Szerencsés bűnbeesés 7. rész

27. fejezet

Ültünk az asztalnál, és csendben majszoltuk a szalontüdőt, zsemlegombóccal, s közben ittuk a csapolt kőbányai .
– Hát, Ákoska, ezt sohasem gondoltam rólad – jegyezte meg nagymamám – tisztára megőrjítesz.
– Hogy érted ezt, nagyi?  
– Mindig is szerettelek, Ákoska, de ami érettségid után történt, az teljesen más. Egy aranyos kölyökből egy szívtipró pasivá váltál.
Szó, ami szó, augusztusban, a bevonulásom előtt még tapasztalatlan voltam. Maszturbáltam, majd a nagyival is összekerültem. De mindez ’csak úgy’ történt velem, nem én alakítottam a dolgokat. Olyan voltam, mint egy tolvaj, aki titokban belopózik egy tilalmas helyre, hogy ezt-azt elcsenjen.   Azóta viszont már több minden történt, ’kinyílt a csipám’.
Az pedig valóságos csodának számított, hogy a drága Kláricskát egy meglehetősen lerobbant pályaudvari WC-be lehessen csalogatni, ahol még arra is rá tudtam venni, hogy egy ismeretlen pasi farkát nyalogassa, a szemem láttára szeretkezzen vele, majd velem is. Nem is akárhogyan! Csak a hüvelyébe hatszor elégültem ki, a bugyija még most is csupa lucsok.
Most pedig itt ül előttem, az átélt gyönyörtől kimerülten, de angyali békességben.  
– Ezt én is elmondhatnám, nagyi. Téged mindenki úgy ismert, mint egy visszavonultan élő idős nénit, aki jól elvan a ház körül, de semmi különös dolgot nem tesz.  Csak én tudom, hogy te egy ízig-vérig nagyszerű nő vagy.  
Klári mama még mindig kissé bizonytalan, ami teljességgel érthető, hiszen vallásos neveltetése, idős kora és tízévnyi kihagyás után vágott bele egy ’unortodox’ szeretkezésbe.
Felemeltem a kezét, megpusziltam. Emlékeimben felidéztem, amikor még Mátyásföldön történtek a dolgok, akkor az éjjeliszekrényen még ott volt Géza bácsi fotója, most pedig amikor térdét fogva előrehajolt, és egy ismeretlen férfi döngölte őt, az ujján ott volt az eljegyzési – és a jegygyűrűje is. Félénken meg is kérdeztem: „Meddig akarod hordani ezeket? ”
– Géza volt a férjem, ő húzta az ujjamra.  
Hirtelen megéreztem, hogy Klári mama tudatában a múlt és a jelen összemosódott.   Nincsenek éles határok, semmi sem törlődik ki, még akkor sem, amikor már teljesen másként alakulnak a dolgok.
– Szívesen elcserélném ezeket újabbra, de nincs, aki ezt a ceremóniát megtegye – sóhajtott Kláricska.
Hirtelen zavaromban azt mondtam: „Én szívesen megtenném. ” 
Egy heves szeretkezés után az ember nem is mondhat mást.
– Aranyos vagy, Ákoska, de te is tudod, hogy ennek jogi akadálya van. Én sohasem lehetek a te feleséged. Ezt te is nagyon jól tudod.
– Persze! Nálunk ez nem lehet, de külföldön bizonyára ez lényegesen egyszerűbb. Nem hiszem, hogy ott bárki is kifogásolná, hogy egy Joó vezetéknevű ember elvegye özvegy Gajzágónét. Annál is inkább, mivel mindketten – ha kicsit is, de – szovjet állampolgárnak minősülünk, elvégre Géza bá’ emigránsként hosszabb ideig ott élt.  
– Amit papírokkal is tudunk igazolni – jegyezte meg lemondóan Klári mama. – Maximum egy kicsit elcsodálkoznak a korkülönbségen – tette hozzá.
– Na, jó, ne fantáziálgassunk!  Nagyi, mesélj inkább nekem a nagyapámról! Hogyan került ki a Szovjetunióba?
– Nagyapád épp az ezredfordulón született, tehát 1919-ben már hadköteles korban volt nagyjából annyi idős, mint amennyi most te vagy. Nem sokat tudott a marxizmusról, de hazafias lelkesedésből csatlakozott az akkoriban épp Vörös Hadseregnek nevezett sereghez. A Felvidéki Hadjárat során egészen a lengyel határig nyomultak előre. Bártfán, a határ menti városban érte őket a hír, hogy az Antant nyomására vissza kell vonulniuk. Ezzel az addigi katonai siker azonnal semmivé vált. Géza napokig tépelődött, végül is átszökött a határ túlsó oldalára, majd onnan kalandos úton Oroszországba, a későbbi Szovjetunióba.
Tény, ami tény, nekem a történelem nem volt a kedvenc tantárgyam a gimiben. Ennek következtében Stromfeld Aurélról és a Felvidéki hadjáratról is csak ködös fogalmaim voltak, de nem akartam kizökkenteni Kláricskát a mesélésben, sőt engem is egészen más érdekelt. Elég otromba módon azonnal rá is kérdeztem az engem leginkább érdeklődő ügyekre.
– Mesélj nekem az orosz feleségeiről!
Klárika szeme elkerekedett.
– Hát téged ez miért érdekel? Csak nem...?
– De... Jól gondolod. Találkoztam velük.
Azt hittem Klárika menten lefordul a székről.
– Jól hallottam? Itt vannak? Na, mesélj!
– Mit meséljek?
– Na, ne játszd az ártatlant! Csak nem cipeltek be az ágyukba? Ezektől minden kitelik.
– Miért mondod ezt, nagyi? Tapasztalhattad, hogy téged szeretlek. Oly annyira hogy az előbb már egy lehetséges házasságról is ábrándoztunk.   Ne ronts el mindent!
– Igazad van, Ákoska. A múlt az elmúlt, a jövő pedig még el sem kezdődött. Minek ezen agyalni? Valóban: ne rontsunk el mindent – mondta és egy heves mozdulattal lehúzta az ujjairól a gyűrűket és az asztalra dobta. Majdnem beleestek a szalontüdős tányérba, a zsemlegombóc mellé.
– Oké, a múlt lezárva! Most te következel Ákoska! Mesélj!
– Tényleg ezt akarod? Nem fogsz örülni, ha elmesélem.
Nem mertem a szemébe nézni.  Nagy lélegzett vettem, és egyszuszra mindent elmeséltem neki, az egészségügyi vizsgálattól kezdve attól, amikor meztelenre vetkőzve nagyapám három egykori szerelmi partnere, Kátyenka, Natasa és Veronika . Azt sem titkoltam el, hogy jelenleg Kátya Kozlova szolgálatára vagyok kirendelve egy titkos bakonyi erdei házba.
– Fogod te még Natasa és Veronika kegyeit is élvezni – jegyezte meg tárgyilagosan a nagymamám.

Időközben befutott a vonat. Felsegítettem nagyit a lépcsőn, és búcsúzóul átöleltem és csókokkal váltunk el.
Érzelemgazdag találkozásunk – legalábbis átmenetileg – véget ért.
– Már csak kilenc hónap – sóhajtott fel a drága Kláricska, amikor utoljára megcsókoltam, a vonat lépcsőjén állva. Szeretettel simogatta az arcomat. Szorosan átöleltük egymást.
– Kilenc hónap? Az egy örökkévalóság lesz, igaz? – sóhajtottam a fülébe.
Klári mama bólintott, és azt mondta:
– Tudom. Sírnom kell minden alkalommal, amikor rájövök, hogy holnap nem fogok tudni szeretkezni, az én édes Ákoskámmal.
Klári mama megcsókolt, majd a mellkasomhoz nyomta az arcát. Éreztem, ahogy zokogásba fullad. Reszketeg hangon mondta:
– De, meglátogatlak, amikor csak tudok. Ígérem, fel fogok készülni – a drága Kláricska felemelte a fejét és elmosolyodott.
– És minden bizonnyal, jövő augusztusban megünnepeljük az évfordulónkat.  

Egymáshoz simultunk, ölelkeztünk és beszélgettünk, mindketten a sírás szélén, de tudtuk, hogy el kell válnunk. Mindketten könnyeztünk az utolsó csókunknál, majd valahogy elengedtük egymást, és a könnyeimen keresztül néztem, amíg szem elől nem veszítettem nagyit.

28. fejezet

Szóval... Megint egyedül voltam, legalábbis testben. A szívem hazautazott nagyival, és igyekeztem a tőlem telhető legjobbat tenni a távollétében.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy fekete autó megállt a peron mellett, és egy férfi kiszólt nekem.
– Ákos Lászlovics Joó? – kérdezte a férfi orosz akcentussal.
– Igen, az vagyok – válaszoltam, mivel épp arra számítottam, hogy visszatérek a szolgálati helyemre, s feltételeztem, hogy az illető fog visszakísérni.
– Beszélgetnünk kell. Szálljon be, kérem!
Gyanakodva néztem a férfira, aki elegáns öltönyt viselt, és valami adóvevő fülhallgatója lógott ki a füléből. A férfi észrevette a vonakodásomat, és elővett egy igazolványt.
– Ne aggódjon, Ákos Lászlovics, nem vagyok járőrszolgálatban. A GRU-tól vagyok.
Ezt hallva a lábam szinte a földbe gyökerezett. Annyit tudtam, hogy a GRU a Szovjetunió  hírszerző szolgálata, ahol egyébként több baráti ország így magyar titkosszolgálat tagjainak is magas szintű kiképzése folyik.  
Ezzel eddig nem sok dolgom volt. Úgy nőttem fel, hogy nem kellett foglalkoznom a világ dolgaival. Felnőtté válásom is zavarosan alakult, nagy szerencsémre Klári mama segített abban, hogy rendet tegyek abban a nagy katyvaszban, ami körülöttem volt.
De mi közöm lehet nekem a GRU-hoz? Soha nem jártam a Szovjetunióban, és nem is érdekelt a politika. Csak egy átlagos 18 éves magyar fiú voltam, akit nagy nehezen ’betuszkoltak’ az egyetemre és most az előfelvételis időmet töltöm.
Élveztem, hogy kimaradtam a sorkatonák kiképzéséből, annak minden . Egy kicsit nehéz volt összeegyeztetnem a Kátyenkával való szeretkezéseimet a nagymamámmal történt ’ez-meg-az’-al, de igyekeztem elfojtani a lelkiismeret furdalásomat. Úgy fogtam fel az egészet, mint valami lehetőséget, amellyel élni kell, de aztán előbb-utóbb úgyis elfelejthetem. Még olyan – ma már tudom, hogy ostoba, idétlen – szójátékokat is gyártottam, mint például azt, hogy „itt vagyok a Bakonyban, mint egy turista, és élvezem a pinarámát”. Azt azonban még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam, ez újabbakkal is bővül.

– Miért akar velem beszélni? – kérdeztem.
– Majd megtudja, fiatalember, ha beszáll. Ne féljen, nem akarjunk bántani. Csak egy ajánlatot szeretnénk tenni Önnek.
Rémülten ültem be a hátsó ülésre. A férfi követett, és becsukta az ajtót. A sofőr elindította a motort, és elhajtott.
Mivel az illető hajtókájában vagy váll-lapján nem volt rangjelzés, ezért megkérdeztem, hogyan szólíthatom őt.
– Hívjon csak Borisznak – mondta a férfi. – Tudja-e, hogy ki volt a nagyapja?
– Persze, hogy tudom. Gajzágó Géza. Ha élne, most lenne 66 éves.   Tíz éve az 56-os események zűrzavarában tűnt el. Utoljára a Rádió ostrománál látták, ahonnan első felesége, Kátyenka mentette ki. Bizonyára később a harcok során meghalt és a Munkásmozgalmi Pantheonban nyugszik.    Többet nem tudok róla, Borisz elvtárs,
– Nos, ő nem halt meg, a Pantheonban is más nyugszik. Gajzágó Géza 1956-ban a mi segítségünkkel menekült el Magyarországról, amikor kitört a forradalom. Azóta a GRU Moszkva északnyugati részén, a Hodinka-mezei városrészben találhatókiképzőtáborában dolgozik, mint a magyar ügyekért felelős személy.
Meghökkenve hallgattam a férfi szavait. Nem akartam elhinni, hogy a nagyapám, aki egy szorgalmas, de nem igazán fontos mozgalmár volt, valójában a családját hátrahagyva tíz éve a szovjet titkosszolgálatnál dolgozik. Hogyan lehetséges ez?
– Nem hiszem el – dadogtam.
– Pedig igaz. Ha akarja, megmutathatom Önnek bizonyítékokat. De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Gajzágó elvtárs kapcsolatba került Sátorfai őrnaggyal.  
Az őrnagy terve az volt, hogy egyfajta szex-janicsárokat nevelnek ki, akiknek az lenne a feladatuk, hogy idős hölgyek kegyeibe férkőzzenek, akiket esetleg meg lehet nyerni arra, hogy államtitkokat fecsegjenek ki, netán a KGST vagy a Varsói szerződés illetékeseinek döntéseit a megfelelő irányba tereljék. Úgy ítélte meg, hogy a gyarmati rendszer felbomlása hatalmas lehetőséget nyit meg a szocialista eszme terjesztésére. Ehhez azonban a legfelső körök kegyeibe kell beférkőzni.  
– A politikai cselszövényben évezredek során nagy szerepe jutott a csinos és mindenre kész kémnőknek – mondta, majd hozzátette: – bár talán pontosabb lenne, ha kéjnőknek neveznénk őket. Ami viszont hiányzik, az ugyanennek a férfi változata. Már pedig az idős, elhanyagolt nők nagyon vágynak fiatal fiúkra, széptevésekre, bókokra és persze szerelmi gyönyörökre. Ha szeretetet kapnak, akkor képesek bármiféle ellenszolgáltatásra – érvelt az őrnagy.
A mindig elegáns, több nyelven beszélő, és magas IQ-val rendelkező őrnagy istenáldotta tehetségét a konspiráció iránt jórészt ismertük és elismertük, ám ilyenkor mindig megszólalnak az óvatos duhajok, akik nem szívesen változtatnak a jól bevált módszereken. Most is elkezdtek okvetetlenkedni. Ki legyen erre a feladatra a legmegfelelőbb személy? Ekkor Sátorfai őrnagy,  Gajzágó elvtárs véleményével egyetértve önt ajánlotta nekünk, mint egy potenciális új ügynököt.
– Engem? Miért?
– Mert úgy gondolta, hogy Ön rendes, engedelmes gyerek, de nincs élettapasztalata.   Tizennyolc éves, a nagymamájával vesztette el a szüzességét. A család kötődik a szocializmus eszméjéhez. Középiskolában semmilyen tantárgyból nem tűnt ki, a Párt és a mi közbenjárásunkra vették fel előfelvételisként az egyetemre.
 „Ő minden szempontból a kezünkben van.   Lekenyerezhető és zsarolható. Ideális alany a teveink megvalósítására” – érvelt az őrnagy, majd egy hanyag mozdulattal az asztalra dobta az Ön személyi aktáját.
Sátorfai szerint Ön rendelkezik azzal az intelligenciával, a tehetséggel, és a lojalitással, amire szükségünk van. Nagyapja is úgy ítélte meg, hogy Ön is megérdemli, hogy részese legyen a nagy tervnek.
– Milyen nagy tervnek?
– A szocializmus győzelmének, fiatalember. A szocializmus győzelmének a világon. A GRU a szovjet állam legfontosabb eszköze ebben a harcban. Mi vagyunk azok, akik megvédik a hazánkat, és elősegítik a nemzetközi proletariátus forradalmát. Mi vagyunk azok, akik kockáztatják az életüket, hogy beszivárogjanak az ellenséges országokba, és információkat szerezzenek, vagy akciókat hajtsanak végre. Mi vagyunk a szovjet hősök, Ákos. És Ön is az lehet, ha elfogadja az ajánlatunkat.
– És mi lenne az az ajánlat?
– Azt ajánljuk, hogy jöjjön el velünk Moszkvába. Magával hozhatja a teljes pereputtyát. A nagymamáját és Gajzágó elvtárs egykor feleségeit is. Minden kényelmükről gondoskodunk.
Ön majd a hodinkai központunkban egy speciális kiképzést kap a GRU-tól. Megtanítunk Önnek mindent, amit tudni kell a kémkedésről, a titkosírásról, a harcművészetről, a fegyverekről, és a technológiáról. Megtanítjuk Önt oroszul, angolul, és más nyelveken, megtanítjuk Önnek, hogyan változtassa meg a személyazonosságát, hogyan rejtse el a nyomait, hogyan lépjen kapcsolatba a társaival, és hogyan végezheti el a küldetését.
És ha sikeresen elvégezte a kiképzést, akkor kap egy új nevet, egy új életet, és egy új célt. Egy GRU-ügynök nevét, életét, és célját.
– És mi lenne a küldetésem?
– Az attól függ, hogy milyen feladatot kap a vezetőségtől. Lehet, hogy be kell épülnie egy nyugati kormányzati szervezetbe, vagy egy multinacionális cégbe, vagy egy tudományos intézménybe, hogy onnan küldjön információkat, vagy befolyásolja a döntéseket. Lehet, hogy el kellene utaznia egy konfliktus-sújtotta országba, és ott segíteni kell a szovjetbarát erőknek, vagy akadályozni kell az amerikaiakat. Lehet, hogy részt kellene vennie egy merényletben, vagy egy szabotázsban, vagy akár egy likvidációban. A lehetőségek végtelenek, Ákos Lászlóvics. De bármi is legyen a küldetése, mindig emlékezzen arra, hogy ki is Ön, és mit miért tesz. Egy GRU-ügynök lesz, aki a szocializmus győzelméért harcol.
– És ha nem fogadom el az ajánlatot?
– Akkor sajnálom, de nem tudjuk elengedni Önt. Nem engedhetjük, hogy elárulja a titkunkat, vagy, hogy elutasítsa nagyapja kívánságát. Ha nem fogadja el az ajánlatot, akkor meg kell halnia, Ákos.

A férfi ezzel elővett egy pisztolyt, és rám fogta. Rémülten néztem a fegyver csövébe, majd a férfi arcába. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Vajon igazat mondott a férfi? Vajon tényleg a nagyapám akarta, hogy csatlakozzak a GRU-hoz? Vajon miért tette ezt velem? Vajon mi lesz vele, ha elfogadom az ajánlatot? És vajon mi lesz vele, ha nem fogadom el?

Csak néhány másodpercem volt, hogy döntsek. Az életem múlott rajta.

* * *

Sajnálom, de itt és most a Törté-neten való publikálásomnak
VÉGE
A további események már túlmutatnak egy pornó-oldal keretein. De fel a fejjel: előbb-utóbb valami más helyen folytatni fogom az életem regényét.