London szeme szürkében

A London Eye elhagyatott. Érdemes volt hajnalban felkelni. Ép ésszel senki sem fog várost nézni ebben az órában, és ebben a fullasztó ködben. Senki sem lesz útban. Csak én, a fényképezőgépem és a kilátás.

Igazából elég kísérteties itt lent. A Temze hangtalanul siklik a két part között, és még a hídon áthaladó autók és buszok dübörgése is tompa. Megborzongok a régi Parkámban, bár tudom, hogy meleg lesz, ha belépek a gondolába. Ezért van rajtam bő, selymes ing, alatta régi farmer. Meg azért is, mert szeretek szabadon mozogni, amikor fényképezek.

A kabin lassú űrhajóként siklik mellettem, én pedig belépek. Átmegyek a túloldalára, készen arra, hogy a levegőbe emelkedjek. A fehér levegő és a köd az üvegnek rohan, elzárva a kilátást. Mögöttem becsukódik az ajtó.

A szellőzőnyílások meleg levegőt fújnak be. Leveszem a kabátom, ledobom a padra. Kemény élete volt. Az én piszkos tinédzser éveimre nyúlik vissza. Kicsit kigombolom a blúzomat, homlokomat a hűvös üvegnek támasztom. Látom, ahogy Big Ben átbújik a felhőn, de nagyjából ennyi. A város többi részét is alig látom. Mintha egy takaróba bugyolálnának itt, teljesen titokban.

Alig mozdulunk, de már a föld felett lógunk. Azért mondom, hogy „mi”, mert valaki más is van itt velem.

A picsába! Erősen megmarkolom a fényképezőgépemet, és határozottan hátat fordítok. Figyelmen kívül hagyok mindenkit. A vizes nap ujjai furcsa glóriaként körbefutják Big Ben arcát, és én összpontosítok.

Hallom a ruha halk susogását. Oldalra fordulok, mintha egy másik képet akarnék bekeretezni. Egy férfi ül a padon, és lebámul a folyón, Battersea felé. Rendben. Folytatom a szemlélődést. Bízzom benne, hogy sikerül a sűrű köd ellenére elkészíteni a nyereményportfóliómat.

– Arra gondoltam, hogy egyedül akart itt lenni – jegyzi meg a férfi. Neki van a leghihetetlenebb, legmélyebb hangja! Akár a csokoládé. „Én is abban bíztam, hogy egyedül leszek. ”

A vállam meggörnyed az ingerültségtől. Kedvem lenn kidobni. Rápillantok. Nagy, sötét, nyitott kabát, egy ütött-kopott öltöny. Homályos szemüveg. Sötét borosta az állán. Valószínűleg ő is hajnalban ébredt.

– De soha nem vagy egyedül, Londonban!

Felnézek a felettünk lévő gondolára. Érzékelem a mozgást, de nem lehet látni, hogy kik vagy hányan tartózkodnak bennük.

– Emberek vesznek körbe mindenhol.