Léna

A fővárosból most is vonattal jöttem, mint két éve. Egyedül. Mert ide egyedül kell jönni, hogy az ember eggyé válhasson azzal a nagy és gazdag lélekkel, amit Oroszországként jeleznek a térképen. Vonattal jöttem ismét, hogy lássam a hétköznapi embereket, s hogy ne érezzem a lelkiismeret furdalást, ami mindig hatalmába kerít, ha egy szegény országba érkezem. Nem akartam érezni, hogy turistaként, én is kizsákmányolójává válok ennek a cserbenhagyott népnek, ezeknek a cserbenhagyott embereknek. Ismerős, rideg fehérség fagyasztotta meg a horizontot, mikor kiléptem a házból. Itt vagyok hát ismét. Ugyanazok a tavak, fenyvesek, nyírfaerdők, mint két éve. Ugyanaz a leírhatatlan érzés, ami maga alá temet, amikor újra látom a tajgát. Álltam a faház előtt és a vizet néztem.

Egy autó zaja zökkentett ki édes melankóliámból. Megérkezett. Pedig több mint két éve nem találkoztunk, mégis táncra keletek bennem az érzések. Ő volt; kicsit fáradtabb szemekkel, kissé teltebben, de ugyanazok a telt vörös ajkak. A nyakamba ugrott és egy szót sem szólt, csak ömlöttek a könnyei. Bementünk a házba. A bundáját egy székre dobva terült el az ágyon.
– Jó újra itt. Jó újra Veled. Csókolj meg végre.
És csókoltam, úgy, mint mikor először találkoztunk Pétervárott a követségi fogadáson. Hófehér bőre mindig megigézett. Lassan végigcsókoltam a nyakát és kigomboltam a kosztümjét, bejártuk egymás minden egyes porcikáját, míg végül anyaszült meztelenül pihegtünk elnyúlva. A lábujjaitól végigcsókoltam a bőrét, a szőke pelyhekkel borított vénuszdombjáig. Megcsókoltam a rózsaszín kelyhet, majd magamhoz húztam. Maga alá húzta a lábait és elém térdelt, így csókolóztunk percekig. Simogattuk egymást és gyönyörködtünk a meztelenség látványában. Izgattam a mellbimbóit és csókoltam a vállait.