Bűntelen lélekkel

Vajdafőy nagyságos úr kedvtelve nézegette az ablaka előtt elterülő vidéket. A dombokat és hegyeket, a réteket és erdőket, a falvakat és a hegyek oldalában legelésző nyájakat. Büszke volt birodalmára és vagyonára. De lelke... lelke nem tudott nyugodni. Hosszú hosszú hónapok óta csak forrongott és mardosta szívét. Egyre gyakrabban ütötték fel fejüket a sötét gondolatok, egyre jobban gyötörték éjjel is, nappal is.
Halk csikorgás jelezte, hogy apródja belépett a szobájába.
– A nagyságos tiszteletes úr keresi nagyuram – mondta a fiatal legényke ijedten és félve.
– Küld, be! – intett helyeslően a várúr, szemét még mindig az ablakra szegezve.
Pillanatokon belül már a szobában is állt a fiatal lelkész. A méltóságos fejedelem ajánlotta Vajdafőy úr figyelmébe a sokat látott és tapasztalt fiatalembert, aki Bázelben és Wittenbergben tanulta az újfajta Bibliaforgatást annak legnagyobb mestereitől, és égő gyűlölettel élt a pápistáknak gúnyolt, őseik örökét és hitét ki nem dobó emberek iránt. Szíve szerint a máglyán vagy a kereszten látta volna legszívesebben mindet, képeiket és szobraikat pedig a piacon, az ócskások asztalán, de természetesen az azokat díszítő arany nélkül. Hiszen az az arany sokkal jobb helyen lenne az ő zsebében.
– Nagyságos úr! – hajlongott közelebb a lelkész a várúrhoz – Végtelenül örülök, hogy hívatni méltóztatott. Hiszen mióta idekéretett csodálatos és gazdag birtokára, hogy a Fölösleges Isten igéivel az igazság útjára vezessem az itteni nyájat, azóta sem volt igazán lehetőségem, hogy megköszönjem kegyelmed jóságát.
– Hagyja el ezeket! – legyintett a várúr – Üljön le, és ha lehet... segítsen rajtam.
– Hacsak lehetőségem van, segítek nagyságos uram – válaszolta készségesen a lelkész, miközben félénken leült az asztalhoz. Vajdafőy uram is leült az asztalhoz, és a nehéz arany kancsóból csodás, vörös bort töltött az ott álló két talpas, arany kehelybe. A lelkész elképedve bámulta a kelyheket. Nehéz, arany kelyhek voltak, gazdagon és nagyon finoman díszítve. A szár felett körben nyolc zománcozott berakás díszítette a kelyhet, amit a lelkész kapott. Az apró képeken nem lehetett nem felismerni Szent István királyt, a magyar Szent Koronát viselő Szűzanyát, Szent László királyt, Boldog Özséb szerzeteset, és a többi szentet.