1976. március 15.-én kezdődött 1. rész

Középiskolás vidéki lány vagyok, aki albérletben lakik Budapesten. Sokat hallottam már a március 15. – én lezajlott tüntetésekről, és ma éppen március idusán vagyunk. Elhatároztam, hogy ott kell lennem a Petőfi szobornál.

Amikor kisgyerek voltam, és megkérdezték mi szeretnék lenni, ha nagy leszek az egyik válaszom az volt, hogy partizán. Imádtam azokat a kalandos történeteket, amik a lázadó emberekről szóltak, aki eltűntek a hatalom látóköréből és titkos csoportokba szerveződve lázadtak, konspiráltak, küzdöttek.

Tizenhat éves vagyok, még , ha elkapnának, akkor megúszhatnám egy figyelmeztetéssel, bár a barátnőm szerint ki is csaphatnak a középiskolából, az összes középiskolából az országban, de nem tudtak megijeszteni. Úgy éreztem ott kell lennem.

Fogalmam sem volt, hogy hány órakor kezdődik egy ilyen tüntetés, ezért már reggel kimentem a térre és ott bóklásztam. Körülnéztem és csak siető embereket láttam, semmi izgalmas nem történt, még a szobor körüli parkban a padokon sem ült le senki. Szerencsére sütött a nap, ezért egy idő után lementem a rakpartra és leültem a lépcsőre, ahonnan az erős sodrású Dunát néztem. Szinte beleszédültem a látványba, és éhes is voltam, mert még nem is reggeliztem. Visszasétáltam a Felszabadulás térre és a sarkon a kis élelmiszerüzletben vettem két kiflit és két mese sajtot.

Visszafelé a rakpartra, át a téren mentem, de most sem történt semmi érdemleges. Ez a lázadás már nem is volt annyira érdekes, mert itt nem fog semmi sem történni.

Később eszembe jutott, hogy azt is hallottam, hogy a Batthyány örökmécsesnél is szokott lenni tüntetés, el is indultam arrafelé. Itt még csendesebb volt minden, még járókelők sem voltak, mintha kihalt volna a környék. Visszafordultam, és csalódottan álltam meg a szobor előtt, ahol kisméretű papírból készült nemzeti színű zászlók voltak leszúrva a virágágyásokba. Elővettem a kokárdámat, amit saját kezemmel varrtam, nagy volt és feltűnő, igazi forradalmárhoz méltó. Feltűztem a mellkasomra és körülnéztem, de senki sem értékelte az én forradalmiságomat. Csalódottan ültem le egy padra. Aztán hirtelen, mintha valami varázsütésre történt volna, minden irányból emberek jöttek a térre és álltak meg a szobor körül.