Fogócska nagyoknak 1. rész

A gimnázium után egy nagyon régi magániskolába kerültem. Megvolt benne minden, ami egy ilyen helytől elvárható: régi stílusú ebédlő, előadótermek és minden más szükséges és szokásos kényelem. Ez egy viszonylag kicsi intézmény volt. Az első évfolyam mindössze hatvan diákból: huszonhárom fiúból és harminchét lányból állt. Két héttel a többi diák és a tanári kar nagy része előtt érkeztünk gólyaorientációra.
Valójában az egyetlen emberek, akikkel az elmúlt héten kapcsolatba léptünk, a konyhások voltak, akik csak étkezés közben voltak jelen; a könyvtáros, aki egy unalmas workshopot tartott a könyvtár és a számítógépes rendszerek használatáról; illetve az orientációs csapat, amely a felsőbb osztályok négy-négy tagjából, két-két fiúból és lányból állt. Ők voltak a “nagykövetek”.
Elmagyarázták, hogy két héttel korábban érkezzünk ide, hogy felfedezzük a területet és megismerjük egymást, hogy az év simábban kezdődhessen és senki se tévedjen el az első tanítási napon. Több kiscsoportos túrát is szerveztek, ahol az első héten különböző emberekkel körbejártuk a területet és létesítményeket, valamint jégtörő rendezvényeket tartottak, hogy megismerjük egymást és – ahogy a vezetőség fogalmazott – „kitörjünk a héjunkból”. A tevékenységek minden területre kiterjedtek a kvíz-estektől a country linedance tanulásig.
Talán mesélnem kellene magamról, mielőtt továbblépnénk. A nevem Kate. 165 cm magas és 59 kiló vagyok. Nagyon sportos testalkatú és hosszú barna hajú. Röplabda játékos vagyok, és futó is voltam. Egy közép-nyugati kis vidéki városból származom, így kissé konzervatív az öltözékem, és meglehetősen félénk vagyok. Meg kell említenem, hogy ez egy nagyon drága iskola, és csak egy nagyon nagylelkű ösztöndíj miatt lehetek itt.
A második hét csütörtökén vacsora után a felsősök bejelentették, hogy menjünk vissza a hálónkba és szundítsunk egyet, mert egy késő esti rendezvényt tartanak, amelynek több mint száz éves hagyománya van. Készüljünk úgy, hogy kényelmes, bő ruhában induljunk este tízkor, és viseljünk megfelelő cipőt, mert elég sokat kell sétálni, esetleg futni.
Mindenki kíváncsi volt, de a nagykövetek nagyon szűkszavúak voltak, és csak bekísértek minket a szobáinkba, mondván: „pihenjetek egy kicsit, szükségetek lesz rá”. Csevegésbe elegyedtem a három szobatársammal.