A római úrnő és a gall rabszolga

A nap már alacsonyan állt a horizonthoz képest, amikor Helena, a római úrnő, a kertjében sétálgatott. A virágok illata szinte elárasztotta a levegőt, a zöldellő növények pedig csodálatos háttérként szolgáltak a naplemente narancsos fényének. Helena gyönyörű volt; sötét haja és élénk zöld szemei sok férfi szívét meghódították, de ő a szíve mélyén valami másra vágyott. A szabadságra, az érzelmekre, és valakire, aki láthatta őt, nem csupán úrnőként, hanem mint embert.
Egy nap, amikor a ment, a gall Atticus szemei találkoztak az övéivel. A fiatal rabszolga, akit a hadjáratok során fogtak el, izmos testével és bátor tekintetével kitűnt a tömegből. Szíve hevesen zakatolt, amikor a nő közelébe került. A félelem és a vágy keveredett benne; tudta, hogy a rabszolgák és az úrnők világában nem születhetett szerelem, de valami különös kötelék kezdett formálódni közöttük.
Helena gyakran látogatta a , ahol Atticus dolgozott. Eleinte csak egy szót váltottak, de ahogy telt az idő, egyre több alkalommal beszélgettek. Helena az egyszerű dolgokról kérdezte Atticust – az ételekről, a kultúrájáról, a gall földről, amelyhez ő is szívvel-lélekkel kötődött. Atticus pedig lenyűgözve hallgatta Helena történeteit Róma csodáiról, a palotákról, a fényűző ünnepekről.
Egyik este, amikor a nap lebukott a dombok mögött, és a csillagok lassan megjelentek az égen, Helena egyedül sétált a kertjében, mikor hirtelen meghallotta a lágy zörrenést. Atticus állt ott, a kerítés másik oldalán, a tekintete tűzben égett.
– Úrnőm – szólt halkan, mint aki fél, hogy a szavak elijesztik a csillagokat. – A szívem nem bírja tovább. Akarom, hogy tudja, mit érzek. Helena meglepődött, de a szíve mélyén tudta, hogy hasonló érzelmek kavarognak benne is. Megfordult, és a férfihoz lépett.
A sötétben csak a szívek dobbanása hallatszott. Az őszinte pillantásukban pedig egy titkos világ bontakozott ki, ahol a rabszolgaság és az úrnőség nem számított.
– Atticus – mondta csendesen. – Én is érzem. De miért nem tudhatunk erről a világról? Mert a társadalom, amelyben élünk, elválaszt minket.
Atticus feje lehajolt, de a szívét bátorsága fűtötte. – A szerelem nem ismer határokat – mondta. – Szeretlek, Helena, és bármi áron megpróbálom elérni, hogy együtt lehessünk. A nő szíve hevesen vert, tudta, hogy ez a kapcsolat veszélyes, de nem tudta elfojtani az érzéseit.