Szikla és Virág

A jég tömeg alatt simára csiszolódott sziklák között óvatos,  de határozott léptekkel lopakodott előre Szikla,  a gyakorlott vadász.  Hegyi kecskét akart elejteni,  hogy asszonyát és is jól lakassa.  Ők hárman együtt éltek,  kitaszítottak voltak akiket a törzsük elüldözött.  Kevés esélyük volt a túlélésre,  de ez már a harmadik tél kezdete volt,  amit együtt kellett átvészelniük,  így bízva a jó szellemekben reménykedtek.
A hús megfüstölve sokáig elállt,  a bőrből kabátot vagy sapkát varrhattak.  Cipőiket nyúlszőrből varrták.  Fekhelyüket dögön talált,  nyúzott medve bőr adta,  egy ősi barlangban ahol faragott csontok és tűz nyoma tanúskodott a hely élhetőségéről.  A barlang egyik hátsó szegletében sámáni rítusok festményei árulkodtak az elfeledett misztériumokról és hitviláguk gyökereiről.  A tűz életben tartásához rengeteg fát találtak,  a közeli erdőben.  Alig száz lépésnyire a barlangtól,  egy felszín alatti üregből feltörő forrás adta a vizet,  éjjel és nappal,  ami sosem apadt el és sosem fagyott meg.
Éjjel amikor Szikla és Virág közös ,  Égikő elaludt a meleg medvebőrbe burkolózva felébredt vágyuk.  Szenvdélyük nem csillapodott az évek alatt és mivel ruha nélkül aludtak hamar megtalálták a módját,  egyesülésük bekövetkezésének.  Szikla volt felül,  Virág pedig kitárta neki ölének forró,  nedves ölelését.  Lassú,  de erős lökésekkel nyomta merev hímvesszőjét a kellemes szorítású,  forró,  nedves pinába.  Virág vissza folyatott nyögései,  erős sóhajokká csendesültek,  ahogy vágyuk egyre magasabbra hágott.  Szikla nem kímélte és csípőjét nem lassította le,  de hirtelen kirántotta farkát és erős lökéssel vissza tolta újra és újra,  szerették ezt a játékot.  Szikla,  asszonya kerek forma farát szerette nézni ahogy magja elöntötte bensőjét.  Így hát négykézlábra parancsolta,  meg ragadta egyik kezével Virág derekát másik kezével merev farkát és így hatolt belé.  Ütemes ki-be húzogatással érte el vágya csúcsát,  amit nem csillapított érzékenysége,  így folytatta és tovább lökdöste Virág punciját,  míg magja utolsó cseppjét is belé nem engedte,  már félkemény farkából.
Másnap a hajnali szürkületben,  az árnyékként lopakodó Szikla ismét vadászni indult,  szükségük volt a zsákányra ha túl akarták élni a telet.