másik a törzsfőnök, aki a parancsnokhelyettes volt. Ők 40-45 évesek lehettek, na meg Szíposz. Én az asztal végén vigyázzban álltam.

– Pittám, ne passza mán meg a kujva ég, hogy egy tejfölösz szájút, főleg egy havonta alul szivájgó nősztényt akajsz a nyatamba passzni!
– Zolikám, kihívás, tudod a kihívás. Mindig ezt mondod!
– Passzad mán meg, és ezt pont nyugállományba vonulászom ejőtt nem atajom!
– Nyugodjál már meg a kibaszott életbe! – Csapott a tenyerével a törzsfőnök az asztalra.
– Már úgy rinyálsz, siránkozol, mint egy vén, baszatlan picsa! Add be az áthelyezési, vagy leszerelési kérelmedet! Szignózva továbbítom az ezrednek.
– Elmész te is a faszompa! – Rúgta hátra a széket Sziposz, és hozzám, elém lépett.
– Tapsz tőjem egy hónapot, de tészülj fel, véjt izzadsz, össze szajod még a bokád is mellettem!
– Téjünk engedélyt távozni! – Csapta össze bokáját, és tisztelgett a parancsnok felé.
– Engedélyt megadom, a törzsőrmester marad! – Mondta higgadtan a politikai tiszt.
Négyszemközt vázolta, hogy ne féljek a zászlóstól. ugyan, de beszari, amúgy meg amilyen kicsi, annyira jószívű. Ki fogok jönni vele, csak tiszteljem emberileg. Így is lett. Ittam a szavait, szívtam magamba a tudást, amit nem félt átadni.
A sorállomány is bizonytalan volt velem. Nő voltam, ráadásul szinte mindegyiknél fiatalabb. A katonai szakközépben a politikai eszméket tanító főhadnagyasszony néhány jótanáccsal engedett el minket a bizonyítványosztás után. Többek között azt mondta: „Lányok, legyetek biciklisták! Felfelé hajlongani, lefelé taposni. ” Ezt mi lerövidítettük, „felfelé nyalni, lefelé szarni” alakra. A főhadnagyasszony részletesen magyarázta, hogy ezt hogy érti. Az alánk beosztottakkal – rangtól, kortól, beosztástól függetlenül – szigorú magázódás, távolságtartás, lenézés és zárkózottság a megfelelő viselkedésforma. Ha kellően utálnak már, akkor keménykezűség, majd néha dícséret, de azt csak módjával, míg a teljes tiszteletet meg nem kapjuk. Tirpáknak tartottak, és az is voltam velük. A kapcaronggyal jobban bántak, mint én a sorállománnyal.

Felfelé nyaltam, vagyis akartam, de nem kellett három hét sem, hogy rájöjjek, itt a lábamközén át nem vezet kikövezett út. A politikai tiszt a parancsnok feleségének (aki 38 éves volt és katonai képzés nélkül főtörzsőrmesteri rangban az eü részleg vezetője, civilben ápolónő) csapta a szelet, és biztos kúrogatta is. A parancsnok meg a politikai tiszt feleségét kefélgette, aki a gazdasági részleg polgári alkalmazottja volt. Ebben tuti voltam, mert a folyosón összefutottam vele, amikor kijött a parancsnoki irodából, kissé zilált frizurával, rendezetlen öltözetben, hátul a blúza kicsúszva a szoknyából. Amikor elment mellettem, a karját megfogva visszahúztam.

– Erzsike, gyűrd be hátul a blúzod, igazítsd meg a hajad, és meg van csavarodva a harisnyád!
– Köszipuszi! – Próbált vörös fejjel jópofizni.
Tudtam, hogy kis csitriként nem rúghatok labdába, meg amúgy sem akartam két másik nővel osztozni egy faszon. A törzsfőnök felesége meg a pénztáros volt, és rövid pórázon fogta a férjét. Szinte vécére is együtt mentek, sokszor az ablakból nézte a férjét, amikor az felettesemként ellenőrizte, hogyan alakiztatom a szakaszomat. Ezekből leszűrtem a tapasztalatot, hogy hátszél nélkül, sodródnom kell az árral.

Három hónap ottlétem után volt egy tiszti gyűlés a városi Tisztiklubban. Egy pasi játszott szintetizátoron, és dőlt a mindenfelé, én – mint – narancsszörpöt iszogattam, és sajnáltam a telephely szakaszparancsnokát, aki éppen akkor ÜTI volt. Cserélhettünk volna. A parancsnok és a törzsfőnök felesége is, – női mivoltukból kivetkőzve, – már este nyolc után csacsi voltak. A parancsnok vitte haza őket – a sorállomány között fokosnak nevezett, – UAZ-zal. Azért „fokos”, mert azzal járt az ügyeletes parancsnok, az orosz terepjáróval az UAZ-469-el, amelyet az Uljanovszki Autógyár (Uljanovszkij Avtomobilnij Zavod azaz UAZ) fejlesztett ki. A suliban külön vizsgafeladat volt ez a modell. Az 1970-es években váltotta fel a GAZ-69-et, és sok helyen a mai napig használják, különösen nehéz terepen, vagy katonai célokra, bár nagyon sokat eszik. Nos, azzal mentek, ill. Támolyogtak, imbolyogtak el.

A magára maradt törzsfőnök érdeklődése hirtelen a magányosan üldögélő Klárikára, azaz rám terelődött. Próbáltam itatni, de mérsékletes volt. Alig félórával a felesége távozása után megkérdezte.

– Nem akarsz hazavinni a kocsimmal? Utána visszajöhetsz vele, de nekem nehéz hetem volt.
– Igen is, főhadnagy elvtárs! – Pattantam fel szolgálatkészen.
– László. Nyugodtan hívj így a laktanyában is, de a sorállomány előtt ne.
– Értettem, köszönöm főha... László. Mehetünk.
Egy 1500-ös Ladája volt, mint a VÁP-osoknak Debrecenben. Összefostuk magunkat, ha megláttuk. Ők voltak a katonai rendészek, és általában egy ezredes és egy tiszthelyettes ült benne. Na, – talán miattuk is bosszúból – farolva, kipörgő kerekekkel indultam a murvás udvaron.

– Hééééé héhéhéhé! Úgy bánj vele, mint egy szűzlánnyal! – Förmedt rám, mire én azonnal felengedtem a gázpedált.
– Nem tudom, hogy kell bánni egy lánnyal, főleg egy szűzzel! – Válaszoltam poénosan.
– Jól van na, nem úgy értettem. Megmutatom majd.
– Mikor?
– Ha nem leszek .
– Nem arra gondoltam... – Még mindig poénnak szántam.
– Na, azt akár most is!
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Pont ezt a választ nem vártam tőle, de mégis felcsillant egy reménysugár, helyesebben kettő. Egy: végre fasz járhat bennem, kettő: ha ez meg lesz akkor sínen vagyok. Lesz pártfogóm, jószántából vagy egy kis ráhatással.
Nem volt nagy a lakótelep, így egy bokor takarásában parkoltam le a szolgálati lakásomtól nem messze. Gyorsan, lopakodva mentünk a lépcsőházhoz, még villanyt se kapcsoltam. Bent a lakásban, ahogy kattant a zár, László egyből a falnak nyomott, és a szája a számra tapadt. Szerencsémre csak ivott, és nem szívott cigit, így nem volt áporodott a nyála, nem volt pöcegödör a szaga. A vehemenciája a csókban nem érződött. Finom, lágy, figyelmes volt, ami nem egy ember gyors menetére utalt. A szoknyámmal együtt a bugyimat is letolta, és megmarkolta a pinámat. Hál’ Istennek, még nem volt durván szőrös, és arra figyeltem, hogy a bugyim vonalán ne érjen túl. Én is kigomboltam a nadrágját, lehúztam a cipzárját, majd a hátamat a falon csúsztatva elé térdeltem. Nem volt szaga a faszának. Úgy gondoltam, hogy a buli előtt, a munka után zuhanyozott, ahogy jómagam is. Szinte már merev volt, így könnyen csúszott le a fityma a makkról, és már kaptam is be, nyeltem tövig a nem vastag, de kellően hosszú faszt, ami számomra pont ideális méret volt. Mások szerint jól szoptam, talán Lacinak is tetszhetett, mert a vállamat fogva támaszkodott, néha az ingen, melltartón keresztül megmarkolta a melleimet. A kíváncsiság fenntartása végett jó lett volna végig szopni, de ahhoz nem volt elég spicces, meg akkor nekem is csak az ujjaim maradtak volna. László sem így gondolta. Hónom alá nyúlva felhúzott, megcsókolta a faszt ért nyálas nyelvemet. Betolt a szobába, az ágyra lökött, és elém térdelt. Viszonozta a szopást, alaposan kinyalt, közben felül is vetkőztünk mindketten. Már kezdtem élvezni, amikor fölém hajolt, és ujjaival igazítva belém tolta a faszát. Ütemesen baszott, velem talán nem is törődve, inkább csak magával. Addig izegtem-mozogtam alatta, míg úgy nem helyezkedtem, hogy a csiklómat is érje inger. Innen számomra egyenes út volt az orgazmushoz, főleg hogy a mellemre nyomtam a fejét, hogy szopja. Gyorsan jött a kéj. Közepes intenzitással élveztem, de akkor is jobb volt, mint az ujjaim. Nem engedtem magamnak időt pihenni. Lefordítottam magamról, és hevesen szoptam, a golyóit, mellkasát simogattam, markoltam.

– Élvezni fogok! – nyögte.
Én ebből a mondatból tudtam, hogy a felesége nem engedi a szájába élvezni. Én igen. Még inkább rákapcsoltam, és éreztem, hogy mennyire élvezi. Lenyeltem a kiadós anyagot, majd alkaromba töröltem a számat. Így, hogy mind lenyeltem, nem sok utóíze maradt a gecinek.

– Hát tudod Klári, engem így még nem szoptak le! – Mondta hálásan, mikor már öltözött.
– Köszönöm!
– Szívesen! Jó volt nekem is! Ja, és bármikor, csak szólj! – Ezt már az ajtóban mondtam.
– Úgy lesz! – Válaszolta csendesen, a szemembe nézve.

Ettől az estétől kezdve már jobban el mertem engedni magam, tudtam, hogy van hátvédem. Nem tűnt fel senkinek, hogy amikor ÜTI voltam, mindig László volt az ügyeletes parancsnok, és a fiatal kezdőt – azaz engem – esténként ellenőrizni kellett. Volt, hogy csak az asztalra hasalva dugott hátulról, a parancsnoki irodában, a szőnyegre élvezve, (szerintem bosszúból), de olyan is előfordult, hogy takarodó után jött, és a négy óra pihenőmet végig szeretkeztük a vasrácsos priccsen. Így már élvezetesebb volt a katonaélet, és tudtam, hogy ezt lehet fokozni is.