Csak egy kis szívesség 1. rész

– Lenne kedved segíteni ebben, drágám? – kérdezte a feleségem, én pedig önkéntelenül bólintottam, annak ellenére, hogy igazából fogalmam sem volt, hogy éppen miről van szó. Élveztem a kellemes semmittevést, a vacsora után lassan beköszönő kajakóma áldásos tompító hatását, és hogy épp nem kellett a házigazdáinkat szórakoztatnom. Kellemes este volt, az biztos, jó volt kikapcsolódni Erikkel és Anitával az egész heti robotolás után. A finom koszt mellett az már csak hab volt a tortán, hogy Anita ezúttal egy elegáns, vörös ruhában fogadott minket, és miközben a feleségem és Erik elmélyülten tárgyaltak valamiről, én nyugodtan legeltethettem a tekintetemet háziasszonyunk mély dekoltázsából majdhogynem kibuggyanó mellein.
– Hát persze! – vágtam rá olyan lelkesen, hogy a feleségem, de még Erik és Anita is elnevették magukat.
– Na, de most komolyan – nógatott a párom. – Tudom, hogy mindketten fáradtnak tűnnek, de hiányzik nekik az a régi tűz. És most már ráadásul rendbe is jöttek a dolgok odalent – hangsúlyozta a feleségem az utolsó szót, amitől már tényleg felkaptam a fejem.
– Ez tényleg... nagyszerű... – feleltem tétovázva, mert nem igazán tudtam, hogy erre az intim vallomásra hogyan kéne reagálnom. A feleségem, aki eddig árgus szemekkel figyelte, ha csak egy Insta-ribit szívecskéztem is, most tényleg a barátnője szexuális szokásait tárgyalja ki?
– Ugye? – kérdezte a feleségem még lelkesebben. – Akkor tényleg nem gond? Kisegíted őket? Végül is csak egy kis szívesség lenne.
– Persze, nem gond – feleltem óvatosan. Úgy döntöttem, hülyének tettetem magam és elmeséltetem vele, pontosan mire is gondol. – És tulajdonképpen hogyan gondoltátok?
Erik nagy levegőt vett, de nem mondott semmit, mire ismét a feleségem folytatta csillogó szemmel:
– Tudod, a szokásos dolgokat kéne csinálnod, amiket régebb én is élveztem, csak a baba óta más a prioritás. És tudom, hogy neked hiányzik! Érzem benned a lendületet meg az energiát. Anitával mindezt kiélheted, ő egyenesen vágyik rá!
– Aha... – feleltem, és Anita szemébe néztem. – Tényleg?
Vendéglátónk csak bólintott. Letette a villáját, kezét a tányér felett összekulcsolta, és remegő hangon kérdezte:
– Tudnál nekünk ebben segíteni?
– Hát persze! – jelentettem ki lelkesen, bár igazából még mindig fogalmam sem volt, pontosan mit is várnak tőlem. – Akár most azonnal is! – próbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Anita erre elmosolyodott és elégedetten dőlt hátra: