Felmelegítve a káposzta is jobb 2. rész

– Nem tudok hozzád menni, és te sem tudsz hozzám jönni, mert az idősek otthonában leszek, az éjszakai ügyeletes vezető helyett hétfőn, szerdán, pénteken. Vissza kell adnom ezt a henyéléssel töltött hetet a kollégámnak. – Magyaráztam. – Ja, meg amúgy sem tudod, és én sem tudom hova kéne menni.
– A második az nem kifogás...
– Persze, ha akarsz, hétfőn munka után meglátogathatsz az otthonban.
– Ott leszek. – Csukta be maga után az ajtót.

Hétfőn egyből az otthonba mentem. Próbáltam már nem Zolira és a történtekre gondolni, de bárkivel, – dolgozó, vagy lakó – találkoztam, az első a kérdése az volt, hogy éreztem magam, mert látszik, hogy ki vagyok simulva. A délután az e-mailek megválaszolásával, és két kimenő ajánlat jóváhagyásával telt. Negyed hatkor a belső – piros telefonnak nevezett – mobil.

– Emese, egy úr keresi. Hiába mondtam neki, hogy ötig volt munkaidő, ő ragaszkodott hozzá, hogy hívjam fel. – Közölte a biztonsági őr a telefonba. Kitettem a kameraképeket a monitorra. A képen Zoli vigyorgott fülig érő szájjal.
– Engedje be, és igazítsa útba az irodámhoz. – Válaszoltam neki.
Gyorsan beletúrtam a hajamba, parfümöt fújtam magamra, vékony rúzst húztam az ajkaimra és összedörzsöltem őket. Pont végeztem, amikor kopogtak. Az egyik ápoló nyitott ajtót, és engedte be Zolit. Felálltam, elé mentem, mint általában a vendégeim elé.

– Szia, Zoli!
Nyújtottam a kezemet, aminél fogva magához húzott. Még jó, hogy nem csókolt meg, mert az ápoló még pont visszanézett, és megláttam a szája sarkában a mosolyt. Miután becsukta maga mögött az ajtót, én két tenyerem közé fogtam Zoli arcát, és szó szerint lesmártam. Láttam a szemein a meglepetést, nem számított ilyen heves reakcióra. A frissen rúzsozott szám szerencsésen szétkenődött rajta. A csendesen ölelés bontása után felnevettem, megigazítottam a ruhámat, az asztalon lévő papírzsepi tartóból a kezébe adtam kettőt, magamat is letöröltem, és már a csókálló, kevésbé rikító rúzzsal tettem magam vállalható állapotba. Egymás szavába vágva meséltünk a külön töltött időről, de hatkor félbeszakítottam a diszkurzust.

– Zoli, itt szigorúan rendszerezett programok vannak. Hat és fél nyolc között vacsora, amin mindig részt veszek, megtisztelve a lakókat, az eltartóimat, hiszen belőlük élek. Elmész vagy jössz velem?
– Bbbb, ha lehet...
– Miért ne lehetne? – Álltam fel, és az ajtóig kézen fogva húztam, de a folyosón egy kicsit mögöttem jött.
Az étteremnél már sor állt. Zolin láttam az elcsodálkozást, a tiszteletet és némi örömet. A hely a régi szoc. Üdülő valahai önkiszolgáló étkezdéje volt. Jellegét megtartva, felújítva, a lakók fiatalságát idézve szolgálta a közönséget.

– Mint régen a menza! – Súgta a fülembe Zoli, míg mi is sorban álltunk.
– Ó, a régi sárga műanyag tálcák, a kék szélű egyen porcelán tányérok... és basszus, a sárga, narancssárga műanyag teás poharak! Ó és a kancsók! Retró az egész, mégis otthonos és tiszta!
Már a pultnál álltunk, amikor Jucika – a szakácsunk – lépett hozzám a pult túloldaláról.

– Drága Emese, süssek gyorsan valamit? – Kérdezte.
– Dehogy, mint mindig, azt eszem, amit a többiek. – Mondtam neki, majd Zolihoz fordultam. – Neked kell valami más?
– Hát hülye vagy? Csurog a nyálam. Paprikával enyhén megbolondított krumplifőzelék, fasírttal. Mennyei kaja! És ott az ecet is. Hogy kéne már más? De köszönöm! – Japánosan, a melléhez emelt, összetett kezekkel hajolt meg Jucika felé.
A szokott helyemen ültünk le. Minden szempár sunyin bennünket figyelt, sutyorogtak, meg lett az esti téma. A vacsora után beültünk a kultúrterembe mi is. Az Izaura tévécsatorna ment, mint mindig. Romantikus film, amiben már a második percben tudni lehetett, hogy ötven perc múlva melyik nő és melyik férfi csókolózik majd. Én magam sem tudtam mi történt velem, de izegtem-mozogtam, viszketett a pinám, faszra vágyott, mint 20 évvel ezelőtt. A tenyerem izzadt, nem győztem a szoknyámba törölni. Fél órát bírtam, majd csendben felálltam, Zoli követett. Kis kitérővel a nővérpulthoz kanyarodtam. Az éjszakás főápoló éppen dokumentálta a gyógyszereket.

– Bocsi, Katika! Mi kimegyünk egy kicsit a hátsó ajtón, ne kapcsold vissza a riasztót! Sétálunk egyet, és majd én élesítem. Köszönöm! – Hadartam, közben remegett a lábam.
– Oksa. – Mondta, és már dolgozott is tovább.
Tudtam, hol van a kertben a kamerák holttere, – eleget nézem a képeiket a monitoron, – így a holttérben már ugrottam is Zoli nyakába. Már visszafogottabb voltam, ő meg ellenkezőleg. Kigombolta a blúzomat, kivette a melltartóból a melleimet. Az őszi hidegben jó volt a bimbóimnak a meleg szájban pihengetni. A szoknyámat felhúzva letolta az egyik lábamról a harisnyámat és a bugyimat. Fél fenekemet a pad háttámlájának támasztottam. Zoli a térdem alá nyúlt, megemelte, és a másik kezével igazította be a közben kiszabadított farkát. Nem kényeztetett, alaposan, keményen baszott, a melleimet harapdálta. A hideg ellenére gyöngyözött a homloka. Elég nagy hévvel dugott, amitől a fapad vékony háttámlája súrlódott a fenekemen, és ez gátolta, hogy teljesen beleélhessem magam. A hideg sem járult hozzá az ellazulásomhoz. Jónak jó volt az érzés, – a gátló tényezők ellenére, – de a teljes ellazulásom elmaradt. Zoli az utolsó pillanatban kirántotta, és a harisnyás combomra élvezett, miközben a fejét a vállamra tette. A harisnyán nem folyt annyira, és gyorsan hűlt a kezdetben meleg geci. Érezhette, hogy fázom. Jobbnak véltem megszabadulni a harisnyától és a bugyitól, amit Zoli zakójának a zsebébe tettünk. Ölelve, fázó lábbal és lábközzel mentünk az épület felé. Beriasztóztam az ajtót, és siettünk a pihenőszobámba. Saját ágynemű garnitúrám és ágyneműm volt a szekrényembe zárva.

– Kicsit felmelegszem, és kikísérlek! – Mondtam puszi után Zolinak.
– Nem alhatok itt? – Kérdezett vissza.
– Itt? – Mutattam a 90 centis, egyszemélyes ágyra.
– Ez a gumimatrachoz képest franciaágy! – Felnevettünk a fiatalkorunkból feltörő emléken, amikor egy kétszemélyes sátorban, egy 50-60 centis matracon aludtunk, a Balcsi partján vadkempingezve. Ott dugott meg előbb a holdfényben a vízparton, miközben a lábunk a vízbe ért, és a pici hullámok nyaldosták a fenekemet, majd a sátorban, ahol vacogva, összebújva aludtunk a csak félig felfújt matracon.
– Nincs ellenemre, de ne feledd, hogy huszonévvel öregebbek, és majdnem annyival testesebbek is vagyunk!
– Te nem, hisz örökifjú vagy, és maximum a cicijeid dagadtak jó nagyra. Bezzeg én...
– Maradtál egy jó pasi! – Vágtam a szavába. – Menj zuhanyozni, itt a törölközőm, én addig megágyazok.
– Menjél te, te fagytál át, én meg... én meg... – Tekintgetett, keresve az ágyneműt. Kinyitottam a szekrényem.
– Én meg megágyazom. – Fejezte be a mondatot.
Mindketten gyorsak voltunk, a jó meleg víz jól esett. Pucéran feküdtünk az ágyra, egymást átölelve. Csók közben éreztem a mentol illatát, és tudtam, hogy megint az én fogkefémmel mosott fogat, mint régen, pedig tudta, hogy utálom, annak ellenére is, hogy minden testnedvét ismerem, hiszen fiatalon a dzsindzsásban, amikor a fű megvágta a vállam, még le is gyanánt, és akkor...
De régen is volt, és de szép is volt! Előjöttek az emlékek, amiket lassacskán melegítettünk újra. A melleimet izgatta, amiknek nem kellett sok, hiszen én kielégületlen maradtam. Kíváncsian, félve simogattam az alhasát és lejjebb, de szerencsémre Zoli középkorára is többlövetű maradt. Jó kemény volt. Rámásztam, a farkára ültem. Egymást néztük, én csak a csípőmmel köröztem, felnyársalva magam a faszon. Egymás melleit simogattuk, emelgette a csöcseimet. Az első néhány komolyabb mozdulat után recsegni kezdett az ágy. Hirtelen nem tudtam, hogy ki van a szomszéd szobában? Ja, a Trenics házaspár. Mari néni süket, mint egy nagyágyú, de Gabi bának éles hallása van még hetven felett is. Már nem érdekelt. Egyre ütemesebben, gyorsabban ugráltam a faszon. Az ágy szerkezete recsegett, a lábai ütemesen kopogtak. Zoli a melleimet próbálta lefogni, hogy ne csapkodjanak szárnyként a testemen, még a végén elrepülök. Végre, a mindig álmodott, visszaemlékezett és vágyakozó érzés átjárta a testemet, a gerincem kiszakadását csak a bordák tartották vissza. A számba tömtem három ujjamat, azt harapva csillapítottam a kitörni készülő sikolyokat, nyögéseket. Ráborultam Zolira, és erőtlenül, zihálva élveztem ki a régi-új érzést. Hálás voltam mindenkinek, hogy ismét átélhettem. Az erőm és a vágyam hamarosan ismét teret nyert. Kihátráltam a faszról, és már nyaltam is le a nedvemet a kemény, eres dákóról. Szerettem a saját nedvemet lenyalogatni az ujjaimról, de ez így teljesen más volt. Csak a nyelvem hegye érintette először a sima makkot, majd a rést vettem kezelésbe, végül az egészet a hegyétől a tövéig, sőt a zacsiban lévő golyókat egyesével szívtam be, masszíroztam a számmal. Tudtam, hogy Zoli szereti a hosszas foglalkozást ezen nemes testrészével. Én is szívesen időztem ott, bár már kielégültségemben ez egy másfajta öröm volt, az „adni jó” érzése. Lassan bólogattam a farkon, figyelve a határokat. Túl mélyen engedve a köhögés, öklendezés tudom, hogy illúzióromboló a férfiaknak. Kihúzva meg ne essen ki, ne ütközzön a fogaimnak. Zoli szuszogása gyorsult, míg kétoldalról megfogta a fejemet, és szó szerint baszta a számat. Nyálam, könnyem csurgott, de tudtam, hogy ilyenkor a férfiuralom megtestesülése jön elő, amíg ki nem elégül. Nyeltem, ahogy bírtam, a gecijét. Hálásan fektette a fejemet a hasára, majd amikor már feszülő izmai ellazultak, felhúzott magára. A fél testem rajta volt, fele meg mellette. Betakaróztunk, és reggel ötkor az órám rezgésére ébredtem. Nagyon kellett , de olyan zsibbadt volt minden porcikám, hogy lábra álláskor a fenekem visszahuppant az ágyra. Kitámolyogtam és a kagylóra zuhantam, de már ömlött is ki belőlem a . Reggel mindig rengeteget , még félig szundikálva. Amikor végeztem, felnyitottam a szememet, és láttam, hogy Zoli a merev farkát rám irányította.

– Rád ? – Kérdezte még rekedten.
Felszínre jött a régmúlt, amikor így ültem, és a melleim közé , a testem vezette a a vécé kagylóba. Kellemes, langyos és bizsergető érzés volt, mintha tegnap lett volna.

– Ne, most ne! – Álltam fel, úgy töröltem meg puncim.
Zoli is , a vécécsészéből felreppenő a lábamon is landoltak. A kis zuhanyzókabinban egymás után zuhanyoztunk. Kicsit még játszott a melleimmel, megujjazott, de nem volt idő beleélni magamat és viszonozni, mert indult a nap. Hat órától reggeli. Zolit is meghívtam vajas kenyérre párizsival, paprikával, paradicsommal, és menzás, üstben főzött teára és cikória kávéra. Láttam Zolin a örömet a reggelinél. Talán miattam, talán a kaja miatt. Már kifelé jöttünk, amikor szembe jött a Trenics házapár, cukin, kéz a kézben. Gabi bá kajánul vigyorgott és kacsintott egyet nekem, amitől lángvörös lettem. Na, erre tovább, még jobban vigyorgott, és a nagy ujjával lájk jelet mutatott, már látványosan. Mikor elhaladtak mellettünk Zoli foghegyről kérdezte meg.

– Szomszédok?
– Aha! – Mondtam, és mindketten kuncogtunk.
– Szerintem kiverte magának az öreg. – Kuncogta Zoli.
– Ne haragudj, de nem kérdezem meg tőle.
– Ne is! Este gyere hozzám. Itt a kulcs és a cím! – Nyomta Zoli a tenyerembe már a kijárati ajtónál a cetlit és három kulcsot.
– Igen, de ezt hogy...
– Érezd otthon majd magad! Imádlak, legyen szép napod!

Még hápogtam, de már csak a lépései hangját hallottam a kavicson.