David és Daniel 6. rész - Vacsora egy olasszal egy olaszban

Kábultan öltöztem fel, szinte minden ruhámat felvettem óvintézkedés gyanánt a a közelgő hideg ellen. Biztos vagyok benne, hogy beszélgettünk a liftben lefelé az előcsarnokba, majd Boston nyüzsgő utcáin keresztül, de amíg élek, nem fogom tudni megmondani, hogy miről szólt a beszélgetés. Túlságosan fáztam. El voltam foglalva a gondolataimmal, a fülzúgással, mely a gondolataimat próbálta elnyomni, az ezeken átszűrődő kis hanggal, mely a történések logikátlansága ellen tombolt.
Daniel mindvégig közvetlen közelemben sétált, miközben az utcán haladtunk, ügyesen kerülgetve a piszkos latyakos hókupacokat és az egyenetlen téglákat, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna. A kezünk a zsebünkben maradt, védelmet nyújtva a fagyhalál nagyon is valós veszélye ellen, de ennek ellenére egy idő után nem tudtam elhessegetni a vágyat, hogy előhúzzam őket a rejtekhelyükről, és átkaroljam velük Daniel karját. De ez túl intim lett volna, ss bárki megláthatott volna minket. A délután magunkra maradtunk, de Ms. Gonzales vagy bármely más diák a csoportunkból ott lehetett a sok kávézó és étterem egyikében, amelyek mellett elballagtunk.

– Mihez van kedved?   – kérdezte Daniel, és felém fordította azokat a barna szemeket.
– Nem tudom. Nem számít. –  mondtam, mert már attól igazán boldog voltam, hogy vele sétálhatok a nyüzsgésben, miközben lélegzetünk kis felhőket varázsolt elénk, a különböző akadályokat kerülgetve. – Válassz valamit.
– Nem, nem. Ma van a születésnapod. Ma neked kell éttermet választanod.
Lehet, hogy csak képzelegtem, vagy csak vágyálom volt részemről, de megesküdtem volna rá, hogy a hangjában hallottam egy kis idegességet, amit korábban nem hallottam. Vagy legalábbis nem vette észre. A pánik enyhe hullámzása, amitől hangja egy kicsit megemelkedett, mint amikor a hullámvasúton ülve várod, hogy az felérjen a tetejére, majd a mélybe zuhanva gyorsuljon. Adrenalinépítés az örömteli csúcspontig.

– Szeretem az olaszt –  mondtam. Igaz volt, de egyben szánalmas próbálkozás is arra, hogy esetleg egy kis meg nem érdemelt romantikát csempésszek bele a nagy valószínűséggel plátói vacsorába. Az összes filmben a romantikus vacsorát gyertyafény és meghittség jellemez, szinte mindig desszerttel és vörösborral.
– Szóval legyen olasz...