Istennő

Viharos nap volt, de nem időjárási értelemben, hiszen odakint szikrázó napsütéssel tombolt a nyár. Sógornőméknél, akik amúgy is nyitott házat vezettek, ahol bármikor szívesen látott vendég volt minden rokon, sőt barát is, aznap tiszta bolondokháza volt, de emiatt senki sem panaszkodott, sőt, a legtöbbjüket mulattatta a helyzet. Én magam is hihetetlenül élveztem azt a sürgés-forgást, amit a sok-sok rohangáló rokongyerek, az egymásnak parancsokat osztogató felnőttek okoztak abból az alkalomból, hogy feleségem legkisebb húga, a még egyetlen hajadon a négy leány közül, másnap kívánta – önként és dalolva – a házasság jármába hajtani a fejét. Ebben az ott tartózkodók többségének kibogozhatatlannak és reménytelenül átláthatatlannak tűnő kavargásban egyetlen ember volt, aki szilárd eltökéltséggel szőtte a tennivalók szálait: a legidősebb nővér, a ház asszonya, aki anyjuk korai halála után gyengéden pátyolgatta és terelte normális kerékvágásba az egyetlen, még a szülői házban maradt húga életét.

Egyszer csak, a délután folyamán, váratlanul egyedül maradtam ezzel a nagyszerű asszonnyal a hatalmas házban. A többiek tették a dolgukat: sógornőm férje, a ház ura elment a szomszéd kisvárosba, hogy még egyszer és utoljára átbeszélje az étkeket-italokat szállító cég vezetőjével a másnapi teendőket, feleségem elkísérte a mennyasszonyt a fodrászhoz, a sógornők-komák a bevásárlást végezték az aznapi vacsorához, és még az apósom is elszaladt valami számomra ismeretlen ügyben egy közeli barátjához, a gyerekek pedig kiszaladtak mind a kertbe, hogy önfeledt bújócskázásba kezdjenek.

Előre le kell szögeznem, hogy én még azokban az időkben is vonzónak találtam a nejemet, aranyosnak, aki kedves, odaadó feleségnek bizonyult, és eszem ágában sem volt megcsalni, főleg nem a nővérével, aki afféle istenszobornak tűnt számomra; ragyogóan szép és tökéletes volt, de egyszersmind megközelíthetetlen, megérinthetetlen. Az alatt az öt év alatt, amióta ismertem, soha nem tett félreérthető megjegyzést, mozdulatot felém, semmiféle mézes-mázas szót nem hallottam tőle, ő csak barátságos volt hozzám is, mint mindenkihez a családban. Soha senkivel nem kokettált az én jelenlétemben, amikor valamilyen családi rendezvényen, ünnepen (volt belőle éppen elég) találkoztunk, vagy együtt voltunk szabadságon.