Katica és Karcsika

Katica

Első – megmaradt – élményem kb. kétéves koromból égett az agyamba. Egy férfi – az állítólagos genetikai ősöm, – nem az apám, mivel nem tekintem annak, nem találkoztam vele, nincs képem róla. Szóval, ez az ember verte az anyukámat. Piros nyál csurgott ki anya szája szélén. Anya felkapott, átrohantunk a szomszédba, és az éj leple alatt a mamához vitt valaki kocsival.
Tata és mama nevelt, anya sokat dolgozott, alig játszott velem. Oviba kerültem. Csak a dajkanéni és az óvónőim mellett ültem, nem tudtak még elzavarni sem. Az udvaron egy Karcsika nevű gyerek, – aki akkor középsős volt – csábított néha játszani. Pár hónap ovi után egyszer csak azt vettem észre, hogy ha anya jött értem, négyen mentünk haza. Anya, én, Karcsika és az apukája. A kapunkban anya mindig szájra puszival köszönt el a férfitól, aki mindig megsimogatta hajam. Később már előfordult, hogy Karcsi bácsi vitt haza magukhoz, vagy Karcsika jött hozzánk, aki mindig focizni akart, bárhol voltunk.  
Egyik este anya mellém feküdt, hogy meséljen.

– Katicám! Szeretnék most egy fontos dolgot megbeszélni veled!
Izgatottan ültem fel.

– Mit szólnál hozzá, ha Karcsi bácsihoz költöznénk, ő lenne az apukád, Karcsika meg a testvéred?
– Nem, nem akarom! Én itt akarok maradni a mamiékkal!
– Sokat lehetsz majd itt is, de én nagyon szeretném, ha oda költöznénk. Tudod, nekik vannak cicáik, kutyusaik, meg a kedvenceid, a papagájaik. Mindig játszhatnál mindegyikkel, amikor csak akarsz. Lenne egy külön kis szobácskád, ahová bekuckózhatsz a cicákkal.
– Ott a Karcsika szobája mellett?
– Igen az.
– Az jó, azt szeretem, oda megyek, de ígérd meg, hogy sokszor jövünk a mamához!
– Megígérem!
Így költöztünk Karcsikáékhoz. Karcsika kezdetben ellenséges volt, a copfom húzta, nem engedte a cicákat átvinni a szobájából. Az apukája győzködte, aminek az lett az eredménye, hogy nehezen, de elfogadott. Több mint egy év kellett, hogy teljesen összekovácsolódjunk. Az általános iskola első osztálya előtt már apának hívtam Karcsi bát. Karcsika pedig anyának az anyukámat. Eddigre már imádtam apán csüngeni, anya meg Karcsika védelmezője lett, gyógyítgatta a mindennapos sebeit. Már Karcsika is mamázta a mamámékat, és én is az ő mamájáékat. Azok, akik nem ismertek minket, szinte csak a nevünk különbségéből jöttek rá, hogy nem vagyunk tesók.