A fénykép

Régen kezdte... csavargott a neten. Fecsegett, tartalom nélküli vagy időnkénti bölcselkedő szavak, gondolatok jelentek meg a keze nyomán a képernyőn. Aztán rájött valami olyanra, amire nem is számított. Hasonló érdeklődési körökkel rendelkező embereket ismert meg. Barátokat talált. Jól érezte magát közöttük...
Aztán egyszer megnyitotta magának azt a világot is, amit ha nem ismert volna meg, talán könnyebben viselte volna életének azt a szakaszát, melyben a férfiak oly sokszor nevetségessé teszik magukat.

Megfigyelt, olvasott, tanult és elkeseredett volt, mikor a saját gondjai jutottak eszébe. Meglepődött és szembesült sok mindennel, amit tudott, de nem akart tudomásul venni... neki sajnos így lett volna könnyebb. Olvasott és olvasott, volt, mikor tetszett neki és volt, mikor felháborodott... Beleélte magát mások élményeibe és... irigykedett. Nem törődött vele, ki mikor mit ír, csak olvasta, amit látott. Sokáig nem vette észre, hogy időnként barátok csevegnek témákról, vagy netán éppen valaki keres valakit: talán barátot. Egy fél év is eltelt mire ráérzett: nem elég számára, hogy csak lődörögjön a szövegek közt... neki is jó volna egy társ... egy ismerős, akivel jól megérthetnék egymást.
Ez számára komoly probléma volt, egy olyan valakit találni, aki közel áll az ő gondolavilágához, mert nem ellenfelet keresett... azt nem... Valakit... valakit, egy magának is még meg nem magyarázott személyt... Hónapokig olvasott és várt. Keresett és kutatott... mikor egyszer a kép összeállt és a valaki ott volt: a kedves, a barát. Tudta megtalálta... minden olyan volt... sőt... a legmeglepőbb talán az, hogy a zenei ízlésük is közel azonos volt... ekkora már az sem zavarta, hogy jóval fiatalabb, mint ő. Érezte, ott van... az Ő.

De mégsem merte megszólítani... nem volt miért... Igen, ki kellett építeni azt a bizonyos kemény talajt a lába alá – de mikor kész volt, mégsem mert ráállni. Az idő múlt, napok teltek és úgy érezte, mint mindig életében, hogy megint inkább lemond róla... visszavonul. Aztán egy véletlen – váratlan válasz hatására, ami pont tőle jött, döntött. Írt egy e – mailt.
Várt... várt, mert tud várni... Azt nem tudta, hogy mikor jön a válasz, csak reménykedett. A levél néhány napra rá megérkezett.

Rögtön az elején szerette volna valahogy megértetni azt, amiben biztos volt, mert tudta, vagy inkább érezte már a legeslegelején, meg is írta... belül magában biztos volt. Igen, egészen biztos... Nem szabad senkit annál jobban megismernie, mint amit az írások alapján a levelezőtársáról elképzelt magának. Mert félt, igen félt magától. Nem akarta, hogy az érzelmeiben valamilyen változás történjen. Ez nála nem gyengeség, hanem tapasztalat volt. Ő ismerte magát, tudta, hogy nem tud majd objektív, kimért, szóval... megfontolt maradni, ha a partner szép és vonzó.
De nem sikerült, gyenge lett... utat hagyott a kedvességnek: örömmel hagyta magát rábeszélni, ami ellen minden idegszálával tiltakozott...

Fényképet cseréltek, és... bekövetkezett... a képről egy gyönyörű nő rá, és most csak rá tekintett.
Egy nagyon kedves női arc, sejtelmesen égő kék szemekkel, sötét bronzvörös hajjal egy furcsa, visszafogott mosollyal nézett a képről vissza. Finom, éppen hogy csak jelzésértékű ékszerek, fekete ruhában... szép... fekete ruhában. Nagyon kellemesnek találta és nézte... A fekete... valahonnan visszaköszönt a szín a gondolataiban... fekete... Ez hihetetlen, a napokban látott egy nagyon formás lábról képet, aztán még egyet... akkor úgy érezte, hogy az a valaki, aki ott van... ismerősnek tűnt. De itt a képen is érzékelhetőek azok a formás keblek melyeket sejtelmesen takar a ruha lágy anyaga. Pont úgy, mint azon a képen, amit a neten látott – igaz, megvágva, hogy tulajdonosa elbújva maradhasson mindenki előtt, de büszke lehessen arra, amit az égtől kapott. Vagy egy később látott képen, melyen a keblek birtokosa már nem sejtetni hagyta, mi férfiszem vágya, hanem csipkébe burkolva, terítéken nyújtotta azt át...

Kiszáradt a torka... istenem csak nem... lehet, hogy ő van a csipke mögött! Gondolatai száguldoztak a vágy, az öröm, és az irigység között. Nem akart hinni a szemének... még álomnak is sok, hogy pont Ő... az nem lehet. Sokáig nézte a képeket, majd feltett egy kérdést... csak egy szót kért, nem többet.

A választ megkapta... de abba beleremegett.
Csak nézte és nézte, válaszolni nem tudott... azt a meleget érezte ott belül, mélyen, ami elől már oly sokszor elfutott.
Napokig próbált nem gondolni rá, felejteni. Nem és nem! Az értelem küzdött az érzelemmel, viaskodott magában. Nem akart nevetséges lenni... mégis, talán a vágy lángja volt erősebb. Leült, újra elővette a képet, nézte a szépet, a tökéleteset, szíve egyre hevesebben dobogott, nem gondolt semmire... szeme becsukódott...

... kezével finoman megérintette a formás lábat: félt megfogni... csak megérinteni akarta... letérdelt mellé, ajkaival lágyan simította. Nem sietve, vissza – vissza térve, de egyre bátrabban mindig feljebb haladt a csodán. A térdeknél elidőzött, várt... nem sietett. Kezével most határozottan megfogta a Kedvese karját. Biztos akart magában lenni, nem bántani akart, hanem szeretni. Ekkor a lábak mozdultak, a Kedves lazábbra engedte magát, ő bátran indult felfelé. Ajkával már fent járt közel a csipke szélénél, keze lágyan simogatta a combokat az őket szexisen bújtató harisnyán keresztül. Forró lehelete a csipkék feletti bőrt érte már. Kezét egy lágy női kéz simította meg, egy szorítást érzett kezén, felpillantott... a Kedves éppen ekkor,... lassan a hátára ereszkedett. Ő látni szerette volna az arcát... de csak a lazán aláhulló bronzvörös hajat láthatta, pedig neki az arc... a Kedvese arca kellett volna... semmi más csak az arc... de az reménytelen, mert a váll és a hajzuhatag takarta. Maga elé pillantott, a keze már magasan fent járt a combok, s a test határán. Ujjai fekete csipkék mögött sejlő dombok s völgyek közt barangolt. Ajkával közelebb hajolt, a titkok völgyét sejtető csipke fölé. Remegve, csókjaival terítette be azt. Ujjaival minden egyes mintát felkeresett, mint a vak ember, ki olvasni akar a gyönyörök forrásán. Minden részletet ki akart élvezni, ezért lassan haladt tovább. Átkúszott a fekete ruha szövedékein keresztül, majd megpihent a formás kebleken.

Várakozott, az idő neki megállt.

A Kedves mellett feküdt, lágyan átkarolva őt, s mint a reggeli köd, mikor a dombvidéket magába öleli, úgy olvadt a két test egymásba... kezek s ujjak fonódtak egymásra. Az értelem megszűnt, nem volt már kontroll semmi felett.

Kicsinyre, talán résnyire se nyitotta szemét, mert látni akarta Kedvesét. Ott volt előtte, semmi távolságra tőle az arc, mely rabul ejtette őt. De ő többet akart, azt, amit oly kevesek láthatnak: a pillanatot, melyben minden nő a szépnél is szebb lesz, mikor minden mi gond eltűnik. Mikor a végtelen tenger hullámai lecsillapodnak, s a szemtüze csak tiéd... A vágy beteljesülését, melynek előjeleit a Kedvesén érezte már. A finom hullámok már átfutottak az őt ölelő Kedves ajkain. A karok, mint ezernyi növény indái, szorosabbak lettek már, s mikor egy köröm a hátába vágott... önkéntelenül tágra nyitotta szemét...

... csend és sötétség volt körötte... csak egy fénysugár tört át a sötétben felé, halvány kört rajzolva a mellén. Felemelte fejét, szemével a fénysugár útját követve a résen át egy csillag ragyogott. Hosszan nézte a fény villózását a kéklő éj sötétjén. Saját gondolatain futott még egyszer át... Újra a csillagra tekintett, közelebb lépett, mint ki érinteni kívánja azt. Hosszan nézte,... mert fényére emlékezni kívánt. Majd lehajolt, egy marék földet vett kezébe, és megfontolt kiszámított mozdulatokkal a résbe tömte azt. Dolgozott, és dolgozott, míg csak mindent fényt ki nem zárt.
Mire befejezte, elfáradt, lábai remegtek, a talaj bizonytalanná vált. Megbillent, s a fal mellett a földig lecsúszott. Egy darabig ült ott és nézett maga elé meredten, lassan elfeküdt a földön, behunyta szemét.

Most alszik ő... arca kisimult... és megpihenten álmodva, s újra virágai közt jár.