David és Daniel 5. rész - Boston

Annak ellenére, hogy az agyamnak nem sok ideje volt visszatérni a való világba az elmúlt 14 óra őrültségeiből Daniellel, a bostoni csontig hatoló hideg azonnali és kijózanító hatással volt rám. Délen az egész város leáll, ha nagy ritkán 1 cm hó leesik. Az iskolák bezárnak, és mindenki őrülten rohangál az élelmiszerboltokban kenyérért és tejért, nyilvánvalóan azt gondolva, hogy megérkezett az apokalipszis és csak a szénhidrát és a kalcium mentheti meg őket a pusztulástól. Hurrikánok, azokat tudjuk kezelni. Az égből alászálló fagyos víz természetellenes és életmódunk ellen való.
Bostonban ez nem így van. Amikor kiléptem a repülőtérről a fagyos februári levegőbe, azon tűnődtem, vajon észrevétlenül irányították-e át a gépünket Alaszkába. A repülés jó részét a mosdóba zárva töltöttem Daniellel, szóval ez akár lehetséges is lett volna. Tudjátok mi történt. Daniel alsójának viselésének általános szexisége és a korábbi többszöri „felfedezéseink” semmivé foszlottak, amikor a hideg északi levegő első fuvallata megcsapta a bőrömet, amitől egykor lenyűgöző férfiasságom egy töppedt zöldbab méretű kis pöccsé zsugorodott. Fájt lélegezni. A 25 méteres út az üvegajtóktól a furgonig végtelennek tűnt.
Megint ledöbbentett, amikor Daniel becsúszott mellém a hosszú hátsó ülésre, combjának melege az enyémhez nyomódott, de vajmi kevéssé nyújtott tényleges megkönnyebbülést. Még az ő legfelsőbb fokú önbizalma is döbbent csendben rázkódott, mindkét szemünk tágra nyílt a bizonytalanságtól. Mindketten némán ültünk és a járműoázisunkon kívül rohanó, üzletszerű északiakat bámultuk. Úgy látszott, nem tántorítja el őket a fagyos hideg, sőt, némelyikük mosolyogva és szerelmes tekintettel haladt a borús ég alatt, miközben taxit fognak, vagy elengedik a jeges utakon gyorsan haladó fekete városi autókat. Mindez megerősítette bennem azt a tényt, hogy a jenkik valóban őrültek. Talán a polgárháború mégsem a rabszolgaságról vagy az államok jogairól szólt, hanem egy egyszerű kísérlet volt arra, hogy egy fagyott nép tömegesen vándoroljon melegebb éghajlatra.
Úgy tűnt, Ms. Gonzales viselte a legnehezebben a zord időjárást. Puerto Ricóból származott, szóval ez volt maga a fagyos pokol számára. Az anyósülésen ült és üres tekintettel meredt maga elé, mintha azon gondolkodna, hogy elkötelezettsége elég-e, ahhoz végig kísérje ezt az utat, és ne fontolja meg komolyan a lehetőségét annak, hogy azonnal sarkon forduljon, és egy egyútra szóló jegyet vásároljon vissza Charlotte-ba, vagy még inkább a Karib-tenger valamelyik szigetére, ezzel egy csoport – többnyire – gyereket magára hagyva a Nagy Fehér Északon.