Felmelegítve a káposzta is jobb 1. rész

Negyvenkét évesen egy 4* szálloda kertjében sétáltam egy) őszbe hajló szerda estén. A sarokteraszon férfiak nevettek, iszogattak, beszélgettek. Talán túl hangosan is, ezért feléjük tekintettem, és szoborrá merevedtem. Ott ült közöttük a húsz éve nem látott Zoli. Egy fa tövében lévő padhoz támolyogtam, leültem és a felszakadt sebeimet nyalogattam.
Annak idején a városi gimiben voltam másodikos. A többiek strébernek tartottak, mert én még a szünetekben is – az udvaron, egy széken ülve – a következő óra anyagát néztem át. Egy ilyen áprilisi napon is a törit nézegettem, mikor a semmiből, egy foci labda oldalról az arcomnak vágódott. Mint egy lisztes zsák, úgy dőltem le a székről, és forgott velem a világ, az orromból ömlött a vér. Hirtelen egy srác tornyosult fölém.

– Bocsika! – Mondta, de látta rajtam, hogy itt nagyobb a baj, mint amit egy bocsánatkéréssel meg lehet oldani.
Mint egy kiütött bokszoló, úgy ülhettem ott, zavarodott ábrázattal, orral. A srác papírzsebkendőt tett az orromhoz, egy másikkal törölgette a már a nyakamon csurdogáló vércsíkot. Kezdett szűnni a koponyámban az agyam remegése, teret adva a fájdalomnak. A negyedik C-ből, Zoli volt a fiú. A suli top tízes pasija. Zavartan segített fel, és támogatott a tanárihoz. A csengő zúgása tovább erősítette a testemben a fájdalmat. Az igazgatóiban lévő heverőre fektettek, vizet adtak.

– Hívjunk mentőt? – Kérdezte a dirinő.
– Nem! – válaszoltam.
– Biztos?
– Igen.
– Zolikám, maradj itt Emesével, mindjárt beküldöm Marikát, az egészségügyisek osztályfőnökét.
– Ne haragudj, öööö... Emese! Nem volt szándékos!
– Oké, nyugi túlélem! – Mondtam, és felültem. Az orrom már nem , a ruhámat kezdtem rendbe szedni, mikor Marika tanárnő bejött. Az arcomat, az orromat tapogatta, nézte a szememet.
– Jó, nem nagy a baj. Maradj itt a következő szünetig! Te is Zoli! Ha szédülnél, vagy jobban fájna a fejed, szaladj – fordult Zoli felé – a 3D-ben leszek.
Na, így kezdődött – először csak a sajnálatból, szánalomból – a barátságunk, majd kezdtünk összecsiszolódni, már sulin kívül is találkozgatni, bár tudtam, hogy Zolinak nívósabb női voltak, mint én.
Az érettségi időszakában Zoli bejárt hozzám, és a tornaszertárban elcsattant az első csók. Nyáron sokat lógtunk együtt. Csókolózás, tapizás és petting volt a pont a kiadós, tárgyilagos beszélgetésekre. Jól kijöttünk, és bár nem mondtuk ki, de jártunk. Augusztus utolsó hetében – akkor már tudva, hogy Zoli egyetemista lesz a gépészmérnöki karon – náluk megtörtént a dolog. Lefeküdtünk egymással. Az első behatolás még fájdalmas volt, de másnap már élvezni tudtam, ugyanúgy, mint a maszturbálásomat és a pettingelésünket. Attól a naptól kezdve rendszeresen éltünk nemi életet. Anya elvitt a nőgyógyászához, aki ugyan egy kicsit korainak tartotta, de azért felírta a legkíméletesebb fogamzásgátlót.
Zoli sokszor csak azért jött haza akár este is, hogy velem lehessen úgy is. Boldogsággal teltek a hetek, hónapok, évek. Én is egyetemista lettem a Közgázon. Találtunk egy olcsó albérletet, ahol már szinte egy családként éltünk. Imádtam vele a hétköznapokat, és az intim együttléteket is. Már nem voltak tabuk, már bármit megtettünk a másiknak a saját és a másik örömére. Zoli szerint nagyon jól szoptam, eddig még egy nő sem kényeztette olyan érzékien orálisan, mint én. Nekem semmiben nem volt akkor még összehasonlítási alapom, amit tudtam, azt csak Zolitól tanultam, aki nyílt őszinteséggel formált a vágyainak megfelelően. Szerettem vele hosszan, kitartóan szeretkezni, de ha úgy volt idő, vagy lehetőség, tíz perc alatt is feljutottunk a csúcsra. Sokszor, – vagy inkább mindig – el tudtunk a mélyből a magasságokig jutni. Tabumentes életet éltünk. Ő utolsó éves végzős volt, én harmadéves, amikor óriásit hibáztam. Gondolataimat hirtelen – mint 16 évesen a labda – Zoli hangja szakította meg.

– EMESE! – Állt előttem teljes férfiúi pompájában. Én megijedtem, szinte rosszul lettem.
– Szia! Jól vagy?
– Szia Zo... Zoli. Háááát jól. – Nyögtem a nézésétől megbabonázva.
– Úgy nézel ki. Mint amikor fejbe rúgtalak, csak az orrod nem .
– Őszintén? Úgy is érzem magam, csak nem a labdától, hanem a látásodtól. Basszus, csípj meg! – Szedtem addigra össze magam.
– Ennek örülök, vagy annak, hogy látlak? – Nézett rám , majd nyújtotta a kezét, hogy álljak fel. Megfogtam. Hideg, mégis nyirkos volt a tenyere, és olyan puha, mint akkor.
– Megasszonyosodtál! Csinosabb vagy, mint akkor... csak... – Elharapta a további szavait.
– Mit keresel itt?
– Anyuék üdülési jogát megörököltem. Azt töltöm.
– Meghaltak?
– Nem, csak a szívembe kötöztek.
– Sajnálom. – Nyögte ki.
– És te mit csinálsz itt? – Kérdeztem vissza rövid csend után.
– A cégünk nyalizik a fő vevőinknek. – Erre felnevettünk mindketten.
– Egyedül vagy itt? – Váltott témát Zoli.
– Mint a nagyujjam! – Mutattam fel.
– Ráérsz? – Kérdezte. Egy darabig elgondolkodva néztem az őszülő halántékát.
– Hétfőn tíz óráig. – Válaszoltam.
Ráncolta a homlokát, ez régen is a „nem értem” jele volt, így folytattam.

– Akkor kell elhagyni a szobát. – Mintha megkönnyebbülve nevetett volna fel.
– Beszélgetünk? – Kérdezte kicsit félénken.
– Te vagy társaságban...
– Látod, hogy nem hiányzom. Mit iszol?
– Öööö... tea. Az nem gáz?
– Két cukorral, kevés tejjel, gőzölgően. – Mosolygot és már el is tűnt a bár kerti bejárata felé.
Tíz perc múlva megjelent egy pincérrel mögötte, aki bárkocsit tolt. Zoli karján egy pléd volt átvetve. Láttam megvillanni egy ötezrest a tenyerében, amit a pincér kezébe nyomott. Kitöltötte a teát, két cukrot és egy kevés tejet tett bele. Hmm emlékszik. A hátamra terítette a plédet, és elkezdte, amit nagyon jól tudott, beszéltetett. Elkezdtem a hibámat, a hazugságspirálomat mondani, de leállított.

– Most ne, inkább arról mesélj, hogy mi történt veled azóta?
Elkezdtem mondani, hogy amint eltűnt, egy detoxban ébredtem, mindent is kihánytam a belsőségeimmel együtt, vagyis akkor azt hittem.

– A hiányod elviselhetetlen volt! Tudva, hogy én hibáztam, kerestelek, kerestettelek. Odáig jutottam, hogy kimentél a németekhez. Pszichológusra szorultam. Segített, vagyis máig azt hittem, míg meg nem láttalak. Na, mindegy elcsesztem. Fél év után Tamás lett annyira a támaszom, hogy rá tudott venni, hogy akkor feledlek, ha más férfira gondolok. Férfi? Csak ő volt mellettem, 30 évvel idősebben. Hogy hogyan kerültem az ágyába? A mai napig nem értem, egyszer csak megtörtént, és hiába sulykoltam magamnak, hogy ne téged keresselek benne, ne az általad tanultakra építkezzek, alapozzak, ne azt várjam egy ötvenkét éves embertől, mint tőled, meg se közelített. Kisebb, puhább, gyorslövetű volt. Talán az utolsó – még életképes – spermája megtermékenyített. Kinga lett a mindenem, az életem. – A telefonomon keresgéltem a képgalériában. Mutattam egy montázst kicsikémről.


– Ez te vagy? – Kérdezte Zoli.
– Nem, de nagyon sok van belőlem, a kis drágámban.
– Akkor gondolom, hogy boldog családi életet éltek.
– Hát a lányommal, tavalyig, igen. Az apukáját, míg élt, tiszteltük, de három éve elment. – Tartottam egy kis szünetet, ittam a tejes teámból.
– Eltartott minket, de soha nem lett a férjem, a lánykám is az én nevem viseli. Az utolsó évében vettük magunkhoz Kinga apukáját, akkor már nem volt önmaga. Demens lett.
– Lányod?
– Nos, a Kodolányit végzi távoktatásban, turizmus-vendéglátás szakon. Kint él Londonba.
– A barátjával, gondolom?
– A barátnőjével. Leszbikus. Egy harmincötéves afroamerikai nővel él. Van egy szállodájuk, és lányomnak egy motelja. Sínen van. Ez van, imádom mindkettőjüket. – Zoli érezte, hogy váltania kell.
– És te mivel foglalkozol?
– Nos, már hat éve egy, a katolikus egyház fennhatósága alatt működő, magyar, de Svájcban élő milliárdos üzletasszony tulajdonában álló, öregek otthonában vagyok gazdasági igazgató, és már résztulajdonos is 30%-ban.
– Hogyhogy?
– 30% az enyém, 60% Zoéé és 10% az egyházé. Így. És te? Feleség? Gyerekek? – Zoli hallgatott, talán túl sokáig is.
– Tudod... Nekem egyetlen szerelmem volt, van, lesz... Volt pár élettársam, de max. 6-8 hónapig bírtam bármelyikkel. Gyereket csak egy nőtől szerettem volna... No, de mindegy is.
– Nos, egy német szerszámgyártó multi magyar cégének vagyok a kereskedelmi menedzsere. Az én ötletem volt ez a csapatépítés, – amit nehezen toltam le a német tulaj torkán, – de most már tudom, hogy ezt fentről intézték, hogy ennyi év után találkozhassak veled. Lehet, hogy életemben utoljára.
– Ugyanmenjémán! – Reagáltam le, de ekkor a biztonsági szolgálattól kijött egy idős bácsi, hogy le kell kapcsolni a külső világítást, de ne ijedjünk meg, mert az éjjel látó kamerákon figyel minket, nem kell félni.
– Köszönjük, már mi is menni készültünk. Beszól az étterembe, hogy a zsúrkocsit vigyék be? – Fordult hozzá Zoli.
– Természetesen, további jó pihenést! – Mosolygott a bácsika, és már szólt is be a rádióján.
Mi is bementünk, a reci előtt kérdezte meg Zoli.

– Mikor jössz reggelizni?
– Nekem nincs reggeli az üdülőjogomban. – Vágtam rá.
– Tessék! – adott egy VIP kártyát. – A Cég ajándéka. Kilenckor várlak.
– Köszönöm! Jó éjt!
– Jó éjt! – Mondta, de egyikünk se akart mozdulni. Mikor kezdett lenni, én elindultam a hármas épület felé vezető folyosó felé, ő meg a főépületi szobája felé.
A találkozó felkavart, sebeket tépett bennem fel, így az alvásom inkább fárasztó rémálom volt, mint pihentető. Reggel a gyűrött fejemből nehezen tudtam vállalhatót varázsolni. Zoli sem nézett ki jól, az étterem előtt várva engem. Ruházatán kívül, – ami patent volt – az egész ember úgy nézet ki, mint akin az úthenger keresztülment. Reggeli alatt hol ő, hol én telefonáltam, meg is jegyezte.

– A fontos emberek átka.
– Ja. – Válaszoltam, miközben az éppen felmerült probléma megoldásán agyaltam.
– Mai programod? – Kérdezte Zoli, talán, hogy visszatereljen gondolataimból a jelenbe.
– Igazából... Ez a hét a semmit tevés hete. Egy számomra nagyon kedves ember régen ilyenekre azt mondta „majd elbasszuk az időt”. – Zoli felnevetett.
– Még emlékszel rá?
– Ezt tőlem kérded? Nincs, amire ne emlékeznék... Te is emlékeztél a teára.
– Is. – Nézett az órájára. – Szíves elnézésedet kell kérnem, de 10-kor a pulpitusnak kikiáltott helyen jelenésem van, de 11 után ráérek. Ha te is... akkor...
– Pill, ránézek a határidő naplómra... Igen talán tudok időt szakítani a fontos úrra. – Jó ízűen nevettünk, szinte a múltra emlékeztetőleg.
– Akkor 11: 08-kor a bárban! – És már el is viharzott
Nekem az az egy óra vánszorgott, percenként néztem az órámat. Végre Zoli, a bal lábát húzva, 1 perccel előbb érkezett meg, a nyakkendőjét akkor gyűrte be a nadrágja zsebébe, amitől az amúgy sem kis csomagja még nagyobb lett.

– Tiéd vagyok! A többi az értékesítő kollégák és a kapcsolattartók dolga.
– Akkor te is ráérsz. Wellness?
– Sajnos kihagyom. Vasárnap a Margitszigeti futópályán egy telefont nyomkodó anyuka elém tolta a babakocsit. Vagy fellököm, és repül a baba, vagy én repülök. Szerencsétlenségemre a murvás szegélyen landoltam. A bal combomból 27 db. Éles, kis zúzott követ szedtek ki. Így a fürdés offolva. Mit iszol?
– Limonádét. – Mondtam, és Zoli már intett is a pincérnek.
– Üdvözlöm uram. Szeretnék rendelni, a 3124-es szoba számlájára – mutatta a kártyáját – két limonádét.
– Igen is, azonnal hozom! – El akart fordulni, de Zoli rászólt.
– Pillanat! A hölgynek sok cukorszirupot és mentát legyenek szívesek beletenni.
– Természtesen! – Távolodott el a pincér, én meg csak mosolyogtam.
A mindennapjainkról próbáltunk beszélgetni, de Zolit valaki mindig megtalálta. Megittuk a limonádénkat és kelni akart.

– Gyerünk ki, sétálni, ott nem leszek szem előtt! – Javasolta.
– Kétlem, mert szakad az eső. – Ekkor nézett ki az ablakon, és szembesült az ősz szeszélyeivel.
– Bassz... csessze meg! Hozzám nem mehetünk, mert az egyik kollégával osztom meg a szobát, aki úgy volt, hogy nem jön, de az indulás előtt kinyögte, hogy mégis tud jönni. Már nem volt üres szoba a számára. – Zavartan forgatta a szemeit, gondolatba átjárta az épületet, hogy hol lehet egy eldugott zug.
– Hozzám mehetünk, én egyedül lakom, bár kupi van...
– Irány hozzád!
Megfogta a kezemet, először, mióta újra találkoztunk, és húzott az én szobámat rejtő épületszárny felé. Útban a szobámhoz előjöttek agyam pillanatképei. A ruháim a nappaliban szanaszét dobálva, az ágy nincs bevetve, lehet, hogy a használt betétem csak a wc mellé ledobva.

– Figyelj, várj egy kicsit, összerámolok! – Álltam meg az ajtóm előtt.
– Laktunk mi együtt, nem hiszem, hogy azóta tudnál újat mutatni!
Kivette a kezemből a kártyát és engem előre engedve, beléptünk. A látvány még engem is letaglózott. Minden mindennel terítve volt. Rámolni kezdtem, ő meg nézelődött.

– Jó nagy apartman ez, klassz ez a két szoba, egy egész családnak is jó lenne. Nappali, konyha, fürdő, és vaú itt is egy wc. Még mindig az én trikómban alszol? – Kérdezte, és felemelte a párnámról, és megszagolta. – Húúú, de hiányzik ez az illat! – Szippantott mélyeket belőle.
– Sajnos csak tíz évig tudtam stoppolgatni, ez csak hasonló. Adhatnál egyet! – Viccelődtem, erre Zoli levette az ingét, majd a trikóját.
– Tessék! – Nyújtotta felém, és én megbabonázva, beleborzongva néztem a még mindig kidolgozott felsőtestet, a kicsi pocakot, a mellei közötti szőrpamacsát, és elkezdtem sírni. Észrevettem, hogy a bal válla alá „Emese” van tetováltatva, a leveleim aláírása alapján. Zoli zavarba jött, hozzám lépett, megfogta mindkét kezemet.
– Mi a baj Emese?
Én csak sírtam, néztem a tetoválást, majd a mutatóujjamat végig húztam azon a bőrszakaszon. Mint amikor az áram bizsergeti az ember nyelvét az elemet megnyalva, hogy jó-e még, azt éreztem az ujjammal.

– Bocsáss meg! – Zokogtam, és hozzá simulva, a testéhez tapadva szipogtam. Nem fogta át a derekamat, csak a két alkaromat.
– El szeretném mondani az igazságot! – Léptem ki az ölelésemből.
Az ajkai hangtalanul mozogtak. Talán azt olvastam le, hogy „már minek? ”

– Nincs..., én már rég...
– Szeretném!
Zoli bólintott, és leült a szétnyitható kanapé karfájára. Én oldalt, vele szemben, a bal bokámat felhúzva a jobb combom alá. A mozdulatomtól egy pillanatra elmosolyodott, bizonyára emlékezett, hogy így próbálom leplezni végtelen zavaromat. Nem nézett rám, az ujjaival játszott.

– Igazából, az egészből büntetőügy lett.
Erre felkapta a fejét, és már nem lazán elterülve ült, hanem befeszült.

– Az a fiatal biztonsági őr, akit az utolsó napunkon láttál kijönni a lépcsőházból, az egy héttel korábban adott nekem egy holland csokit. Ahogy elmajszoltam a csokoládét, nem gondoltam semmi rosszra. Mentem a kisterem felé, ahol az időnket szoktuk tölteni, ahol hetekig senki ránk se nyitotta az ajtót. Pár perccel később még mindig ugyanúgy éreztem magam, de úgy fél órával később valami furcsa történt. A fejem enyhén elnehezedett, mintha egy puha felhő telepedett volna rám. Először azt hittem, csak fáradt vagyok, talán az előző napi rohanás az oka. Ám a légzésem lassúvá vált, és a világ kezdett elmosódni körülöttem. Mintha a tárgyak és a zajok egyre távolabbról jöttek volna. Éreztem, hogy a testem egyre lazább, és a mozdulataim is nehézkesebbek lettek. A gondolataim is lassan vándoroltak, és nem tudtam pontosan, mi történik. A kisteremben lévő fények egyre halványabbak és elmosódottabbak lettek. Megpróbáltam felállni, de mintha a föld egy pillanatra megindult volna alattam, és elvesztettem az egyensúlyomat. A átvette az irányítást, és csak lassan, tompán érzékeltem, hogy mi történik körülöttem. Egy ember lassan közeledett, de csak a körvonalait láttam, majd élesen csattant az ajtó zárja. Kigombolta a blúzomat, kivette a bal mellemet a melltartóból. Valamivel matatott, majd éles fények villantak. Pár óra kiesett az életemből. Amikor feleszméltem, fájt a fejem, szédelegve, támolyogva, – mintha lettem volna, – úgy mentem a mosdóba. Hánytam, könnyebb lett. Te este azt hitted, hogy , pedig tudod, hogy nem iszom. Másnapra semmi bajom nem volt. Amikor ki akartam menni, a biztonsági őr, aki a csokit adta, egy kis digitális turistafényképezőgép hátlapi monitorán mutatott egy képet, amin én szétcsúszva ültem a teremben a széken. A másik széken fecskendő, tű, szorítópánt, öngyújtó, vizes üveg, kiskanál, alufólia. Egy következő képen az alufóliában fehér por, a bal mellem szabadon.
– „Két választásod van”. – Mondta. – „Az egyik, hogy a képeket csatolva megírom a jelentést, és téged azonnal kirúgnak, és mivel az egyetem területén történt az esemény, rendőrégi feljelentést von maga után. A másik, hogy megveszed tőlem a képeket 400 ezer forintért. ”
– Hiába mondtam, hogy annyi pénz a világon sincs, azt mondta, hogy tud egy könnyű pénzkereseti forrást. Számomra ez a 22-es csapdája volt. Ha elmondom, – és hiszel is nekem – szétvered a fejét, és mostanság szabadulnál. Vagy próbálom egyedül megoldani, és belekerülni egy hazugság spirálba. Az utóbbit találtam jobb megoldásnak. A művészi fotózások sokat fizetnek. Ezért a képért húszezret kaptam beetetésül, és a szerződés megkötését elősegítve. – Mutattam neki a telefonomban a fotót.


– Akkor jött a srác a pénzért, amikor találkoztatok, és hozta a szerződést, bár nem azt, amit aláírtam. Nem tudtam, hogy találkoztatok, és megismerted. Azt hazudtam neked, – kénytelen voltam hazudni, – hogy senki nem volt itt. Ha bevallom, agyonvered, és jön számodra a börtön, hiszen pornóképek és videók készítésére szerződtem. Te kidobtál, szinte az ujjammal együtt szakítottad le a kezemről az eljegyzési gyűrűt. Egy liter még egy lovat is kiüt. Így detox, majd pszichológus következett. – Zoli ujjait a hajába túrva tépte a haját, vérben forgott a szeme, szó szerint folyt a testéről a verejték.
– HOL VAN AZ AZ ÁLLAT? – Üvöltötte, de én csitításul magamhoz húztam.
– Meghalt. – Mondtam csendesen. – Az előttem behálózott csajt nem mérte fel eléggé. Az apja ügyvéd volt, és a lánya mert neki szólni. Már egy hónapja figyelték addigra, és amikor mi összebalhéztunk, majd kijöttem a kijózanítóból, akkor felszámolták a bandát. Soha nem készült rólam intim kép, videó. A srác a börtönben, AIDS-ben halt meg.
– Bocsáss meg! – Mondta elcsukló hangon Zoli, és nézett a semmibe.
Fájt a csend, a gondolataimmal egyetemben. Életem akkor és ott romokban hevert. A lányom adta, és adja ma is az örömöm, és hiába van itt életem szerelme, biztos nem fog megbocsájtani – gondoltam, mivel felugrott, először elém állt, majd elment az ajtóig, onnan az ablak elé, nekem háttal állt meg, úgy suttogta.

– Nem is értem, hogy ezek után még egyáltalán szóba állsz velem. Legszívesebben szembe köpném magamat. Életed legnehezebb pillanatában fordítottam hátat neked, vélt sérelmem, féltékenységem miatt. Tudom, hogy üres, értelmét vesztett szavak, de minden nőben téged kerestelek, és amikor kicsit is rájöttem, hogy nincs még egy olyan, mint te, már tova is álltam. Életem felét úgy éltem le, hogy utánad epekedtem, de a büszkeségem meggátolt, hogy megkeresselek, és a hülye rögeszmém miatt bocsánatomat nyújtsam feléd. Hiszen az elképzelésem szerint te becsaptál, megcsaltál. Ó Istenem! – A kezét az ég felé nyújtotta – Miért nem akkor, miért nem előbb, miért hagytad ezt... ezt... de köszönöm, hogy felvilágosulhattam, és vezekelhetek a bűnöm miatt, tudva, hogy életem szerelme ezt soha nem bocsájtja meg nekem.
Ekkor léptem mögé. Az égbe emelt karjai alá nyúltam, átöleltem a mellkasát, hozzá simultam a hátához, arcom oldalát a tarkójához nyomtam.

– Soha nem haragudtam rád. Minden percben, minden nehézségből, az irántad érzett szerelmem húzott ki. Minden férfiben téged láttalak, de az érzés, amit belém égettél, tudatosította, hogy te csak egyetlen és pótolhatatlan vagy!
Felém fordult, lefejtve kezeimet a testéről, tenyerei közre fogták az arcomat, és ajkaink összeértek. A csókja a régi, amitől mindig megremegett a térdem, amitől mindig a tarkóját karolva tartottam magam. Nem volt vad, mégis hegyeket mozgatóan csókolt, mint rajta kívül senki más. A hátamat, a derekamat, ölelte, majd megfogta a fenekemet. Eltávolodott.

– Szabad nekem ezt? – Kérdezte könnybe lábadt szemmel.
– Nem, nem szabad! Kötelező!
A nyakát pusziltam, szívtam magamba a melegséget.

– A Mamám mindig azt mondta „A savanyúkáposzta felmelegítve sokkal jobb, mint főzés után! ”
Zoli ekkor a derekamnál fogva ismét megemelt, vitt a hálószoba felé. Ráfektetett az ágyra, a combomra ült, kigombolta a blúzom felső két gombját, és alulról felfelé húzva vette le rólam. A melltartómat nézte, a testemet, és közben az arcomat simogatta. Én – mint régen – a karjait, majd a mellkasát cirógattam. Az érzés – a korom ellenére, a húsz év távlatából is – ugyanolyan volt, mint fiatalon. Feltolta a melltartómat, – amit olyan előkelően tudott, mint senki más – és a már megereszkedni kezdődő melleimet simogatta, majd a hasamat, ujjaival a terhességi csíkokat érintve, miket mindig is büszkén viseltem. Rám hajolt, megcsókolt. Zsigerből jött fel az emlék, ahogy a fejtetőmön támaszkodva megemeltem a felső testem, hogy alám nyúlva kikapcsolja a melltartóm pántjait. És igen, a bal oldalamon húzta ki, és dobta a földre, közben izgatóan csókolta, falta fel a melleimet. Éreztem, hogy szinte folyok már ettől. A hüvelyszárazságom, amitől más férfiakkal szenvedtem, a múlté lett. A betétem, bugyim csupa lucsok lett.
A cicijeimet puszilta, falta, egyre lejjebb és lejjebb simogatta a testemet. Cirógatta a köldökömet, ekkor villant be, hogy bizony, jó ideje, én csak a bikini vonalamat gyantázom. Zoli szinte csak szőrtelenül ismert, na de sajnos, ha eljutunk odáig...
És eljutottunk. Mikor megérezte a szőrerdőmet, egy pillanatra megtorpant a bugyim szélén, majd a kézfejével és másik kezével – az én hathatós segítségemmel, fenekem megemelésével, – már tolta is az alsó ruházatommal együtt a térdem alá. Tudta, hogy onnét már a lábfejeim megoldják. Először csak beletúrt a – már lehet, hogy egy éve sem ritkított – szőrmebundámba. Hogy tetszett-e neki? Nem tudom, mert ekkorra már a nedves résznél járt, közel a puncim bejáratához. Elég idős és tapasztalt volt ahhoz, hogy megtalálja a kéjrést. Csak simogatta körbe-körbe a kapufélfákat, azaz a lenti puha ajkaimat. Mutatóujja egy darabig fészkelődött a repedésemen, majd becsúszott. Régen két ujja volt számomra a kényelmes, de most – a szülés, az izmok és a bőr ernyedése miatt, – három ujját tette belém, miközben csókolt, gyengéden harapdálta az ajkaimat, amit csak ő tudott ilyen érzékien. Ujjai elkezdtek baszni, a nagyujja tudta, hogy hol keresgéljen az adrenalinbomba indításához. A csiklómra tette az ujját, egyre erősebb nyomással simogatta, míg beindította az érzékeimet. Nyögtem, szipogtam, a fejemet dobálva élveztem el. Magam sem tudom meddig, mert soha nem volt tekintettel arra – régen sem, – hogy magamban éljem meg, rendületlenül folytatta. Az idő bezuhant, velem együtt a kéjben. Teljesen más érzések, érzékelések voltak, mint az utóbbi húsz évben. Nem tudtam megélni a farka behatolását, csak onnan tudom, hogy megtörtént, hogy a testünk egymáshoz csapódott. Hol csak éppen összeértünk, hol besüppesztett ereje a matracba. Folyamatos hullámzással tört rám az orgazmuscunami. Húsz év távlatából végre az ismert és vágyott érzésben volt részem. Ez az a baszás, ami végletekig leszívja az energiáimat. Érzékeltem, hogy a geci a melleimen és a hasamon landolt, Zoli mellém feküdt és szétkente a testemen. Tudtam, hogy később feszíteni fogja a bőrömet, ahogy rám szárad, de mindketten romjainkban voltunk, nehezen raktuk össze magunkat. Nekem valamelyest előbb sikerült erőt gyűjtenem, felkönyököltem. Simogattam borostás arcát, az ujjairól szopogattam a rátapadt gecijét. A farka neki is az elburjánzott aljnövényzetében rejtőzött, lefolyva combjaira. Hmmm. Neki sincs senki, aki miatt megcsinálni. Még nem pihent meg a farkincája teljesen, ujjaim simogatására a véráram megfordult. Nem kifelé csurdogált, hanem ömlött vissza a barlangos testbe. A térdemet áttettem a teste felett, és végre ismét a helyére igazíthattam a dorongját. A már szétbaszott barlangom nem közvetítette a régi érzést, a megnyílást. Nem baj, a csiklómat dörzsöltem szőrös testéhez, hogy a saját erőmből, a magam módján érjek ismét a gyönyör birodalmába. Rá kellett jönnöm, hogy a testem már nem a régi. Nem tudtam kicsikarni belőle a vágyott kéjt, csak megérintett az érzés, aminek combizmaim salakosodása, és bal lábfejem görcsölése vetett véget. Zoli nem vette észre, a melleimet markolta, gyúrta, szinte gyurmázott velük. Sikerült kihúznom a görcsöt, és hasra feküdni a combjai közé, a rúdját a számmal kényeztetni. Nem vulkánként tört elő belőle az élet elsődleges folyadéka, inkább csak spriccelgette. Íze kesernyésebb volt, mint amire emlékeztem, de lehet, hogy csak az emlékek halványodtak. Ekkor csippant Zoli órája.

– Mennem kell. – Pillantott rá. – Sietek vissza!
Talán jobb is, hogy elment – gondoltam. Regenerálódtam, zuhanyoztam, viberen beszéltem a lányommal, talán még szundítottam is. Zoli késő délután, már szabadidő ruhában jött vissza. Rám vetette magát, szívta magába friss illatomat, a melleimet kényeztetve szabadította meg saját magát a ruházatától. Már ismét cumizni készültem, amikor kopogtak.

– Pincér! – Mondta egy hang az ajtó túloldaláról.
Mindketten Zoli álló faszára néztünk. Egyértelmű volt, hogy nekem kell ajtót nyitni. Lehetőleg minél többet takarva, a vizes fürdőlepedőbe csavartam magam. Valóban a pincér volt, előtte, a folyosó közepén egy zsúrkocsi, rajta rengeteg kaja. A kötelező tiszteletkörök után kérdeztem meg.


– Fú, de guszta. Mik ezek? Tudja?
– Természetesen! Íme, a bőségtál összetevői, ahogyan azt a séf szervírozta:
– Grillezett marhasteak
– Sült csirkecombok
– Friss tengeri halfilé
– Roston sült garnélarák
– Köretként
– Grillezett zöldségek
– Gourmet krumplipüré
– Friss zöldsaláta
– Tálalás mellé háromféle szószt : mustáros barna mártás, fokhagymás aioli és friss zöldfűszeres olíva – sorolta, miközben kezével mutatta az egyes ételeket.
– Remélem, minden az ízlésükre szolgál, egészségükre! – Fejezte be a monológot.

Tátott szájjal néztem, volt olyan, amit még soha nem kóstoltam. Közben fejben kalkuláltam, hogy ennek az árából a lakóinknak szinte egy egész vacsora kijönne. Örültem, és egyben szomorú is lettem.
Mint az ősemberek, kannibálok, két kézzel estünk neki. A felét sem tudtuk megenni. Teli gyomorral, kielégülve, egymást átkarolva aludtunk el, mint régen.

Reggel hét előtt ébredtem, Zoli párnáján cetli várt. „Imádlak! 11: 17 kor itt. ” Mosolyogtam. Ez a régi Zoli! Gyors öltözés után kocsival elugrottam gyantacsíkért a közeli boltba. Volt időm megcsinálni, lezuhanyozni, kisminkelni magam, és 11: 14-kor résnyire kinyitottam az ajtót. Kitettem a „Ne zavarjanak” táblát, fújtam egy kicsit a levegőbe a parfümből, és mint Zoli egyik kedvenc képén – Gustave Courbet: Fekvő női akt – a nő, úgy feküdtem az ágyra, és vártam őt.


Mint mindig, pontosan érkezett, hallottam a bőröndje kerekeinek a hangját. Csak a fejét dugta be az ajtórésen. Felnyögött a látványomtól. Egy pillanat alatt bezárta az ajtót, lehúzta a sliccét, repültek a ruhadarabja szerte szét a szobában, és ő eltűnt a fürdőben. A végtelen csendben a textíliák suhogása felerősödött, a semmitől, a hangoktól és a gondolattól annyira felizgultam, hogy kellett magamat, hogy így maradjak, és ne nyúljak magamhoz. Úgy éreztem, hogy időtlen ideig húzta az időt Zoli. A tv óráján 11: 19 villogott kéken. Most mi van, megállt az idő? Olyan érzésem volt, mintha az idő minden értelmét elvesztette volna. Végre büszke férfiassággal bejött. Az ágyam mellé térdelt. Az arcomat, hajamat simogatta, a karomat puszilgatta, de végig szemembe nézett. Égetett tekintene, úgy éreztem, hogy a legeldugottabb agysejtjeimbe is bele lát. Lecsuktam a szememet, a hátát simogattam. Az arcát oldalt a hasamra tette, mint aki pihen, de ez nem tartott sokáig, megfordította, elfordult az arcomtól, így a haját simogattam. A régi felhúzós trükköt alkalmazta, ujjbegyeivel simogatta a bőrömet körkörösen, egyre közelebb, egyre kisebb köröket leírva a kéjnyílásom körül, míg nem maradt hely tovább köröznie, és a nedves részbe tolni kezdte a mutatóujját. Siklott befelé, mint a szánkó a havon. Észrevétlenül tűnt el bennem, és már a nagyujjával a csiklómon körözött. Vérprofi művésze volt és maradt, a nemesebb testiségem izgatásának. Fokozta a testem vágyakozását, és emlékezett, hol a határ, hol kell kibillenteni a ritmusból, hol kell a kiszálló kártyát elővenni.
Nedves ujja a köldökömben matatott. Kellemes, kéjes érzés bizsergette a fenekemet, libabőrös lettem, majd mozdulatlanul nézett. Újdonság volt, hogy tőlem váladékos ujját az ajkaim közé dugta. Éreztem íztelen síkosságomat, – ki az a nő aki ne kóstolgatná magát? Turkált az ujja a számban, mint covidkor a mintavételező pálcika, csak ez kellemesebb volt. Fura, de izgató. Szopogattam, mint a faszt. Belemerülve fel sem tűnt, hogy közben felkúszott a lábaim közé, és mint egy pióca, úgy tapadt a szája a hüvelyemre. Szívni kezdte. Megijedtem az érzéstől, olyan volt, mintha a hüvelyfalra tapadt váladék elnyúlva a szájába menne át. Bizsergetett az érzés, amit fizikálisan éreztem, és ami a gondolataimban született. Vajon melyik nő tanította ezt neki? Nem volt időm gondolkodni, a testemen történt varázslat mindent felülírt. Repültem, ahogy Lili bárónő a Szellők szárnyán című dalában:
„Szellő szárnyán szállj velem, repülj velem
Erdők mély vadonán kószáljunk szerelmesen
Dús fű selyme legyen nászágyunk
És senki ne tudja, ne sejtse hol járunk”
Magamban ezt dúdoltam, közben pedig üvöltve élveztem, és csak élveztem, élveztem. Zoli régen sem hagyott lecsillapodni. Belém hatolt és úgy dugott, hogy a mozgásunkat az ágy is átvette, ütemesen koppant a falon. Bennem mérhetetlen nyugalom lett a világ felé. Nem érdekelt a külvilág, csak Zoli és én. Aludtunk, majd csinibe öltözve boldogan sétáltunk a szálloda parkjában, az őszi késő délutánon. Mindketten boldogok voltunk, mosolyogtunk, én a karjába karoltam. Élveztem azt, amire mindig is vágytam az elmúlt 20 évben.


Gyorsan sötétedett. Vacsora után egymást túlbeszélve meséltünk a múltról, a jelenről, kerülve a jövőt. Egy – már inkább csak fáradt – szeretkezéssel köszöntünk el a naptól. Másnap – már reggeli után – jött Zolinak a telefon. Hiába volt szombat, az euró mélyrepülését ez nem érdekelte. Válságstábot hívott össze a német tulajdonos a magyar kialakult helyzet miatti veszteségek minimalizálásra. Rohanni kellett neki. Megcsókolt.

– Hétfőn este mehetek hozzád, vagy te jössz hozzám! Rendben?
– Nem... – gondolkodtam egy pillanatig – egyik sem.