Szülinapi kártya

Apáék válása óta már három év telt el. Nála maradtam, mert anya új társa bizonytalan személyiség volt a bíróság szerint. Egészen jól elvoltunk. Amikor eljött a születésnapja, szellemi rövidzár fogott el. Semmi olyat nem tudtam kiötleni, aminek szerintem örült volna. Egyéb ötlet híján online készítettem egy beváltható szívességkártyát, és jókívánságommal elküldtem az e-mail címére.
A délutáni találkozásunkkor nem hozta szóba. Feltételeztem, hogy még nem olvasta el. Lefekvés előtt azonban megérkezett a válasza:
“Nagy dolgot szeretnék kérni! Ha kellően sok idő eltelik, annyira be tud az ember gerjedni, hogy szinte alig tud gondolkodni. Persze saját kézzel lehet segíteni, de egy idő után ez nem elég és valami más kell... ”
Elhűlve olvastam végig az üzenetet. Még egy kis forgatókönyv-szerűség is volt hozzá csatolva. Ó édes istenem! Én a kocsi lemosására, a kert rendbe tételére vagy valami hasonlóra gondoltam. Ezt nem gondolhatja komolyan! Honnan veszi, hogy én...  
Nagyon sokáig forgolódtam az ágyban. A kezdeti elutasítás ellenére valahogy a tiltottság izgalma kezdett elfogni. Amikor reggelinél találkoztunk, semleges témákról beszéltünk, de az arcán látszott, hogy nagyon bánja már a kérését. A gyötrődésének látványa volt az utolsó csepp, ami a döntéshez segített. Kortyoltam egyet a narancslémből, hogy benedvesítsem a kiszáradt  számat, majd a tányéromon levő ételre szegezve a szemem kinyögtem:
– Ha szeretnéd... este... beválthatod a kívánságkártyádat!
Sikerült ráemelnem a tekintetemet és csillogó szeme a köszönő szavainál is világosabban jelezte, hogy mennyire örül az ajándékának.
Délután szokás szerint én érkeztem haza korábban. Alaposan letusoltam, majd végigfeküdtem az ágymon és a fejem alá tett kézzel a mennyezetet bámultam. Tanulnom kellett volna, de képtelen voltam rá. A gondolataim száguldoztak. A tanítás alatt sem tudtam másra gondolni, de most újra átfutottam magamban a “forgatókönyvet”. Amikor apa megjött, az ajtón keresztül üdvözöltük egymást. Hallottam, hogy elvonul tusolni. Istenem, istenem... a józan énem azt kiáltotta, hogy álljak meg, de a romlott felem erősebben hajtott előre. Az asztalomhoz ültem, és úgy tettem, mintha tanulnék. Pár perc múlva nyílt az ajtó és apa lépett be egy fürdőköpenyben. A szívem majd kiugrott a helyéről. Apa mögém állt és kezeit a vállaimra téve megkérdezte:
– Nehéz napod vot?
– Eléggé. És sok a tanulnivaló.