A múzsa

Elfojtott exhibicionizmus vagy születésekor hibásan tekeredő DNS séma okozta? Trauma, a sormintából kilógó apró, cseppet sem gyenge láncszem, vagy feketebárány mivolta, mely a voidba vágyva, egyszerre az elől menekülve dobta le magáról a társadalmi berendezkedés mázsás súlyát?
Az elnagyolt, túlgondolt válasz mindegyikben ott sejlett. A pszicho terapeutája, a barátai, a szeretői mind-mind másként fogalmazták meg.
A lényeg egy volt és ugyanaz. Neki sosem lesz elég egy. Neki sosem lesz elég a normális. Őt nem lehetett megkötni, s mégis a vágyai és a szabad szellemének végtelen kergetőző keringőjében ott rejlett a megoldásban soha meg nem merítkező önkiteljesedés.

***

– Mit érzel, amikor kiüresedésig basznak ezek az egyének?
– Megkönnyebbülést.  
– Ennyi?
– Végtelen könnyűséget. Már-már békét – gondolkodott el.
– Ez neked tehát a zen állapot?
– Nem tudom, létezik-e olyan – vallotta be őszintén. Levette az arcához mérten is túl nagy légyszemüveget. A vonásai most egészen megfeszültek a jelenléthez ragaszkodó koncentrációtól. – A modern, divatos spirik azt mondják, ha már mindent elengedtél, akkor talál meg az enlightenment, a megtisztult megvilágosodás. Szerintem, az ember paradoxonokból áll. Van ebben valami és még sincs. A legnagyobb mocsokban érezheted a lelkedet a legtisztábbnak. Olyankor elmész a végsőkig, eléred a legalját – tehát felemelkedsz. Leomlik a gátlás, az összes réteg, egy esendő, vágyainak meghajló emberfajzat vagy csupán. Ennél pure-abb, ösztönösebb, leegyszerűsített entitásformáció már csak az állatok között létezhet.
– Érdekes megközelítés. Mit mondana erre egy etikett tanár, vagy releváns szakirodalom?
– A szakirodalmat pökhendi, nárcisztikus faszok irják. Az önmegtartóztatás az a fajta szerzetesi álca, amit a közemberek öltenek fel, akik nem közéjük születtek; ugyanakkor azok közé sem, akik minden földi vágyat megkaphatnak. Olyan ez, mint egy spiri-szexuális kink kasztrendszer. Átjárás nem létezik, csak végtelen vágyódás.
– Mennyit fogyasztottál az elmúlt pár napban?
– Számít ez? – visszaveszi a napszemüvegét.
– Nem. A felmérés és kísérlet szempontjából nagyon is.
– Akkor kicsit változtatnék a kérdésen – mondja. – Már ha megengeded... – pimaszul nevet. Mutatóujját pajkosan beakasztja a nyakörv O-gyűrűjébe. Nyelve hegyével megérinti a felső ajkát, de a kiszáradt szája és feszülő állkapcsa arra készteti, hogy mielőbb eldugja.   – Inkább a mit és mivel kombóztam adja meg az alapot. A mennyiség olaj a tűzre... Vagy csak kifacsar. Úgyis mindegy. Mind elrohadunk.  
– Szóval, mióta is vagy gruppi?  
– A Múzsa kifejezést jobban kedvelem – ékeli közbe velősen, már-már sértődötten. A kislányos könnyedség olyan hamar tűnik tova, mint a két fehér csík az üvegasztal lapjáról.  
Újra töltöm a poharát . Mellé szórok némi motivációt. Hátha újra megered a rózsaszín, cserfes nyelve.  

***

Vasárnap este van. A hold olyan kerek és fényes, kompenzálja a szürke panelépületek közt megbúvó pingpongasztalok sötétzöldre mázolt elválasztó, lepattogzó vaslemezeit. Lilla az illendő adagnál pofátlanabb mennyiséget loccsant a poharamba a száraz fehérből.
– Az utóbbi években nagyon megszerettem a fehér porokat – mondja lesütött szemekkel, miközben jókorát kortyol a sajátjából. Borokat. Persze. A fehér porokat én szerettem meg. Koncentrálj! – kissé erősebben harapok az alsó ajkamba. A seb még nem forrt be, vigyázva szisszenek fel.

A vér végigcsorgott az államon, miközben hullámzó testtel lovagoltam meg. Nyelve hegyével végignyalta az állam, olyan hevesen csókolt meg, hogy időm sem volt felocsúdni. A

v

alf

od

alf

ka

szóda és vér

m

alf

ám

alf

or

alf

ít

alf

ó

elegye akkora orgazmusban oldódott fel, amit csak ez a fajta szexuális kapcsolódás képes kiváltani belőlem...  

– Ez nagyon finom. És a szósz is pont kellemesen pikáns – mosolyt erőltetek elgyötört arcomra.   Visszamosolyog. Az ő arca is nyúzott. Egészen mástól. Kicsi Anna két órája mélyen alszik, Ádám valahol az éjszakában építi a karrierjét, dübörgő ütemek között. Lilla magánya tapintható a fehér kerítés kirakatának rejtekében. Mások, a barátok nem látnak mögé. A család szemet huny. Hiszen ez volt az álom, kit érdekel, mi mindenről kell lemondani érte?
(Le kell mondani. Mindenről. )   
– Ismételd utánam! – parancsolta. Öklendezésig kiöltött nyelvvel térdepeltem előtte. – Lemondok a testi szuverenitásomról. A személyiségi jogaimról.  
– Lemondok a személyiségemről is, ha kéred – suttogtam, szememben vad fény villant. Beragyogta a félhomályba burkolt stúdiónak kialakított szobát
– Jó kislány – felelte elégedett önkívületben. Nem bírt rám nézni, de nem a zavartól. Annyira be volt tépve, hogy pislogni sem igazán tudott. Ujja érdekes ritmikát, taktust doboltak az asztal lapján, miközben a farka hegye a nyelvem dörzsölte.  
– Az egyikről – vontam fel a szemöldököm, kirívóan néztem fel rá. Úgysem látott mást, csak a saját, duzzadó férfiasságát. Nem szabad elfelednie, hogy én hoztam ilyen állapotba. – És csak akkor, ha szépen megköszönöd... – elnyújtva, negédésen leheltem a farkára a szavakat, hátrahúzott hattyúnyakkal, lassan távolodva tőle. Az előbb még csaknem izomból torokra nyeltem. Hideg levegőt fújtam a makkjára.  
– Démon – szisszent fel.  
– A legforróbb pokolból – morogtam. Tövig rácuppantam, a szám szélén nyál fénylett, az orrom is megtelt a vákuumos szopás által kiszívott életerő aromájával. Ó, igen. Az ő helyében én is taknyosra szopatnám magam.  
Hagytam, hogy az összes energiáját a számba engedje. A spermájával együtt szívtam ki belőle a szexuális energiájában burjánzó ihletet.  
Ürítsd ki a fejed! – gondoltam magamban. Őrző gondossággal szoptam, alaposan, az utolsó cseppig. Lecsapoltam a felesleget, teret hagyva valami másnak. Valami olyan letisztult energiának, amely csak a

f

alf

oj

alf

to

alf

ga

alf

tó

, fülledt szexuális vágy nyomán éledhet fel.  
A hajamba markolt félszegen, hátra vetve a fejét. Felfelé sandítottam teli szájjal, miközben éreztem az ondóvezetékéből kiáramló kellemesen meleg gecit a torkomra lövelleni. Pulzált és majd’ felrobbant. A szopás szájba-baszáshoz közelítő önkéntelenül rángatózó, majdnem túl durva, de azért valahol még figyelmes kölcsönösségen alapuló ritmikába csapott át.  
A keze elernyedt, kósza tincsek tapadtak verejtékező arcomba.  
Nagyot nyeltem.  
Aggódva nézett le rám.  
– Finom volt? – leheltem lihegve.  
– Isteni – összegezte.  
– Az imént még démonizáltál.  
– Angyalarcú kurva vagy, a démonok asszonya – vigyorodott el, szájába vette az előre megtekert spanglit.  
– Jó sok volt benned – fújtam ki a füstöt az átadott cigiből. Lehunyt szemekkel pihent. Ilyenkor gyűjtött erőt a következő track megírásához.  
– Jó ideje nem élveztem el – sóhajtott álmatag megnyugvással. – Lilla folyton stresszes és fáradt a gyerek miatt...  
– Nehéz lehet most – hagytam rá, mélyen lent tartva a füstöt és a mellék vágányra tévedt gondolataimat.  
– Ádám annyira hiányzik, de a legtöbb, amit tehetek, hogy támogatom őt – mondta borpírtól kicsípett arccal. – Még szerencse, hogy Te itt vagy Nekünk – nézett rám, a barátnő szeretet hiányának minden őszinteségével.

– Nekem van szerencsém Veletek – pillantottam oldalra zavartan.

– Ugyan. Anna imád téged. Jó lenne, ha eljönnél velünk nyaralni... – bukott ki belőle hirtelen.

... és Ádám is – tettem hozzá magamban. Ez így nem mehet tovább. Megint túlságosan a sűrűjébe kerültem. Ki kell szakadnom közülük, mielőtt túlzottan elharapódzik ez az egész és túl erős lesz a kapocs. Elvégre a feladatomat elvégeztem.  
Az album majdnem készen van, a turnénak októberre vége lesz. Nekem pedig más sem hiányzik kevésbé, mint egy családi nyaralás.   Elvégre, nem véletlenül kerülöm a sajátom alapításának gondolatát is.

Kell valaki új. Valaki, akiben erősebb az igény. Valaki független, vagy nem ennyire elkötelezett, legalábbis nem a monogám kapcsolata, vagy családja iránt.
Ó, igen... egy fiatal feltörekvő művész, aki imázsa és identitása még nem ennyire szilárd talajban gyökerezik...

***

Unottan punnyadtam a backstage sarkában, egy kopott, szakadt huzatú, mustársárga fotelbe süppedve. Teljesen lecsúszva félig fekvő pózban tespedtem, mintha csak otthon terpeszkednek a tévé előtt. Pici pocakom enyhén gömbölyödött, azon pihentettem a telefonom, amin valami színpárosítós játékot húzogattam, hogy lekössem a kezeimet.  
Addig sem gyújtottam, rá, vagy unalmamban.  
Így is volt már bennem bőven, de nem igazán dobta fel a kedvem – persze így is jobb volt, mint teljesen tisztán. Néha felpillantottam, de csak fél szemmel. Semmi érdekfeszítő.
Kipakolt, magukból és ruhájukból kivetkőzött ribik, barátnők, hostess vagy éppen promoter cimkét viselő lányok. Minden DJ faszira legalább kettő jutott. A srácok kokóztak, , röhögcséltek, némelyek meg komolyan, befeszülve dugták össze az aznap estére összeállított szetteket szakértve, folyamatosan elégedetlenkedve. Nem mintha nem lenne nagyjából mindegy, éjféltől úgyis mindenki szanaszét van, a fele az estére sem fog emlékezni...  
Ezeknek ez volt az életük. Meg a kábelek. Kábelrengeteg-káosz.
Elharaptam a rózsaszín rágógumi lufim. Nagyot pukkant, de nem hallatszott az odakintről beszűrődő basszustól, amitől a backstage telematricázott ajtaja enyhén rezonált, és a rágógumi pukkanásával egyidőben résnyire nyílt.  
Vékony, visszahúzódónak tűnő, helyes, amolyan girl next door-szerű lány slisszolt be rajta. A nagydarab, kopasz protein malacra emlékeztető security-s feje felbukkant egy pillanatra az ajtórésben.  
Az elsőre zordnak tűnő arc cinkos kacsintást és egy futó mosolyt eresztett meg felém. Aznap este először szélesen és szívből elmosolyodtam. Mad sokszor húzott már ki a szarból. Pontosabban a szar alakok közül, akik nem voltak tisztában a „Női NEM” fogalmával.  
Jobb volt így és békésebb is. Senkinek sem esett bántódása.  
Nem mintha féltettem volna a saját testi épségem.  
A petite nagyjából százötvenkét centis, ártatlannak tűnő lány mögött bezárult az ajtó. Úgy állt ott, mint a cövek, körbehordozta a tekintetét a füstös VIP-nak csúfolt fertő tanyán.
Egy kopasz, látszólag már meglehetősen kattogó forma éhes tekintettel ugrott oda, de nem a lány érdekelte. Sokkal inkább, ami nála volt. Feltépte a privát fürdőszoba ajtaját, és betessékelte a futárt.  
Örökkévalóságnak tűnő néhány perc volt, mire az fellélegezve, jóval lazább testtartással újra megjelent, kezében egy jókora, zsugorfóliázott módszerrel össze tekercselt fehér poros zacskóval.  
Hirtelen minden másnál fontosabbá vált az ő jelenléte. Senkit nem érdekelt többé a line up, a szarul beállított hang, vagy a tálcán punci.
Kokain. Ketamin. És kilencvennyolc százalékos holland import MDMA kristály. Barnás, áttetsző színű. Étvágygerjesztő menü.
Önkéntelenül is megnyaltam a szám szélét. Úgy döntöttem, türelmesen kivárok. Megcsináltam még egy kombót, a telefonom rezgett, a pontszámláló pörgött. A többiek is, arcon, pedig még el sem fogyott minden... Semmi kedvem nem volt szocializálódásnak csúfolt üres eszmecseréket folytatni, amelyek a rövid felvezető small talk után hamar játszmává szövevényesedő, kétértelmű párbeszéddé váltak. Úgyis mindig ugyanaz volt a vége. Mindig ugyanarra ment ki a játék. , szexre és, hogy aztán...
– Te! – a backstage ajtaja kivágódott. Verejtékező, vicsorgó, ádáz tekintetű férfi jelent meg. Egyenesen rám bámult.   – Tudtam, hogy itt vagy...
– Hé, V., kérsz egy csíkot? Hatalmas voltál ma... – egy szőke, töltött szájú, falatnyi topocskát és spandex-necc miniszoknyát viselő lány kecsesen fordította felé csuklóból a pultot, melyen átlósan, tökéletes szimmetriában kihúzott kokain fatline-ok sorakoztak.
– Beszélnünk kell – a mániákus headliner úgy viharzott el a modell szépségű lány mellett, hogy csaknem elsodorta a nagy műgonddal összeállított kokain-kompozíciót. Többen ijedten rebbentek meg, az értékes porfelleg láttán, mely a helyiségen hatalmas slunggal átvágó zenész nyomán szállt a levegőbe.  
Egészen kicsire összehúzódtam a fotelben, mintha így láthatatlanná válhatnék és hirtelen eltűnhetnék őrült szemei elől.  
– Biztos összetévesztesz valakivel.
– Kérlek – mondta. A sztárból hirtelen kétségbeesett változott. DJ-k... morogtam magamban. Kíméletesnek kell lennem, a végén még pszichózist kap itt nekem. Legalább ne mindenki szeme láttára. Nem akarok egy celeb-dráma központi karakterének bőrébe bújni. (Megint... )
– Jó – sóhajtottam mélyet. – Beszéljünk. De nem itt. És nem ígérek semmit.  
– Köszönöm! – kiáltotta eszelősen. Nem igazi köszönet volt, inkább afféle megkönnyebbülés, hogy nem kell győzködnie.
Feltápászkodtam a fotelból, lezártam a telefonom. Néhány lány irigykedve nézett rám. Ha láttatok már kígyó fészket – hát ebbe nem akartok beleesni. A méregfogak képzeletbeli marása szinte perzselte a bőröm. Megrázkódtam, felkaptam a derekamra kötött, kopott pulcsit. Olyan mélyen az arcomba húztam a kapucniját, hogy anyám se ismerne rám.  
– Szeretnél bármit? Gray Goose? Üccsi? – felkapott a jeges vödörből egy üveg presztízs . Jó, hogy nem jegygyűrűvel próbálkozott. A szemem forgattam.
– Csak húzzunk innen és fogjuk rövidre, diszkrét körülmények közt – mondtam halkan. – Hívsz egy taxit?
– Máris szólok a sofőrömnek.
Ó, hát persze. A magán fuvar szolgáltatás. Nem mondhattam kifejezetten nemet, legalábbis nem itt mindenki előtt. Pontosan tudtam, hogy mit akar. És azt is, hogy nem leszek képes megadni neki.  
De arról még fogalmam sem volt, hogy mivel, vagy éppen kivel lesz még dolgom aznap éjjel...
– Csak Ön után, Hercegnő – tárta ki a karját. Ez tényleg őrült. Azt kívántam, figurázna inkább ki...
Elhaladva az asztal mellett a kisujjam azért belemártottam a fehér porba, jó adagot az alsó ínyembe dörzsölve. Ezt nem lehetett józanul elviselni.

– Nem lehetek a tiéd. Utálom a minimált – ismételtem el, nyomatékosítva az ellenállásom. Igyekeztem tudtára adni testbeszédemmel, hogy hiába vagyunk a lakásán; ebből nem lesz semmi más. Csak a privát, diszkrét megbeszélés és kíméletes, de határozott privát elutasítás miatt jöttem ide. Szegény, biztosan nem volt hozzászokva a visszautasításhoz.  A hitetlenkedés lassan mély letargiába fulladt. – Biztosan meg van a számodra megfelelő Királynő – mondtam vígasztalón.
– De nekem a TE energiád kell. Téged akarlak. Ments meg!
– Nem tudlak – hátrálni kezdtem.
– Bármit megteszek. Mit akarsz? Leszek a ghost producered. Rezidenst csinálok belőled.  
– De én nem akarok DJ lenni.
– Modell?
– Tényleg nem érted – állapítottam meg rezignáltan. És soha nem is fogod... – tettem hozzá magamban. Az agyad olyan, mint a kurva minimál. Egy program fut, két hangsávon. Képtelen feldolgozni az információt, hogy létezik nő, aki nem akar insta influenszer, vagy celeb kirakat barátnő lenni. Abban a másodpercben végtelen vágyat éreztem arra, hogy egyszerűen odahajoljak, és amikor lehunyja a szemét és csókra nyitja a száját, pillangókést mártsak a hasába. Az röpködjön ott, az általa ismert szerelemnek csúfolt érzés-illúzió helyett, amelyet ostobán kergetve a saját önimádatát projektálta a személyemre.
A személyemre, akiről halovány fogalma sem volt.  
Kulcs zörgése szakította meg az egyre kellemetlenebbé váló párbeszédet. A penthouse ajtaja kinyílt, gondterhelt arcú fiú oldalgott be rajta, látszólag hulla fáradtan. Vállán jókora hangszertáska és ezernyi gond ült.  
– Sziasztok – eszmélt fel hirtelen, mikor már azt hittem észre sem veszi, hogy itt vagyunk.
– Csá. Épp tárgyalok.  
– Már itt sem vagyok – emelte fel az újonnan érkező a tenyerét visszakozva. – Csak beviszek egy a szobámba – s már indult is a leddel kivilágított minimalista dizájnú, méregdrága hipermodern, automatizált konyha felé.  
– Szia – köszöntem vissza kedvesen, bár nem voltam biztos benne, hogy meghallotta. A heinekenes üvegek összekoccantak a kezében, ő pedig elslisszolt, mintha saját jelenlétével sem akarta volna terhelni a nagyképű lakótársa légterét.
– Az öcsém – forgatta a szemét. – Itt héderel, mert a csaja kivágta, a saját kecóhoz meg csóró.
– Kedvesnek tűnt – jegyeztem meg. Valóban, meglehetősen szelíd aurája volt. Mindenképpen kellemesebb a bátyáénál.
– Csak a vesztesek kedvesek. Kedvességből nem lehet megélni.  
– Ha te mondod – feleltem érdektelen udvariassággal. Nem volt kedvem folytatni ezt a beszélgetés, igazság szerint szerettem volna lelépni, mihamarabb. Csakúgy, mint a testvére. Vagy, mint mindenki, a színfalak mögötti, földhözragadt világban. Luxus otthon volt ez, de olyan magány lakott benne, amelyet nem fedett el a katalógusos kirakat élet.  
– Mennem kell – mondtam komolyan. – Késő van, holnap fontos meetingem van és...
– Nahát, ki a szerencsés? – kérdezte, egy pillanatra megfelejtkezett magáról és a kontrollmánia és hatalomvágy megvillantotta ragadozó zöld szemeit. Mint a fekete párduc a bozótban, aki mindeddig rejtőzködőn próbálta becserkészni az áldozatát. Csakhogy én nem voltam zsákmányállat. Sem aranykalitkába zárható házikedvenc. Arckifejezésem látva szabadkozva, gyorsan tette hozzá:
– Máris hívok neked egy taxit.  
– Köszönöm.
– Írj, ha hazaértél!

Másnap semmiféle meetingem nem volt, mondanom sem kell. Ahogyan azt sem, hogy egy betűt sem írtam neki.  
A nyári meleg túl korán érkezett, bár még csak április volt, indokoltnak láttam elővenni az elnagyolt pipacsvirágos nyári ruhám. Semmi bőrnaci, csillámpor, gruftis tusvonal. Természetes, cseppet sem hivalkodó, kényelmes öltözet. A szabadba vágytam és egyszerű örömökre. Fagylaltra. Egy limonádéra. Bámulni kicsit a felhőket, a embereket, olvasgatni egy padon, ami túl hamar kezdi nyomni a hátsómat.
Céltalanul lézengtem a Városligetben. Nem hiányzott a társaság, se hangos, dübörgő basszus – aznap nem.
A létezés egyszerű természetessége ellenben mindennél inkább. Ki akartam üríteni a fejemből a tegnap esti ingereket... Ha csak eszembe jutott a rámenős, önimádó DJ, azonnal távolabb sodródtam a lelki béke medrétől.  
Halk dallam csapta meg a fülem. Nem a kamaszok JBL hangfalából szóló random sláger volt. Valami olyan, ami a fák rezgő, fénylő leveleivel harmonizálva kúszik észrevétlen a hallójáratodba, a lombokat keresztül szúró napsugarakkal összefonódva. Aztán befészkeli magát az agyadba.  
OIyan, amit akaratlanul követsz, a pipacsos kis ruhádban.  
Mindig csak a sárga köves úton, Dorothy...  
– Szóval te vagy a nagy varázsló – torpantam meg, emberek egy kis csoportja állt félkörben. Többen egy helyben rugóztak, táncoltak a sajátságos ritmusra. Egy hölgy a feneketlennek tűnő Michael Kors táskájában matatott a pénztárcájáért.
Közelebb furakodtam. A gitáros fiú énekelni kezdett én pedig eltátottam a számat – csak az enyémen éppenséggel nem jött ki hang. Annyira szép, természetes, alt férfi vokál volt, hogy egyszerűen csak annyi fogalmazódott meg bennem, hirtelen és minden előzetes körítés vagy szemrevételezés nélkül hogy 
– Baszdmeg, szerelmes vagyok.

 A fiú végre felnézett, majd olyan kis szemérmesen, szemlesütve zendített rá, mint aki nincs tisztában saját orgánumának hatásaival és nincs is saját tehetsége tudatában. Belém hasított a felismerés. Hullámos, hosszú fekete haj, szelíd, de szép ívű arcvonások, enyhén vámpír jellegű küllem, bíborszínű, élénken ragyogó szemekkel. Ő volt a nárcisztikus DJ öccse. A csóró utcazenész.
Ahogy összenéztünk melegen elmosolyodott. Visszamosolyogtam, aztán feszült arccal hallgattam végig, ahogy játszik. Az emberek jöttek-mentek, ritkultak, a szél kissé feltámadt, ezer felé vitte a faleveleket. A nap sugarai egyre kevéssé melegítették a vállaim. A tavasz még csalóka volt. Egy utolsó akkordot fogott le, majd letette a gitárt és mielőtt összeszámolta volna a tokba gyűlt pénzhalmot, aggodalmasan rám emelte a tekintetét.
– Meg fogsz így fázni.
– Észre sem vettem, hogy lehűlt az idő. Gyönyörűen játszol.
Annyira zavarba jött, hogy hirtelen megköszönni sem volt képes az őszinte elismerést.
– Éppen végeztem. Megtisztelő, hogy végig hallgattál – s azzal újra lesütötte a szemét. Elkezdett összepakolni, de még mielőtt a vállára vette volna a gitárt, egy fekete, kapucnis pulóvert nyújtott felém. Black Sabbath logó díszelgett rajta, talán még kamasz korából való lehetett. Igencsak viseletes volt, a hátára rávasalt N. I. B fotón már töredezetten szakadozott festék, lassan múzeumi mozaikká téve a képet. Mint maga Ozzy Osbourne – gondoltam magamban, de azért vigyorogva vettem át a pulcsit, mintegy direkt-véletlenül megsimítva a gitáros fiú ruhadarabot markoló ujjait.
My name is Lucifer, please take my hand...  
A baj csak az volt, hogy ebben a mezőnyben én voltam az ördög.  



Minden nap kimentem hallgatni, ahogy játszik, s minden este hazakísértem. Csak zenéltünk, néztük egymást és füstöt eregettünk. Közös, sötét, misztikus univerzumot alkottunk, melyben az orgazmus szeplőtelenül, szex nélkül teljesedett ki, minden riff után, minden egyes elharapott sóhajban. Ahogyan ujjai a félrehangolt gitárt pengették és szelídítették újra, a tulajdon bőrömön éreztem az fémhúron megkeményedett ujjbegyeit.  
Aznap este féloldalasan feküdtem, elnyúlva a kanapén. A bátyja európai turnéra ment, az ötszáz hatvanhatodik üzenet után szerencsére feladta a mániás üldözésem. Valószínűleg kellően lelkes fangirl-t talált magának, szopós szájjal és végtelen cheerleader energiával.  
Szóval bámultam a nagy seggű, fényes, gyönyörű akusztikus gitárt. Na meg azokat a művész ujjakat. Hosszú, fehér, végtelenül tehetséges ujjakat. A puszta látványa is elegendő volt, ha hozzám ér talán elporladok a forróságtól. Túl közel voltam a tűzhöz, az én feladatom annak táplálásban teljesedett ki. Ha én is lángra kapok, félő, hogy a kották is velem együtt égnek el. Felperzselem ezt a világot, amit éppen csak most fedeztünk fel magunknak, és felégetek magam körül mindent, mielőtt őt felfedeznék...  
És akkor minden hiába volt. Mert a szerelem elmúlik. Az ember elsorvad. De az alkotás, a zene, az fent marad.  

– Mit hallanál szívesen, szív szerelmem? – kérdezte áhítattal rám bámulva.

– Írj nekem olyan dallamot... Legyen olyan, mint amikor szeretkezünk! Elnyújtott előjátékot idézzen, torzított, ismétlődő részekkel. Az orgazmus előtt legyen egy elakadó lélegzetnyi kiállás, majd az izomösszehúzódásaim ritmikájára dübörögjön a beat. Hadd halljam a fájdalmadat, az összes érzésed. Amikor hullámokban tör rád a szomorúság, melankolikus melódiát írj nekem! Írd meg a szerelmed, a vágyad, az adrenalint és az euforikus elszállást, amit a puszta közelségem okoz. Zenéld el nekem önmagad, a szerelmünket, a haláltól való félelmed, és amikor ennek ellenszegülve, dühösen, élni akarva tombolsz. Kottázd le a lázadásod, a haragos fuck the systemed. Az elfojtott agressziód. A létezésed esszenciájának zenéjére akarok táncolni.
A kanapé sarkába kuporodtam, fejem összefont karjaimra fektettem, úgy szemléltem a jelenséget. Egészen hosszasan figyeltem, ahogyan az új zenéjén dolgozik. Egyszerre altatódalba csapott át, lágy, melankólikus, mégis oly’ megnyugtatóan andalító, harmonikus moll dallamokra szundítottam el, hogy észre sem vettem, amint a valóságból delejes álomvilágba süppedek.  

Hajnal háromkor arra ébredt, hogy álmában duzzadó farka a markomban van. Csak félig tért magához. Félrehajtottam a paplant, a nyakába leheltem, végig szántottam a nyelvemmel, szelíden karistolva a fogammal... Pedig legszívesebben kiharaptam volna belőle egy darabkát. Elevenen zabáltam volna fel, hátha bennem is marad abból a fajta ösztönös talentből, amely ebben az ifjú titánban lakozott. Te jó ég, mekkora farka volt és milyen nehéz volt ezidáig megállnom, hogy a csipkézett szegélyű francia bugyim lábaimon lecsúsztatva nemes egyszerűséggel tövig beleüljek és forrón olvadjak szét belülről az érzéstől, amit egy ilyen spirit adni képes.
Most jött el az ideje, timing is everything, és én a metronóm ütemére mozdultam. Először csak kerülgettem, oldalról... De ma éjjel, hogy végre megszületett benne a teljes koncepció, már csak egy utolsó közös próbánk volt hátra.
Ráhúztam magam, tövig, addig, míg már enyhén fájt, a vállaiba kapaszkodva préseltem magam a hihetetlenül szexi V alakú csípőcsontjáig, ütközésig, míg már úgy éreztem, szétszakít belülről.  
Olyan jó érzés volt lovagolni rajta, hüvelyem forrón és nedvesen fogta körül a farkát. Vágytól és szerelmes szenvedélytől fátyolos tekintettel nézett fel rám – mint aki nem hiszi el, hogy ebben a gyönyörben részesül. Pedig én voltam az, aki igazán hálás lehettem, hogy az univerzum egy különleges teremtményét fogadhatom magamba.  
A fiú szemében akkor pokoli tűz lobbant, mint aki végre életre kel. Muszáj volt megmarkolnia azokat a kerekded, emelkedő és süllyedő kebleim. Nem bírta türtőztetni magát. Szelídsége úgy illant el, mint az álom, pedig ez is annak tetszett.
De az ösztön olyan erős volt, hogy szinte rá, hogy magába szívja minden kipárolgó feromonom, illatom, esszenciám. Éhesen hajolt oda, egyik mellbimbóm körül fogta ajkaival, megszívta, megnyalta, s ízétől felszínre törtek állatias ösztönei. Belemélyesztette a fogát. Fokozatosan, de egyre mélyebben.
Én úgy vonaglottam rajta, a finom fájdalom feltüzelt, akartam a poklot, a szenvedést, az összes benne rejlő állatiasságát és a spermáját is szomjaztam.  
Végzetesen elragadott, túl édes és túl addiktív volt ahhoz, hogy leálljak. Zabolátlanul élveztem rajta, felsikkantva, de befogta a számat, amitől még inkább izgatott. Hevesen, hosszan élveztem, szapora hüvelyi összehúzódásokkal. Önkívületbe kerültem tőle. Nyalogattam a számat betapasztó ujjainak belső felét, mint megszelídített vadmacska, aki elé egy tál tejecskét töltenek...
Az orgazmusom ereje az ő egész lénye felett átvette az irányítást. Éreztem, ahogy őrülten kíván, de képtelen elélvezni, így. Tovább bírta, mint a legtöbb férfi, akivel dolgom volt. Csak a végtelen vágy és a „nagyon-közel-vagyok” pokla maradt számára.
Lihegve mosolyogtam vágytól eltorzult, gyönyörű arcára.
Odahajoltam és lágyan csókoltam meg, kiszívva egy leheletnyit a lelkéből.  
– Szeretlek – bukott ki belőle akkor. Anyai mosollyal simítottam végig markáns arcélét.
Felemelkedtem a farkáról, bőséges, fényes hüvely nedvet hagyva magam után a még mindig elképesztően merev férfiasságán. Lecsúsztam rajta, végig csókoltam a mellkasát, a finom, szálkásan izmos testének minden porcikáját. Pajkosan megnyaltam a köldökét, amitől édes rándulással, kissé ijedten húzódott össze. Nem hagytam neki sok időt. Váltakozó ingerek sokaságával ostromoltam őt, alig vártam, hogy a számba vegyem, hogy kiszívjam belőle az éltető nedvet. Akartam egy darabot abból a talentumból, különleges karizmából, ami neki természeténél fogva adatott.
A makkját cirógattam körbe a nyelvemmel, akár egy ízletes jégkrémet. Mohón nyeltem torokig, csaknem belefulladva a lüktető, vaskos farkába.  
Ha így kell bevégeznem, sem bánom... De előbb vele végzek, hadd tapasztalja meg a múzsa csókját.
Lüktetett az ér a heréi és a farka hátsó felén, ujjaimmal simítottam végig, mikor a szám kis ideig a makk hegyén időzött. Nyelvem hegyével előnedveit kóstolgattam. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk és akkor, abban a másodpercben, már szívnom sem kellett tovább. Összeforrtunk, összekapcsolódtunk és ő az összes forró spermáját a számba lövellte.
Egy ideig hagytam a nyelvemen megülni a sűrű, forró ondót, aztán lenyeltem és megnyaltam a számat. Sosem tudnék jól lakni és betelni vele.  
Tönkre tenném, mielőtt igazán kiteljesedik.
Egy ideig öleltem, míg vissza nem aludt. Lágy, hálával telített, óvó csókot leheltem a homlokára és még azelőtt kihúztam a kezem a keze alól, mielőtt ujjai túl szorosan fonódtak volna rá , mély álmában.
Az elégedettség érzése hamar elpárolgott belőlem, noha illata még sokáig az orromban érződött.  
– Sok sikert, drága – suttogtam némán bezárva magam mögött az ajtót. – Üdvözlöm a bátyádat – tettem hozzá a lépcsőn lefelé sietve, immár hangosan, száraz iróniával – csak úgy, önmagam szórakoztatására.