Isten jóváhagyásával 13. rész

Csaba
A vasárnapi nagymisén kiprédikáltam mesterünket, és felajánlottam a híveknek, hogy megnézhetik keze munkáját. A mise végén sokan jelezték, hogy kíváncsiak, és az elérhetőségét is elkérték.  
Feltűnt, hogy Gabesznak mindig van két-három nyolcadikos segédje. A következő pár napban befejezték a parókia víz-, fűtés – és csatornarendszerének teljes korszerűsítését. A parókia nyitott napja után egyre több megbízást kapott, lassan nem bírta ellátni egyedüli mesterként a rázúduló feladatokat, hiába voltak segédjei. Néhány hét után kért meg, – kora reggel, mielőtt munkába indult, – hogy este várjam meg, beszéde lenne velem.  
Nagyon későn ért haza, holtfáradtan, éhesen, szomjasan, koszosan. Alig bírtam kivárni, hogy hazaérjen. Azt kérte, hogy elkezdhesse mondókáját, amíg bekap néhány falatot.

– Csaba atya, nagyon köszönöm, amit értem tettél! Gizivel kezdünk helyre jönni anyagilag, de egyedül nem bírom. Hiába vannak itt a srácok segédnek, kellene mellém még legalább két mesterember – kezdte, kezeit tördelve zavarában, közben falta az ételt.
– Gabesz, ebben nem tudok segíteni – közöltem szomorúan, lehajtott fejjel.
– Arra gondoltam – folytatta egyre lelkesebben – hogy szólok néhány volt osztálytársamnak, akik Borsodban, Nógrádban, vagy a nyírségben az éhenhalás küszöbén járnak, hogy itt van munka, van pénz...
– Állj meg Gabesz! A parókia nem bír el több embert!
– Nem is arra gondoltam, és az Istenért sem terhelnélek tovább, így is életem végéig hálás leszek neked és Zolinak – a bátyámnak – hogy eddig is befogadtatok.  
– Hanem akkor mire gondoltál?
– Erzsi mondta, hogy a várostól néhány kilométerre levő tanyán kihaltak a tulajdonosok, és az örökösök rendelték meg a takarítást. A ház komfort nélküli, csak a villany van bevezetve, de a víz, és a gáz csak a telekhatárig. Ha eljönnél velem az örökösökhöz, és az ékesszólásoddal segítenél megállapodni velük, hogy a korszerűsítés fejében egy ideig ott lakhassunk Gizivel, – vagy akár jutányos áron, részletre, meg is vásárolnám – és akkor tudnék szállást adni a volt osztálytársaimnak is, és mi is el tudnánk költözni innét... – nyökögte, makogta, de az én fejemben összeállt a kép. Magamban hálát adtam az Úrnak hathatós segítségéért, de hangosan csak annyit mondtam:

– Természetesen, hogyne segítenék. Hozz össze egy beszélgetést a jövő héten valamelyik kevésbé zsúfolt délutánra, lehetőleg az érintett ingatlanban.