David és Daniel 8. rész - Az utolsó nap Bostonban

Lassan megértettem, a játék amibe belevágtunk megváltozott kettőnk között, valami más, valami több lett. Sokat gondolkodtam, amíg a Verseny helyszínére értünk, és szétváltunk a fordulóink termei felé.
A nap első két fordulója jól sikerült, két újabb értelmetlen győzelemmel lettem gazdagabb, de a szabályok miatt ma is a két gyengébb vitapartner húzta be a pontokat, amelyek jogosan az enyémeknek kellett volna lenniük. Miután a napi négy körből a harmadikat is könnyedén megnyertem, meg sem vártam az eredményhirdetést, összeszedtem a kabátomat és a táskámat és gyorsan kisétáltam a nézőtérről.
Egy percbe is beletelt, míg eligazodtam a hatalmas épület kanyargós folyosóin, de hamarosan a 314-es szoba előtt találtam magam. Nem tudom, miéként vittek oda a lábaim, hogy hol találtam erőt az útra, mert az agyam rémülten sikoltott attól, amit elterveztem.
A két ajtó közül az első felől léptem be a terembe, biztosítva, hogy ne láthassanak meg, amikor besurranok. Óvatosan lenyomtam a kilincset, az halk kattanással jelezte, hogy szabad az út, így minden incidens nélkül kinyitottam az ajtót és beléptem. Tekintetemmel végig fürkésztem a termet, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jó helyre jöttem, majd az utolsó sorban lévő üres székek egyikén foglaltam helyet.
Daniel még hátulról is összetéveszthetetlen volt. Rövid, fekete haja tökéletes volt, széles vállai pedig feltűnően szélesedtek szénszürke zakójában. Igyekeztem nem sóhajtani, miközben államat a tenyerembe támasztva figyeltem őt. Az, hogy egy térbe kerültem vele, egy mélységesen nyugtalanító tulajdonsággal bírt, amiről a hormonok és a fantáziám esztelen kombinációja tehettek. Általában nehezteltem azokra a nyájas, agyatlan, szexőrült srácokra és lányokra, akikké most váltam.
A diák, aki beszélt, amikor beléptem a helyiségbe és helyet foglaltam, már be is fejezte a beszédét, melyért halk taps volt a jutalma, ami éppoly gyorsan halt el, mint ahogy elkezdődött.
Az első sorban ülő két bíró közül az egyik átnézte a névsort, és a mögöttük lévő kis csoporthoz fordult.

– Daniel. Te vagy a következő. Csak kommentár. Igaz?   – kérdezte.
Daniel felállt, és a szívem kalapálni kezdett. Egy pillanat múlva velem szemben állt.
Igen. – válaszolta, miközben hosszú és magabiztos léptekkel a színpadra lépett. Az előző versenyzővel ellentétben Daniel nem tartott a kezében egy köteg jegyzetkártyát. Eredeti szónoklatát emlékezetből mondta el.