Az élet vize

Szótlanul rakosgatta a konyhában az edényeket. Két hete, hogy Paul meghalt. Paul. A név kimondása egyszerre volt fájdalmas és vigasztaló. Tegnap óta nem mozdult ki a házból, félt kimenni. Paul halála után nem tudott esténként megmaradni a lakásban. Rótta az utcákat esténként a városban, nézve de nem látva a környezetet, embereket. Dermedt, süket csönddel a lelkében. Válaszfal volt közte és a valóság között. Pát nap múlva aztán majdnem elájult. Látta Pault befordulni a sarkon. Kiabált Paulnak, futott utána, de nem érte utol az árnyékot. Ez azután még legalább háromszor előfordult vele: hol a tengerparton, hol a bankban, hol a házuk előtt. A tengerparton szinte már meg is tudta érinteni. A szomszédok szánakozva néztek rá, majd egyik este Odette kihívta hozzá az orvost. Pszichiátert! Hiába mondta neki, hogy látta Őt, Odette nem hitt neki. A pszichiáter erős nyugtatót írt fel neki, amiket aztán persze nem szedett be.

Az első éjszaka volt a legrosszabb. Paul helye üres maradt a francia ágyon. Egész éjszaka görcsösen zokogott, átkozódott, ököllel ütötte a párnát és csak Paul pizsamáját magához ölelve tudott végkimerülésében elaludni. Paul illata volt a ruhákon, a székeken, a fürdőszobában, az ágyon. Következő este már nem tudott otthon maradni. Álmai is voltak. Álmában találkozott Paullal. De ez a Paul idegenül nézett rá, mintha nem is ismerné meg. Mindenütt köd vette körül, halott tájon sétáltak. Sokszor csak Paul hangját hallotta. Reggel úgy érezte magát, mintha mázsás kövek lennének a mellkasában, gyomrában.

Aztán, hogy úgy döntött nem mozdul ki a házból többé, az álmai megváltoztak. Az új álmokban Paul megint a régi volt. Ugyanaz a régi, mosolygós kék szempár, a dörmögő hang, a nyírt szakáll, a barna haj, a megnyugtató ölelést jelentő karok. Álmában beszélgettek, sétáltak. Mindig ugyanott voltak. Egy tengerparti házban, melynek ablakai a vízre néztek, napfényben fürdött az egész táj, a kert inkább lugasokkal teli útvesztő volt, árnyas kőpadokkal, sok – sok fehérszirmú magnóliával. Az illatukat – mely elkeveredett a sós párával – mélyen beszívta. Gyakran fürödtek a tengerben, színes halrajok vették őket körül. Nadine meg mert volna esküdni, hogy Paulon keresztül úsznak a lepény halak, a medúzák, a csikóhalak, papagáj halak, noha a tengerben Nadine még meg is tudta érinteni Pault. A szárazföldön nem. Az egész olyan valóságos volt, hogy mikor felébredt, szinte idegenül szemlélte belvárosi lakásukat. Sose volt házuk, sose volt kertjük.

Egyik reggel neszeket hallott a konyhából. Félálomban ébredezett és megnyugodva vette tudomásul, hogy ma reggel nem neki kell reggel kávét csinálni, hanem Paul megint kedvére tesz. Azután, mint akit kígyó mart meg, felült az ágyban. De hát Paul nem lehet, Paul meghalt! Tébolyultan rohant ki a konyhába, ahol egy árnyékot látott a kávéfőzőnél, majd az árnyék szertefoszlott. Senki nem volt a konyhában, de a levegőben még érezte a kávé illatát. Neki támaszkodott a falnak, kezét a falhoz szorította, mintha támaszt keresne a fal szilárdságában. Éjjel megkérdezte Pault, hogy ő volt-e ott reggel? Paul hamiskásan mosolyogva visszakérdezett: Te mit gondolsz?! Nadine kérlelte Pault, hogy ne , jöjjön vissza. Paul elnézett a feje felett és csak annyit mondott, hogy: "Te is átjöhetsz, ha igazán úgy akarod! "

Ettől kezdve Nadine úgy tett minden nap, mintha Paul vele lenne, még új fehérneműket is rendelt az egyik katalógusból. Néha, amikor délutánonként elszunnyadt, úgy érezte, hogy Paul ott van a lakásban. Tisztán hallotta, hogy újságot lapoz, a tányérokkal a konyhában, hallotta a padló reccsenését, mintha járkált volna a lakásban. Éjjel pedig megint együtt voltak a tengerparti házban. Azt is észrevette, hogy Paul mindig a tenger felöl jött, bőre finoman irizált, mintha a tenger hullámainak visszfénye játszott volna a testén. Határozottan tengerszagú volt a teste. De Nadine ezt nem bánta. Mindig szerette a tengert. "Az élet vize" – mondogatta magában.

Ma is lefekvéshez készülődött. Újabban csipke melltartóban és bugyiban aludt, mert így álmában Paul mindig találgatott, hogy milyen fehérnemű van rajta éppen. Közös, új játékuk lett ez. Elfészkelte magát az ágy baloldalán és már majdnem elaludt, amikor megérezte, hogy az ablakon bekukkantó holdfény pászmát valami elállja előle. Kinyitotta a szemét és egy alakot vett észre, amelyet halvány derengés vett körül. Rémületében nyikkanni sem mert, mozdulni sem bírt. Sós tenger szagot érzett. Aztán meghallotta Paul gyengéd hangját, ahogy a nevén szólongatja. Nadine nem merte elhinni, hogy igaz lehet, amit érez. Hűvös ujjak simogatták végig testét, cirógatták a haját. Nem nyitotta ki a szemét, attól félt, hogy képzelete játszik vele és ha megmozdul, akkor vége a látomásnak. Paul a háta mögé térdelve a fülébe csókolt, mint régen. Átkarolta vállát és hozzásimult. Valahonnan a háttérben a tenger zúgása hallatszott, távolian és mégis megnyugtatóan. Nadine arcán könnyek peregtek, ahogy hallotta az ágy reccsenését, és a test olyan régóta ismerős körvonalait látta, érezte maga mellett. Paul volt az, semmilyen kétsége nem volt most már, ám a körvonalai homályosak voltak, az arcvonások is, mintha tejüvegen keresztül nézte volna őt. Fájdalmasan édes érzések, emlékek rohanták meg, Paul pedig gyengéden átölelte mellén zokogó feleségét. Nadine görcsösen szorította magához a férfit, aki tenyerébe vette arcát és a könnyeket csókolta le a nő szeme sarkaiból.

Nadine végre elhitte a lehetetlent. Ekkor Paul alakja elkezdett élesedni és egyre tisztábban látszottak a részletek. Nadine hátára fordította Pault és kétségbeesett elszántsággal simogatta végig a férfi testét. Nem beszéltek már, nem kellett se szó, se hang. Minden olyan volt most, mint az első éjszakáikon. Nem tudtak betelni a másikkal. Nadine egyszerre érzett meleget és hűvöset Paul érintése nyomán. A férfi átkarolva ringatta őt, hirtelen jött mohósággal markolta Nadine csipkébe bújtatott mellét, fenekét, karját, csípőjét. Nadine hónapok óta nem érzett ilyen vágyat. Úgy kívánta Pault most, hogy majd megszakadt a szíve. Paul a felesége fölé hajolt, kihámozta a melltartóból, majd végig csókolta melleit, amelyek egyszerre kemények és teltek lettek. Nadine pedig lehunyt szemmel adta át magát az ismerős és mégis új érzéseknek. Paul teste hűvös volt, de feszes és Nadine ámulva érezte meg lába között a férje farka helyén lévő, ahhoz nagyon hasonló és mégis örvénylésekkel telt valamit. Öle hirtelen nedvesedni kezdett, a férfi pedig – levéve róla az utolsó akadályként jelen lévő tangát – Nadine lábai közé hajolva cirógatta feleségét. A férfi nyelve úgy kalandozott ide – oda, mint mikor a tenger nyaldossa a parton heverők testét. Nadine a szokatlan érzések ellenére egyre inkább izgalomba jött és lassan de biztosan érezte az orgazmus közeledtét. Paul kezeivel átkarolta Nadine gömbölyű fenekét és folytatta a felfedező utakat. Nadine már vonaglott a gyönyörtől és kérte Pault, hogy hadd fogadja be végre. Paul felemelte a fejét és ekkor Nadine látta, hogy a férfi írisze helyén a csillagok szikráznak, teste a tenger hullámzásával teli. Egyedül férfiassága volt most már csak valóságos, mintha minden maradék anyagi mivoltát oda sűrítette volna. A tenger zúgás felerősödött. Nadine felhúzta lábait és Paul dereka köré fonta. A férfi lassan és óvatosan hatolt be Nadineba. Belül ritmikus áradást és visszahúzódást érzett. Paul úgy ringott benne, mintha csónak lenne és lebegne az óceán felszínén. A "csónak" egyre beljebb haladt, majd visszacsúszott, akár a dagály és az apály. Paul felnyögött és Nadine érezte, hogy teljesen kitölti őt. Mintha olyan vízfal nyomódott volna testének, amely egyáltalán nem vízből van, hanem a szikla keménységével törekszik a partnak. Paul egyre makacsabbul ostromolta Nadinet és Nadine elolvadt, megszűnt létezni, csak a tenger hullámait érezte mindenütt, a csillagokat látta, a holdat, amint rásüt kettejükre. Paul magját érezte szétáradni az ereiben, mint hűvös nektárt. Mindkettejük teste áttetszővé vált, mint egy zöld tó, hullámzott, mozdult, kavargott.

Másnap reggel Nadine, amikor felébredt egy házban találta magát. Egy tengerparti házban, melynek ablakai a vízre néztek, napfényben fürdött az egész táj, a kert inkább lugasokkal teli útvesztő volt, árnyas kőpadokkal, sok – sok fehérszirmú magnóliával...