Szeretlek, Apu!

A feleségem egy színházat igazgatott, és bizony a legtöbb este csak későn ért haza, és még jó, ha éjfél előtt otthon volt. A lányunk még kisgyerekként megszokta, hogy elalvás előtt a nászágyba jött hozzám, hogy ne érezze magát egyedül. Ezt a szokását később, tinédzserkorán is megtartotta. Így volt ez azon az emlékezetes estén is, amiről ez a történet szól.
Én tévézni kezdtem, ő pedig a fiatalok szokása szerint az okostelefonján lógott. Félig elfordulva feküdt, a takaróját viszont hanyagul letolta a combjára, és így nekem tárta föl fél segge partját, amit a kis bugyija alig takart. Én ettől bizony kedvet kaptam. Elkezdtem játszadozni a takaróm alatt, de később letoltam magamról, ahogy egyre inkább begerjedtem.  
– Apu, nézz csak ide! – szólalt meg a lányom, felém fordulva a telefonjával, de nem folytatta, mivel meglátta, hogy mit is művelek. – Ó, te jó ég! – mondta tágra nyílt szemmel, majd szemérmesen elfordult.
– Bocsánat – szabadkoztam, és magamra húztam a takarót.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte gesztikulálva, miközben a szoba felső sarkát nézte. – Én a leányod vagyok! – Rám nézett, de előtte még önkéntelenül az ölem felé pillantott. – Ez... ez tényleg több a soknál. Nem is tudom... meg vagy őrülve?!
– Bocsánat – hebegtem megint.
– Bocsánat? Itt fekszem veled...  
Aztán felült, és olyant szót mondott, amit még addig nem hallottam tőle: – Mi a fasz a bajod, Apu? – vágta a szemem közé, és megint rám nézett szigorúan, mintha az anyám vagy a feleségem lett volna. – Kezdek aggódni – tette hozzá, és a tekintete tényleg aggódónak látszott. Zavarában többször is lefelé nézett az eltakart cövek felé. – Istenem, mit tegyek? Mi van veled, Apu?
Én megint csak motyogtam valamit, de egy épkézláb mondatot nem tudtam kinyögni. Ő azonban már túl volt a sokkon, mert azt kérdezte félénken: – Talán azt szeretnéd, hogy próbálkozzak valamivel?
– Nem, nem – tiltakoztam illedelmesen, de ő már akcióba kezdett lépni.  
– Talán be kéne nézni ide – nevette el magát zavartan, miközben a takaróm alá nyúlt. Én visszarántottam volna, de ő nevetve lehúzta rólam, eltolva a kezemet. – Ne légy szégyenlős, Apu! – mondta éppen ő, aki pár perce még oda sem akart nézni. – Itt fekszel mellettem a farkaddal, ami áll, nem?
– Igen – makogtam, ő pedig nézte néhány pillanatig azt a fenomént, majd lejjebb csúszott, átfogta az ujjaival, és azt kérdezte édesen: – Szeretnéd, hogy megcsókoljam?