A kereszteslovag meséli

Az ilyen sok gyerekes családoknál, mint amilyen áldott volt a mienk is, már születésükkor tudni lehetett, hogy a miféle sors jut. A leányok esetében semmi nem volt kérdéses, azon a társadalmi szinten kellett férjhez adni őket, mint ami egy nemes kisasszonyhoz illő. A mi családunknak fényesen csillogott a neve, de a vagyon bizony jelentősen megcsappant az idők során. Szóval a leánytestvéreimnek úgy kell házasságra lépniük, hogy büszke nevüket komoly pénzeszsák mellé tegyék, hogy sorsuk társadalmi rangjuk szintjére emelkedjék. Akit nem házasított ki a családja, a felsőbb társadalmi körök kibeszélték és kirekesztették maguk közül, azt képzelve róla, hogy valami olyan hiba lappang a sikertelenség mögött, ami – nyilván megvetésre való. Valami komoly hiba, vagy ha nem annyira komoly, akkor például a kisasszony liliomáról idő előtt – valaki fürge fiatalember – leverte a harmatot. Persze ezt megelőzendő atyám is, mint más, akinek eladósorba került leánya van, a kor elfogadott szokásainak megfelelő óvintézkedéseket tett.

A fiatalemberek vonatkozásában szintén szigorú hagyomány szerint döntött atyánk. Vagyis az első fia örökölhette a nemesi rangot, a hozzá tartozó birtokkal, ami esetünkben nem mondható jelentősnek. A második fia – mint én – a király katonájává kellett álljon, tiszti rangban ugyan, de mégis a katonák veszélyes és bizonytalan életét élve, a harmadikat, mint szegény öcsém, az egyház szolgájává kellett adni.

Amikor pelyhedzett már a bajuszom, atyám elvitt Richard király udvarába, apróddá vagy katonává engem. Hadseregének támaszává úgy válhattam, ha megfelelő kiképzésben részesülök. Az pedig nem csak egyszerű kardforgatásból állt, azt odahaza megtanultam már itáliai vívóoktatómtól, nem is csak a paripám nyergében való délceg tartásomból, azt is elsajátítottam a szülői házban, valahányszor vadászatot tartottak a birtokon. A stratégia tudománya volt az, amelyikben hiányosságaim voltak. De jó oktató keze alá kerülve fiatal és friss agyam hamar elsajátította a tudományt.

Alig telt el 3 röpke esztendő az udvarban, amikor aztán, az addig csak szervezés alatt álló hadjárat a Pápa jóváhagyásával megindult a Szentföldre, a Johannita rend szerzeteseit támogatva, hogy Jeruzsálemből kiverje az arabokat, és a keresztény világ számára meghódítsa. Az eltelt idő alatt felnőttem a feladathoz, jó királyunk bízott annyira a képességeimben, hogy jelentős századot adott a kezem alá. Jó fölszereléssel, vértekben egészséges lovakkal, és szívünkben a nemes ügyért hevülve, útnak indult a keresztes lovagok hada. A szárazföldre áthajózva Frank hon és Hispánia érintésével megkezdtük a hosszú utunkat. Bizonyára indíthatott volna Richard király olyan csapatokat is, melyeket tengeri úton juttatott volna a Szentföldre, ám nem az volt az elsődleges cél, hogy mihamarabb célba érjünk, hanem inkább az, hogy egész Európán áthaladva a hadjáratunk mellé támogató híveket csatoljunk.

A katonaember élete meglehetősen mostoha élet. Ha estére kelve fogadóhoz érkezik, akkor födél alatt hál, meleget vacsorál. Ha azonban csak valami erdő közelében éri az éjszaka, akkor csak a fűbe teríti a köpenyét, a feje alá teszi a nyerget, s úgy aluszik az Isten ege alatt, s reggelre belepi bajuszát a harmat. Nekem ügyes fegyverhordozó legényem akadt, leste minden gondolatomat, meg aztán a maga kényelmét is, nyilván. Úgy szervezte az életet, hogy ha nem is fogadó környékén esteledik ránk, legalább egy pajta adjon védelmet az éjjel járó haramiák ellen.

Csapatunk nagy számúra duzzadt, amerre elhaladtunk, az egyház lelkes hívei szívesen csatlakoztak hozzánk, s nem is volt szükség rá, hogy erővel a katonának valót. Európán áthaladva, inkább csak a jóindulatú bíztatás volt, amivel találkozhattunk utunk során. Alighanem minden ország mihamarabb határain kívül szerette volna látni a kereszteseket, megelőzendő a zsákmányolásaink keltette ellenszenvet.

Damaszkuszba megérkezve, épen, egészségben, bár kissé megfogyatkozva súlyban, de mégis úgy találtam, hogy nagyszerű dolog Richard lovagjának lenni, a szent ügyért síkra szállni. Katonai sikerekkel nem dicsekedhettünk ugyan, mert a szent célt magunk elé tűzni egyszerű volt, megvívni az arabokkal, már nem annyira egyszerűnek látszott.

A fogadónak tágas udvara volt, kellett is a sok lónak, szekérnek a tágas tér. Messzebbről idehallatszott ütemes kopogása a kalapácsnak, mígnem odavitt a kíváncsiság, mely iparos lehet az, aki ennyire szorgos, hogy napszállta van már, s még csak tovább kalapál. Egy kovácsműhely volt az, odabenn fényesre izzadt a kovács, mellén, vállán dagadtak az izmok, ahogy nagy erővel verte az izzó fémet. Figyeltem a munkáját, ő meg a szeme sarkából vissza – visszasandított rám. Amikor már valamennyire hűlt az izzás, visszatette az eleven lángba, hogy ismét formázhatóvá váljék. Amíg a melegítés tartott, megkérdezte, hogy szolgálhat-e segítséggel, a páncélzatom, vagy a kardom, vagy a lovam patkója rászorul-e javításra. Amint látta, hogy nem munkát hoztam neki, és nem is vagyok türelmetlen, folytatta a megkezdett munkát tovább. Hosszúnyelű fogójával kiemelte az izzó fémet, és az üllőre téve úgy hajtogatta rétegenként, mint odahaza nálunk a szakácsné hajtogatta a hájas tésztát, mielőtt a kemencébe tette volna kisütni. Még sohasem tapasztaltam ezt az eljárást, ahogy itt a kovács dolgozott. Elképedt tekintetemet látva, megválaszolta hamar az eltérést. Ez itt a damaszkuszi acél – mutogatott kormos ujjával a szétkalapált, majd hajtogatott fémre. Ez nem az a rideg vas, amelyik könnyen törik, ez tartós acél. Nagy kincs ez, mert igen könnyű és nagyon szilárd lesz az a kard, amelyiket ezzel a módszerrel készít elő a kovácsa. Ha az uraságnak ilyen fegyverrel kell harcba állnia, hadakozhat egész napon át, nem fárad el a súlyától, nem csorbul ki, nem törik ketté, nem rozsdáll el a vértől. Még tán nem ismerik eléggé a Nyugati világban, de nem sok idő kell, hogy szétszaladjon a híre, s akkor majd minden kardforgató ember damaszkuszi acélból való kardot szeretne. Ez jó tanács, meglátja az úr, ha kipróbálja.

Szabadkoztam, hogy rég nem volt már zsoldfizetés, meg hogy erős vagyok magam is, megbírom a kardot is, a szülői házban a kopjaharcba jól beletanultam a testvéreimmel, s bírtam egész nap, nem fáradok olyan hamar. A kovács nem erőltette, de láttam a tekintetén, hogy nem pusztán öndicséretből meséli el nekem a könnyű, de tartós acél előnyeit. A mondataitól csak befészkelte fejembe magát a szerzés vágya, s eltökéltem magamban, hogy beszerzem magam is ezt a különleges fegyvert. Ha rászedett a kovács, okultam belőle, hogy könnyen rászedhető vagyok. Ha azonban tényleg olyan kiváló, egyedül nekem lesz olyan fegyverem Richard király lovagjai között, emelkedik általa a státuszom. Több napon át visszajártam a kovácshoz, figyeltem, ahogy erős markában fogva a kalapácsot alakítja, formálja az izzított fémet.

Amikor aztán Richard király hírét vette, hogy odahaza halálhírét költve a főúri rendek a hatalmat átvették, s már a Király utódlásán marakodnak, úgy határozott, hogy visszajőve megküzd a trónbitorlókkal. Nyugati irányba fordítottuk lovaink zabláját, s indulni kellett vissza Anglia földje felé.

Akkor aztán mégiscsak előszedegettem rejtve tartott aranyaimat, s a kovácstól megvettem egy hosszú kardot, gerelyt többet is, lovassági kopját és pajzsot, valamint egy könnyű mellvértet. Szívtam a fogam, mert nem volt olcsó mulatság ez a fegyverkezés, de mégis elégedett voltam az eredménnyel. A napfényben kéklett a penge, és valóban, hihetetlenül könnyűnek találtam, ahogy félkézre fogva előremutattam vele a legényem feje fölött magasan. A régi fegyvereimet hozzáerősítettem a nyereghez, s az újat fogtam kézügybe a nagy utazás alatti könnyű kipróbálás reményében.

Míg jó királyunk megvívta a maga politikai csatáját, addig serege szétszéledt, várva az újabb gyülekezésre szólító szót. Különböző udvarházakban, várakban, egyik – másik megyei birtokon töltöttük időnket, míg a király nem hivat. Magam viszont a mennyországba jutottam, egyenesen. Nem is bánnám, ha királyuk egyhamar nem üzenne értem. Mostoha katonasorsom helyett minden éjjel vetett puha ágyban alhatom, ízletes sülteket tálalnak elém, és faros – bögyös asszonyszemélyek forgolódnak a várudvaron, akiknek gömbölyű vállán, mosolygós arcán szívesen ottfelejtem a tekintetemet. A várúr egy humanista lélek, aki nagy könyvtárat tart, zenészei vannak, gyönyörű ápolt kertje, szökőkutakkal. De leginkább kedvemet lelem a várúr kisasszony leányának szemlélgetésében. Csodaszép hajadon ő, kinek neve is csupa dallam, mosolygós orcája mint egy friss cipó, szeme mint egy fekete pillangó. Gyakorta sétálgat a kertben, mindig komornája meg dadája társaságában, szép szemét lesütve. Vagy nem mindig lesütve, de akkor meg olyan óvatosan pillantva felém, hogy észre se venném, ha nem őt nézném örökké.

Apajaura engedélyével látogathatnám a könyvtárszobát akár, de sajnálatomra a betűvetést nem sajátítottam el, így aztán fölösleges volna oda látogatnom. Habár nem teljesen, mert azt hallottam a várbeli katonáktól, hogy a kisasszony oly művelt, hogy a nehézfedelű könyvekből mindből ki tudja olvasni a betűket, s gyakorta egész délelőtt a könyvtárszobában múlatja az időt. Azt fontolgattam éppen, hogy engedelmet kérnék, oktatna ki engem is a betűk ismeretére, talán bizony lenne alkalom meghitt beszélgetésre, s közelebb juthatnék a gyönyörű kisasszonykához. Még mielőtt összejött volna hozzá a bátorságom, lovagi tornára való felszólítást doboltatott ki az uraság.

Valamennyi jelenlévő lovag részvételével lovassági bemutatót, kopjacsatát, kardvívást írt elő a program, azt követően pedig ünnepi bállal, tánccal záródott a vigasság. A kijelölt mezőn felsorakoztak a lovagok mind, színes tollakat tűztek a sisakjuk forgójára, a lovukra hímzett selyemterítőt terítettek, s várták a fanfárok hangját, hogy a bemutató megkezdethessék. A várnépe izgatottan gyülekezett, mindenki látni kívánta az érdekességet. A kisasszony a magas dobogóra ült a családja körében. Bár legyezőjét az arca előtt tartotta, azért megláthattam, s megéreztem, hogy tekintetét rajtam nyugtatja. Egészen átforrósodtam attól a tekintettől. Jó damaszkuszi acélból való vértemmel, pajzsommal minden támadást könnyedén háríthattam, lovassági kopjámat a nyereghez erősítve oly könnyedén ütköztem meg a többi lovaggal (holott volt közöttük nagy termetű, nagy hangú is) s én könnyedén, fürgén kitérhettem támadásaik elől, míg az én rohamjaim célba értek, kivertem a nyeregből mind. A lovagi torna eredményeként megnyertem a kisasszony selyemkendőjét, melyet ő maga kötözött föl kopjám hegyére. Az összecsapás alatt nem remegett annyira a szívem, mint az alatt a pár pillanat alatt, míg a szépséges leány karcsú ujjai közt tartotta kopjám hegyét. Csak néztem őt, s visszamosolygott rám.

Még aznap, napszállta után észrevettem, hogy sétára indul a kertben, dadája társaságában. Sétára indultam magam is, csak hogy láthassam szép ringó járását. Amikor aztán egy kis kerti pavilon felé vette útját, arra fordultam magam is. Rám pillantott, s mosolyogva magához intett. Dícsérőleg szólt hozzám a lovagi tornán való szereplésem kapcsán, kérdezgette nevemet, rangomat, szívesen hallgatta, amint a Szent földön tett csatáimról meséltem neki. Váratlanul odaszólt a dajkának, hogy menjen vissza a házba, hozzon egy korsó hűs vizet, mert megszomjazott. Nekem meg azt indítványozta, hogy a pavilonban üljünk le, mert odabenn hűvösebb van, mint itt a szabadban. Pedig már napszállta után voltunk, nem lehetett olyan hőség, hacsak nem az a féle hőség hevítette, amelyik engem, magamat is hevített, de az ellen nem jó hűtés a korsó víz. Az ellen legjobb védekezés egy forró ölelés meg egy heves csók.

Alighogy beléptünk a fából díszesen faragott kicsi kis épületbe, megállott az ajtónál, felém fordult, s csak nézett a szemembe, nem szólt semmit. De attól a nézésétől elgyöngültem egészen. Azért nem annyira gyöngére, hogy át ne öleltem volna selyemmel övezett karcsú derekát. Én csak épp átöleltem, s magamhoz húztam, ő máris az ajkamra forrt, bajuszom csak úgy reszketett az izgalomtól. Sejtettem, hogy nem sok időm lehet, ha jön a korsó, vagy valaki más az udvartartásból, cselekednem kell mielőbb. De hiszen alig vártam magam is, hogy cselekedhessek. A ruha kapcsait könnyen megoldottam, s amint kilépett belőle, ott reszketett egy szál alsó ingben, kívánatosan, szem lesütve. Nem volt szükségem semmi további bíztatásra, magamhoz szorítottam őt, és megtettem mindazt, amit katonatársaimmal áhítva, vágyva annyiszor megtárgyaltunk már a tűz körül üldögélve. Tudom jól, hogy közülük sokan mindenféle cédákhoz jártak, odahordták aranyaikat valami röpke kis boldogság keresésért, amit nem leltek ugyan, csak az ürességet, vagy a betegséget. Mert ezek a lotyók, akik a sereg környékén készségesen mérik bájaikat, a csengő jó aranyért cserébe nemigen adnak egyebet, mint a fájdalmas üszkös betegséget. Nem mertem volna azt választani. De nekem szerencsém is van nőügyekben. Óvatos közeledésemet szívesen veszik az asszonyszemélyek, s akár a fogadósné, akár a lánya részeltet abban az örömben, hogy félreeső helyen némi simogatás, csókolgatás után föltárja bájait, s magába fogadja szerelmetes törekedésemet, egy asszonyi öl iránt. Ezek rejtett pillanatok, ki az ura elöl, ki az atyja elöl rejti. De míg én lehetek a másik szereplője, nem bánom sose. Megbecsülöm ezeket a titkon adott öleléseket, sosem pénzzel, hanem forró bókkal, szép szóval. Tapasztalatom szerint a nőknél bármi elérhető, ha szép szavakkal körítjük.

Visszatérve Anglia földjére, a szerzett tapasztalatok előnyömre váltam. Most is, íme: érdemes volt kivárnom, türelmemnek fehér liliom lett a jutalma. De micsoda gyönyörű egy liliom. Duzzadó keble ragyogott az alkonyban, ahogy csókolgattam, átforrósodott tőle az ajkam is. Meg máshol is.

S ő oly szívesen ölelt magához, hogy nem lehetett kérdéses, mire vágyik, meg ugyanúgy én is.

Amint keble halmába elmerült az arcom, puha szakállam a völgyébe eresztettem, két tenyerem felfedezőúton járt. Az a karcsú derék, milyen finoman remegett, amint simogattam. S a tompora, feszesen, izgatón gömbölyödött az ujjaim alatt. Élmény volt simogatni egy ilyen hamvas bőrű fiatal lánykát. Végighúztam gerincén a kezem, a derekánál nem álltam meg, hanem a finom völgyben folytattam a bolyongást. S ő mindent engedett. Nem első ízben fordult elő, hogy asszonyi ölbe meríthettem a kezem. De mindenik közül legélvezetesebb az a simogatás, amit ennyire nagyon szívesen vesznek. Tudom én, hogy a férfiember egyszerűen elvárja az asszonyi adakozást. Ha a szíve nincs is ott, nem törődnek vele. Magam azonban idejében fölismertem, hogy a nem szívesen adott virág csak fonnyad, hervad a mégoly vehemens férfi kezében is. De bezzeg ha szívesen egy fehérszemély az ölét, fokozottabb örömben részesül mindkét szerelmes.

Ez esetben a kisasszony kellő hajlandósággal fogadta tájékozódó simogatásomat. Ha elléptem volna tőle, utánam jő, annyira élvezte kezem érintését. Meg – megmarkoltam szép kereklő fenekét, hozzászorítottam a magam hasához, had érezze ő is, hogy mi az ami ott meredezik kettőnk között. Nem annyira kislány már, pontosan tudhatta, mi következik egy ilyen szenvedélyes ölelkezés után. Kis kacsóját odavontam, ráhúztam meredező kopjahegyemre, had érintse.

Első pillanatban ijedten visszarántotta az ujjait, de azután csak fölkerekedett a kíváncsiság, és finoman megérintette ismét. Előbb óvatosan, mint aki sosem tapasztalt ilyesmit, csak repkedett fölötte, mint egy kis madárka, de azután megmarkolta, megszorította, nem úgy hogy fájjon, de nagyon jólesőn. Szeretem, ha egy nő markolgatja ezt a fegyvert, fokozza az izgalmamat, még inkább merevebbé válik, fölkészül a bevetésre. Ahogy fogta nekem, a saját kezemmel is odakalandoztam, kis kacsóját erősebben rászorítottam minden ujjával körülölelve a duzzadt tagot, és finoman, alig mozdulva, hátrébb húztam a csípőm, aztán meg közelebb. Máris megértette, mire gondolok, s már nem is kellett, hogy én irányítsam, sőt, az irányzékon is változtatott, kezével kis virágkelyhéhez szorította dárdám gömbfejét, így minden mozdulat végén odacsókolhattam a kis kertecske kapujára. Feszült várakozás benne, nem beszélve róla, hogy bennem is türelmetlenül feszült a vágy.

Azután, hogy már türelmem fogytában volt késedelem nélkül kopjahegyemre tűztem azt a várakozó madárfészket.

Bár rémülten vergődött egy kicsit, mint egy fogoly madárfiók a markomban, megpróbált szabadulni spannolt helyzetéből, de ezer csókkal hintettem ajkait, szép nyakát, miközben két kezemmel szilárdan tartottam tomporát, nehogy ijedtében teljesen elhúzza tőlem azt a csodálatosan selymes kis kapucskát, amin át a mennyországba juthatunk. Vártam egy csöppecskét, míg az első ijedelme oldódott valamennyire. Csak az első pillanatok voltak rémisztők számára, s amint folytattam a kapufélfa csiszolását, egyre kevésbé állt ellen, boldogan megadta magát nekem, s élvezetet lelt abban, amit tettünk. Pilláit lecsukva, ajkait elnyitotta, derekamra fonta kezeit, odaszorított magához amennyire csak lehetett, oly erősen. Észrevehetően átvette, és viszonozta is az egymáshoz dörzsölődés örömét. Annyira tetszett neki is amit műveltünk, hogy amikor magam egyre emelkedtem föl a mennyország magasságába, és reszketve élveztem a csodaalagút ölelését, s amint beteljesült a borzongató gerjedelmem, éreznem kellett, hogy már nem én irányítom az eseményeket, hanem szerelmetes gerlicém volt az, aki még erősebb munkára sarkallt, még mélyebbre tologatva dárdámat.

Ám egy idő után mégiscsak csendesülni kezdett lüktető gyönyöröm. Léptem volna hátra, hogy kellő mennyiségű lélegzethez juthassak, ő csak ölelve tartott tovább is, két tenyerét faromon tartva, erősen szorított magához, mint aki nem akarná a széjjelválást ily hirtelen, mint aki nyújtaná még hasának kéjes dörzsölőzését. Csak sóhajtoztunk mélyeket, szerelmesen összedugtuk arcunkat, nagyon finom volt összebújni vele. Szerettem volna egy egész álló éjszakát szerelmetes karjai között – na meg puha combjai között – tölteni, de nem egyszerű az ilyesmi, hiszen a vártoronyban, ahol hölgyem él, őrség vigyázza erényét és biztonságát.

A jelekből ítélve ez a zsenge virágszál nagyon is szívesen vette kis kertecskéje megmunkálását. Remélhettem, hogy a jövőben segítségemre lesz, hogy ismételhessünk, ebből a földöntúli boldogságból. Csellel, vagy ügyességgel szerét ejtjük még, hogy több időt tölthessünk édes merülten.

Egyszer csak visszatért a dadus a korsóval, volt nála egy törölköző kendő is. Engem kiküldött, hogy ő még megmosdatja a kisasszonyt, minden áruló vércsöppet, és szerelem szagot lemosson róla.

Rólam is lemoshatta volna, mert úgy át voltam itatódva a szerelem szagától, hogy bármelyik udvaronc vagy katona több lépés messziről is érezhette bódító erejét.