Hogyan lettem rabja egy őrült boszorkánynak? 2. rész

Még most is libabőrös vagyok, ha visszaidézem a történteket.

Karácsonyi ajándékul Amanda egy különleges erényövet – úgynevezett Chastity Belt-et – készíttetett nekem.  Az én imádni való barátnőm egy jómódú családból származott, minek következtében a pénz nem számított neki.  Ez a ’Erényöv’ bizonyára az egyik legbiztonságosabb kialakítás volt az egész világon.  Olyan volt, mint egy rozsdamentes acél nadrág. Hosszú távú viseletre tervezték, puha, fényes neoprén gumibetéttel, ott, ahol a fém találkozott a bőrrel.  Az erényövet egyszerűen – tehát kulcsok nélkül – be lehet pattintani, azonban kulcs nélkül lehetetlen kinyitni.  

Amikor átadta nekem az övet, kivert a hideg veríték, hogy fel kell próbálom.  Tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor ezt megteszem, az irányítása alá kerülök. Addig kell viselnem, amíg úgy nem érzi, itt az ideje, hogy felszabadítson ettől az okos szerkentyűtől.

Amitől féltem, bekövetkezett. Amanda velem szemben állt, szálfaegyenesen, mint egy szigorú amazon, és arra utasított, hogy próbáljam fel a Chastity Belt-et.

Ott állt előttem álmaim asszonya, egy tökéletes alakú szépség, és nekem fel kell vennem a Tisztaság Övét. Az egész olyan volt, mintha egy éhes ember előtt elhúznak valami finomságot. Hirtelen Kiss Manyi előadásban elhíresült dal jutott eszembe, a  ’Jajj de jó a habos sütemény! ’. És még csak azt sem mondhattam el, hogy   ’Tudom, sajnálnak az angyalok’ ...

 Rémültem könyörögni kezdetem.

– Nagyon kedves vagy Imádlak, Amica, drágám. Ez bizonyára egy nagyon drága ajándék, de én nem pont erre vágyok.  Tudod, mindent megtennék érted, de én nem szeretnék tisztasági övben lenni.  
Szigorúan összevonta a szemöldökét és rám förmedt:  

– Uram-atyám! Csak nem rémült meg, tiszteletre méltó doktorkám? Amíg velem vagy, nincs más választásod. Minden percnyi késedelem, hogy nem zárod be a tisztaság övének kupakpajzsát, még egy héttel egészítem ki, hogy meddig maradsz az övben.  

– Ezt nem teheted meg.  Nem akarom, hogy bezárva legyek.  
Csak nevetett, és azt mondta:

– Ameddig az övbe zárva vagy, addig én parancsolok.  

– Na, de... dadogtam.  

– Csönd legyen! Én vagyok az úrnőd, te pedig a rabszolgám.  

– Semmi remény nincs a szabadulásomra?  

– Reménykedni mindig lehet, Kristóf. Ismered a Nabucco-t?  

– Verdi operáját?  

– Aha... és emlékszek a rabszolgák kórusára?