80-as évek 18. rész - Katonanők

Kocsival visszamentem a Dunántúlra, hétfőn parancskihirdetés, hogy ki hova került. Majd seggre ültem mert engem hazulra helyeztek. Hazaértem mondom a faternek, ő meg csak bazsalyog. Te tudtad? Tudni nem tudta de remélte, mert megvannak a forrásai és arról tudott hogy az itthoni laktanyában a telephely seriff már a civil életére készül, mert le akarja rokkantnyugdíjaztatni magát. Apa, ahogy te tudsz segíteni, nem szopat úgy senki!
Az „itthoni” telephelyen őskáosz, igyekeztem rendet tenni. Dokumentációk nagy része megvolt, de egy kézikönyvet sehol nem találtam. Mondták a srácok hogy menjek el a könyvtárba, mintha ott lenne egy példány, de ne lepődjek meg a könyvtáros csajon. Min kell azon meglepődni? Majd meglátja főnök!
Kíváncsian mentem be, a fent említett alany éppen akkor jött ki a ténylegesen könyvtárként szolgáló helyiségből... zutty! Mintha Papp Laci adott volna egy gyomrost! A csajnak konkrétan be volt horpadva az arca! Szerencsére valahogy magamhoz tértem, szóval csak nyolcat számoltak rám. Hogy konkrétabb legyek. Képzeljünk el egy elég szép arcot, amit valamikor kiskorában egy szívlapáttal jól orrbab@sztak, és behorpadt. Oldalról megnézve, ha odatettem volna egy vonalzót a homloka és az álla közé, akkor az orra nem érte volna a vonalzót. Pedig az orra is szabályos volt. Lehet a születésekor a szülészeti fogó volt, vagy esetleg valami baleset... nem mertem megkérdezni. Mindenesetre összeismerkedtünk Évával, másnap már együtt ebédeltünk a tiszti étkezdében vele, meg Violácskával a parancsnok titkárnőjével. Mondjuk Violácska klasszisokkal jobb nő volt de valami hadműveleti főhadnagy keftetett ezerrel utána, amikor nem volt éppen sürgős dolga, akkor állandóan ott lebzselt Violácska környékén. Hát megszokni mindent meg lehet, kialakult az a szokásunk hogy ebéd után Violácskánál megkávéztunk a parancsnoki kávéból, utána elkísértem Évát a könyvtárba és fél órát-egy órát elbeszélgettünk. Lassan megszoktam azt az arcot, szép lassan felmértem hogy azért testileg abszolút nem eldobandó, sőt, elég remek teste van. Csak hát.. ehhez a nőhöz rendszeresíteni kellene egy összecsukható tábori vödröt, hogy amikor olyan az ember kedve, akkor letakarhassa a fejét. Utána meg lenne mibe belehányni. Mert ettől eltekintve egy értelmes, kultúrált, kedves nőhöz lett volna szerencsém, akinek a társaságában gyorsan múlt az idő. Jól esett egy kis szellemi felüdülésnek.