A bátor gésa ámokfutása

Érettségi találkozón voltam a hétvégén, nem ötévesen. Az éjszaka közepe felé, az üveghegyeken már túl, felidéztük a történeteket is. Persze az elsők között volt a gésa ámokfutása. Én, aki a gésa voltam, illedelmesen mosolyogtam és bólogattam – annyi még nem volt bennem, hogy elmondjam, mi is történt valójában. Olyan régen volt, talán igaz sem volt...

Farsangi ünnepélyt rendezett az iskola, jelmezbállal, tánc – és szépségversennyel, házi süteményekkel, gyenge bóléval. Minden osztályból kiválasztott a tantestület még hetekkel előtte két – két képviselőt, egy fiút és egy lányt, akiknek be kellett öltözniük egy választott ország népviseletébe, és pár szóval bemutatni azt az ámuló közönségnek. Én lettem az elbűvölő gésa, párom a bátor szamuráj.

Sosem szerettem szerepelni. Most is reszketve vártam a soromat az öltözőnek kinevezett osztályteremben Volt idő bőven idegeskedni, amíg a táncverseny befejeződik, elhallgat a dübörgő rock, és a zsüri döntéshozatalra visszavonul: volt idő lesírni a fehér sminket, kerek, sötét foltokat izzadni az aranysárkányokkal hímzett sötétkék műselyem kimonóra. Sejtettem talán, mi következik?

A párom, jóképű és kisportolt, mégis hihetetlenül ügyetlen fiú volt. Azt azért mégsem sejthettem, hogy a tornaterem közepén, az ünnepélyes bevonulás csúcspontjában fennakad saját kardjain, és elterül, mint a gyalogbéka, estében letépve rólam a kimonót, pedig ez történt. Hersegve szakadt a ruha, és én egyszerre ott álltam egy szál bugyiban az egész iskola szeme előtt – mert a hatás kedvéért még melltartót sem vettem.

Azt hiszem, sikoltottam is, bár ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre a legyezőmet az emberek közé vágtam, és magas talpú fapapucsaimon ijesztően billegve kirohantam a teremből. Félúton lerúgtam a papucsokat, szedje föl, aki akarja, ámokfutó módjára vágtáztam végig csattogó mezítlábakon a hideg kövön az öltöző felé. Zárva volt!!

Na persze, nehogy valaki elvigye a ruháinkat. Most hova bújjak?? Mint az őrült, ki letépte láncát, rohantam egyik osztályteremtől a másikig, mind zárva. Éppen a biológiaszertárt találtam nyitva, bevágódtam hát oda, becsaptam magam mögött az ajtót – és a kezemben maradt a kilincs kisebbik fele. A másik vidám csilingeléssel pottyant a járólapra odakint.

Na, ezt szépen megcsináltad, szólalt meg Amadeus, a csontváz. Ezúttal tényleg sikoltottam, de persze nem a csontváz beszélt, hanem a mögötte álló biológiatanár, akit egyébként szintén Amadeusnak neveztünk egymás közt. Le akarta vinni a szemléltetőeszközt a buliba, hogy emelje az est fényét.

Valószínűleg nagyon hülyén nézhettem a kezemben tartott fél kilincsre, mert Amadeus nevetni kezdett. Akkor jutott csak eszembe, hogy hiszen én félmeztelen vagyok. Kézzel – lábbal igyekeztem eltakarni magam, közben a kitömött állatok porvédő huzatát rángattam, hogy magam elé tarthassam – mindezt egyszerre. Amadeus meg persze csak egyre jobban nevetett rajtam.

"Hagyd már, " mondta, "többet úgyse láthatok belőled, mint amennyit már úgyis láttam. Ami azt illeti, szép melleid vannak. " Ugyanazzal a tanáros hanghordozással beszélt – elvégre tanár volt – amivel az óráin elérte, hogy fiatal kora ellenére komolyan vegyék. "A női mell különben sem szégyellnivaló. " Visszaakasztotta az állványára Amadeust, és közelebb lépett hozzám, most már egyértelműen a melleimet bámulta, én meg nem tudtam hova lenni szégyenemben. "Azonkívül, hogy fontos szerepe van az utódnevelésben, az esztétikai értéke sem elhanyagolható. Ezenkívül fontos jelzéseket közvetít a külvilágnak: ha például valakinek így megkeményedik a bimbója, az vagy fázik, vagy készen áll a szexuális együttlétre. "

Annyit azért tudtam biológiából, hogy ez nem egészen így van. De abban már nem voltam egészen biztos, hogy az én, a külvilágnak közvetített jelzéseimet csak a hideg okozta, végül is, fűtöttek az egész épületben. Leengedtem a karjaimat, örültem, hogy az arcomon a gésazománc eltakarja a fülig vörösödést. Amadeus kétségkívül vonzó fickó, talán nincs is még harmincéves, hobbija a testépítés. És ki tudja, mikor jönnek rá, hogy itt vagyunk... ha nem kiabálunk, persze.

Ő sem kiabált. Egészen közel lépett hozzám, és folytatta a magyarázatot. Valamit a tejmirigyekről, meg a zsírszövet és a kötőszövet arányáról, de nem emlékszem pontosan, mert a tenyerében elfért az egész mellem, a másik keze a hátamat melegítette, forrónak éreztem az érintését, jobban lehűlhettem, mint gondoltam, mégiscsak hidegek ezek a folyosók. Már egészen a fülembe suttogott, értelme aligha volt annak, amit mondott, de a lehelete izgatóan cirógatta a nyakamat.

Én voltam az, aki végül megcsókolta őt, én vittem a bűnbe, tanárát a diák. Addigra felcsavarhatták a fűtést, mert egészen kipirult a melegtől, le is rántotta a pulóverét. Kényelmes vászonnadrágjában is alig fért el, kigomboltam neki, lehúztam az alsónadrágját is, de hogy rólam mikor került le a bugyi, azt végképp nem tudom. A polc szélén ültem, mögöttem sárga formalinnal töltött befőttesüvegek és kitömött nyulak, mókusok, de nem foglalkoztam velük. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, éppen illettünk egymáshoz, a vállam bőrét kóstolgatta, én kicsit meg is haraptam, mert különben felkiáltottam volna, amikor a biológiai kapcsolat létrejött. Talán nem is mozdultunk, csak vérkeringésünk és légcserénk lüktetése kergette egyre gyorsabban körbe hormonjainkat, szédülésig, és tovább, talán az egész, amit éreztünk, csak biológiai reakció volt, az ágyéki izmaink reflexmozgása, a DNS törekvése a másik mag felé. Talán vad, őrült, tilos szex volt, édes és égető. Amadeus jóindulatúan vigyorgott a háttérben.