Az elmúlás

Az őszi szél kócolja az avart a földön, minden sárgás már, utolért minket az elmúlás. Megváltozott a természet, megváltozott az idő, és megváltoztam én is. Egyedül vagyok. Csak állok itt rét közepén, és tudom, ő már nincs velem. Állok, és csak nézem, ahogy két rigó kergetőzik a fűben. Rajtuk kívül senki sincs a közelemben, s én a lelkemben is egyedül vagyok.

Repül mellettem az idő, és én még mindig ugyanott állok, de a tájat már hó borítja. Kezdem megszokni, hogy nincs mellettem, kezdem elviselni, hogy nem szólhatok hozzá, nem érinthetem meg... Régebben egy pillantásáért a halálommal fizettem volna, és egy érintésért az életemet adtam neki, s mindent, ami hozzá kötött, mélyen a szívembe véstem. De neki ez nem volt elég, nekem nem volt más, nyújtani nem tudtam többet, így vége lett hát. A szerelmünk okozta sebeket viselem még, de a tűz, mely e sebeket a húsomba égette, már kialudt, s nincs parázs se már, mi újra lobbanthatná.

Vége van ennek is, vége, mint mindennek. Az elmúlás óriása taposott ránk, e súly alatt el, s a folytatás reménye se ad erőt már. A szép emlékek szálingóznak elő fájdalmasan, amint a rét közepén egyedül a magányommal küzdök. Lassan hunyom be a szemem, és régen történt események hívatlanul törnek elő. Látom Őt újra, ahogy nekem táncol a félhomályban, erotikusan kezdi levenni a ruháit. Én az ágyon fekszem, nem mozdulhatok, hisz akkor véget vet a csábításnak. Ördögi játékot űz velem, ha mozdulok, abbahagyja, ha bírom tétlenül, akkor tovább csábít. Próbálok mozdulatlan maradni, de az 5. végtagom önálló életre kel, de ez őt nem zavarja, sőt... egyre közelebb jön, egyre izgatóbb, ahogy a ruhák sorra kerülnek le róla...

A tengerkék melltartója, és a hozzá illő bugyija van már csak rajta, és én még mindig nem mozdulhatok.