Férfivá avatják a fiamat

1. fejezet 
Maputo repülőterén Szófia és Péter végzett a beléptetés adminisztrációjával, örömükre az előcsarnokban várták őket, a minisztérium részéről Nakibo, és Pompo a gépkocsivezető.  

– Végre személyesen is találkozunk Asszonyom, Uram! Nem gondoltam, hogy ennyire fiatalok – rázta meg a kezüket Nakibo – Négy óra út áll előttünk! Ebédelnének?
– Nem kérünk! A gépen bőséges volt az ellátás. Péter valóban fiatal, de Peruban már velem dolgozott! A férfiakat ő tanulmányozza.
– De csak egy kunyhót kértem... nem lesz gond?  
– Miért lenne? – kuncogott a lány – nem először lakunk egy szobában.  
Amíg az őserdei úton haladtak, Péter mosolygott, Szofi most sem mondta el, valójában ő szülte. Igaz, hogy Szofi csak huszonhét, legfeljebb egyetemistának látszik, vörös-szőke haja mindenütt vonzotta a férfiak tekintetét. Filigrán, melltartót ritkán vesz. Az Öböl-háborúba induló, frissen avatott tengerészgyalogos tiszteket árva lányok búcsúztatták San Diegóban. Lehetőséget kaptak: a hajón töltötték az éjszakát. Reggel, Los Angelesben szálltak partra a lányok. Szofi tizenhárom évesen, már özvegy és anyja egy kétéves fiúnak! A hadsereg minden segítséget megadott: Szofi tanár lett, huszonegy évesen doktorált kulturális antropológiából! UNESCO alkalmazott, távoli országokban vizsgálta és tanította az őslakosokat. Négy éve Péter is vele tart, két hónapja, alig tizenhat évesen érettségizett. Péter hírtelen nőtt, még nem erősödött meg a teste, de fekete haja, szakálla, mint az apjáé! Nem akartak állandóan magyarázkodni, ezért néha, csak négyszemközt nevezte anyjának, egyébként a szeretők szokásos becézését használták.
Egy hónapja mindkettőjüket hívta Doug, a Télapó kinézetű osztályvezető, aki szinte unokáinak tekintette őket:  

– Gratulálok az érettségidhez Péter! De nem azért hívtalak benneteket. Mozambik nyert egy pályázaton, név szerint benneteket kértek. Egy esztendőt kapnátok egy alig ismert törzs megismerésére.  
– Ketten menjünk? Péter elhalasztanád az egyetemet... vagy menjek egyedül? – mondta Szofi elgondolkozva.
– Mit gondolsz Édesem – adott egy ölelést – elengedlek ennyi időre? Még elrabol egy törzsfőnök!  
– Kettőtöket kértek... Nem akarom elválasztani a kedvenc páromat! – kuncogott Doug – ismerem az érzéseiteket... talán nálatok is jobban!   
Nem vittek sok mindent magukkal, csupán annyit, ami elfért egy-egy hátizsákban.  

2. fejezet