Sötét véletlen

Harminckét évesen, egyetemi tanárként fordult az életem száznyolcvan fokot. Az addig vezető út rögös volt, fárasztó, és nagyterpeszbe nyitott lábbal telt.
Három éves koromtól anyukám egyedül nevelt. A pénztelenség és nélkülözés időszaka, ez volt a rögös út. Anyukám mindig azt sulykolta belém, hogy.

– Kislányom, ha többre akarod vinni, mint én, akkor szorgalmasan tanulj! – Ez volt a fárasztó.
Megfogadtam a tanácsát, és falun a mamáméknál, még a nyári szünetekben is az egy évvel idősebb unokatesóm tankönyveit bújtam, előre tanultam a következő osztályra. Az eredménye meg is lett. Végig kitűnő tanuló voltam. Szünetben sem engedtem le, nem játszottam, csak faltam az új információkat. Egyik kedvenc időtöltésem a tanulás mellett, – abból kizökkenve – a falu javasasszonya anekdotáinak, történeteinek hallgatása volt.
Nyolcadik előtti nyáriszünet utolsó hetében egy különös tanmesét mondott, amit hazaérve azonnal próbáltam a naplómba szó szerint leírni:
„A remény szelencéje
Anna egy nagyvárosi ügyvédi irodában dolgozott, ahol napról napra súlyos döntéseket kellett meghoznia. Az élet állandó rohanás volt számára, és a karrierje, amelyről mindig álmodott, egyre több nehézséget, stresszt és csalódást hozott. Hiába dolgozott keményen, úgy érezte, hogy a boldogság és a siker egyre messzebb kerül tőle. Bármit is tett, az akadályok csak nőttek, az emberek pedig elhidegültek körülötte.
Egy nap, amikor Anna már teljesen reménytelennek érezte a helyzetét, egy régi antikváriumba botlott, miközben munkába sietett. A kirakatban egy apró, díszes szelence hívta fel magára a figyelmét, amely különös vonzással csábította őt magához. Bár nem volt ideje, mégis belépett az üzletbe, mintha a szelence hívná.
Az antikvárius, egy idős férfi, mosolyogva mutatott rá a szelencére:

– Ez a szelence különleges. Egy legenda övezi: azt mondják, hogy hasonló Pandóra híres szelencéjéhez. Tudod, a szelencéhez, amiből az emberiségre szabadult az összes csapás (betegség, bánat, szegénység, bűn stb. )
Anna bólintott, ismerte a történetet.

– Igen, de a végén csak a remény maradt benne, ugye? – Kérdezte halkan.
– Pontosan! – Mondta az idős férfi.
– És néha a legnagyobb katasztrófák közepette az egyetlen, ami megmenthet minket, az a remény. Ha úgy érzed, hogy minden elveszett, talán itt az idő, hogy kinyisd ezt a szelencét.