Hegyek között, völgyek között...

Egy baráti társasággal voltunk túrázni a Börzsönyben. Összesen kb. 20 – an voltunk, az életkor 19 és 30 között, az ivararány kb. 1:1 arányú volt, és elég sok pár volt köztünk. Én is a barátnommel jöttem, és a banda magjához tartoztunk, úgyhogy elég sok embert ismertünk. Mindenki rendesen fel volt szerelve, jó nagy hátizsákokkal. Aki kocsival jött, szerintem jobban ráfázott, mert ugye 1 autóban elfér 4 – 5 ember, de nem táskákkal. A Nagymarosra meno vonat meg majdnem üres volt hajnali fél hatkor. :) A mocskos másodosztályú vagonokat is értékelni tudtuk ezek után, látva hogyan kászálódnak ki a hátsó ülésekrol összegörnyedt lábakkal a csomagok alól az emberek.
Eldöntöttük, hogy nem kisvasutazunk, inkább gyalog megyünk, úgyis többnapos túra akart lenni, még a végén túl hamar odaérünk. Azt se tudtuk egyébként hogy hova lesz az az oda, mert csak két embernek volt elképzelése az útvonalról, azoknak akik megtervezték. Egy tavaly végzett földrajzszakos párról volt szó. Oket pont nem ismertük, ugyanis nekik volt valami túratervük, amihez embereket kerestek, és az egyik srác ismerte oket a társaságunkból. Egész helyesnek tuntek. A lány talán egy kicsit magasabb volt is mint a barátja, (talán már inkább férje? ) nagy darab, de nem kövér. A fiú izmos, a szakálla miatt többnek nézett ki a valós koránál. Végül csak sikerült összeszedni a csapatot, a nagy csovázas hátizsákokat, meg a kocsiban elgémberedett lábakat. Mosolygós arccal vágtunk neki az aszfaltnak...

Hamar letértünk az útról, és bevetettük magunkat az erdobe. Túravezetoink állítólag tudtak egy szép kis ösvényt. Hogy már nem kellett az autókra figyelni, lehetett csoportokba szervezodni, beszélgetni. Az út azonban elég nehéz volt foleg 20 kilós zsákokkal, így a kezdeti lelkesedés hamar megtört. Néhány óra menetelés után mindenki csak kókadtan ballagott, egyre kevésbé tudtuk értékelni a tájat meg a mellettünk idonként elobukkanó patakot. A beszélgetések alábbhagytak, nem maradt senkinek levegoje. Elöl viszont mint tapasztalt túrázók, a két földrajzos csak húzta a társaságot, mire azt nem vették észre, hogy már szinte mindenki lemaradt. Végül vagy rájöttek, vagy valaki szólt nekik, mert egy kis tisztáson megálltak, és egy rövid szünet alatt bevárták a többieket. Mi ketten valahol a szétszakadozott csapat közepe felé jártunk, kézen fogva, hol egymásra, hol a tájra pillantva, közben lihegve cipelve föl az egyre nehezebbnek tuno hátizsákot az emelkedon. Most jól jött ez a kis kitartás, mert legalább maradt idonk pihenni, amíg a vége beér minket. Azért nagyon jó érzés volt egy pár percre ledobni a batyut, és végigfeküdni a füvön...

Az idoközben összeülo "haditanács" megvitatta, hogy akár haladhatnánk egy kicsit lassabban is, mert nem mindenki bírja, meg esetleg kereshetnénk egy talán nem ennyire szép, de jóval kevésbé meredek utat is... Elrendeltünk egy gyors ebédszünetet, illetve inkább még csak tízórait. A túravezeto páron belül egyre hevesebb vita kezdett kibontakozni. Mind a ketten egyre vadabbul érveltek, és mindenáron ragaszkodtak az alternatívájukhoz. Többen kezdtünk megijedni, hogy mindjárt egymásnak esnek, de az aggódó szempárokat figyelve azok a fiúk – lányok akik hosszabb ideje ismerték oket megnyugtattak mindenkit, hogy nem telik el olyan nap, hogy ne veszekednének nyilvánosan. Igazából a legtöbben örültünk a vitájuknak, mert addig is lehetett pihenni egy kicsit, meg végre valóban megcsodálni az egyre látványosabbá váló hegyi erdot. Ami azt illeti, ebben tényleg nem volt panasz, nagyon szép úton jöttünk eddig, a fák koronája legtöbbször összeért a fejünk fölött, a csapás egy szép hosszú szakaszon valami patakot követett, ami úgy kanyargott elottünk, mint valami játékos, hatalmas, csillogó erdei kígyó a zegzugos mederben. A barátnom a társaságot is jobban szemügyre vette, a facérnak látszó fiúkat és lányokat egybol elkezdte vizsgálgatni, ki kire kacsintgat. A fülembe sugdosta, kinek ki tetszik szerinte, és még olyan következtetésekbe is belebocsátkozott, ki kivel fog kézen fogva lejönni a hegyrol a KIRANdulás végén. Bolondozva rákérdeztem, hogy o kivel fog kézen fogva lejönni, mire ahelyett hogy belesúgta volna a fülembe, finoman megharapdálta...

Közben csak dulore jutottak az útvonalat illetoleg, vagy legalábbis összeterelték a beszélgeto társaságot, és elindultunk ismét az erdoben. Kicsit tényleg lassabban haladtunk, legalábbis eleinte. Viszont a viták a két ember közt egyre hevesebbek lettek, ahogy valamilyen elágazáshoz közeledtünk. Vicces volt, ahogy a térképet lobogtatva egymásnak magyaráztak. Látszott rajtuk hogyha nem is tudatosan, de színészkednek, mindenesetre elég meggyozoen ahhoz, hogy legalább egymást totál félrevezessék. Egyre kisebb utakra kavarodtunk, a végén már alig lehetett látni hol a csapás, és hol nincs, csak mentünk. Egy – két pár akik lemaradtak hogy csókolózzanak egyet úgy loholt utánunk, alig talált meg minket. Ez egyszer velünk is elofordult, de megérte...

Mondanom sem kell, el is tévedtünk, térképestol, földrajzszakostól, táskástól, mindenestol. Ebédelni már mindenki mosolyogva ült neki, és miközben tömte az agyát, azt hallgatta, ahogy a két ember hangosan veszekszik. Az egyik srác a csapat túlvégén már ki is figurázta oket, meg történeteket mesélt korábbi túrákról. Szívesen hallgattuk, közben azt figyeltem, milyen irányban változtak az elmúlt néhány órában az érzelmi viszonyok. Szolidan átöleltem a barátnomet, és miközben a finoman elkészített szendvicseit majszoltuk, megvitattuk, miben látszik hogy igaza lehet, és miben (illetve kikben) nem... Egyre közelebb simult hozzám, és egyre halkabban sugdosott a fülembe, de nem nagyon akartam feltunosködni mindenféle látványos csókjelenetekkel... Mindenesetre éreztem hogy nemcsak a fák szépsége tetszik neki ennyire az erdei levegoben, valami egyéb csoda is készül, és meg kellett hagyni egyáltalán nem volt ellenemre.

Ahogy újra elindultunk, Egyre többször maradtunk le, egy kis ölelkezésre, de hol egy hasonló gondolatokkal szándékosan lassabban haladó, hol egy korábban leszakadt pár zavart meg minket. Ilyenkor összemosolyogtunk... Egészen más érzés a patak, a tiszta levego, a fák és a természet ezer apró illatával körülvéve csókolózni... Valahogy az íze is más, az ember könnyebben is kap levegot, és az egészben van valami megfoghatatlanul varázslatos, mintha az erdo részei lennénk mi is, kiszakadva a városi hétköznapok szürkeségébol, belevetve érzékeinket egy teljesen természetes csodának...

Azt vettük észre, hogy egyre nehezebben érjük utol a csapatot, bár egyre kevesebb beszélgetést hallunk. Még a veszekedés is kezdett alábbhagyni, ahogy kezdett teljesen mindeggyé válni számukra is, hogy merre megyünk. Már amúgy is eléggé eltévedtünk, mindenütt csak fák és erdo, azt nem tudom hogy lehet egy ilyen kis hegységben mint a Börzsöny ilyen jól eltévedni, de csak sikerült. Valószínu szép nagy hurkokat írtunk le, mert az a kis patak például állandóan ott volt valahol. Vagy az már egy másik patak? Mindenesetre mi még nehezebben ítéltük meg, így, idonként inkább egymásra figyelve... Az uzsonnaszünetben már igencsak szét volt szóródva a társaság a mezon. Foleg a párok húzódtak a tisztás szélére, néhányan el is tuntek az erdoben. Mi speciel nem szerettük, ha megzavarnak, akár csókolózás közben sem, ezért inkább a beszélgeto, ismerkedo csapattal maradtunk, de egyre nehezebben bírtunk magunkkal, foleg ha valami egyértelmu jelét tapasztaltuk egy reggel sikeresen megjósolt udvarlási folyamatnak...

Amikor újra nekiindultunk, vettük észre, mennyit mentünk már. Nagyon nehéz volt ismét felállni és nekivágni. Többen a lábukat fájlalták, és arra kérték a túravezeto párt, a többit majd holnap tegyük meg, de kérlelhetetlenek voltak, viszont újabb heves vitát váltottunk ki, hogy mennyit menjünk még ma. Mindenki beletörodött hogy menni kell, és lassan elokerültek a párok is, kissé összekuszált öltözékkel, csillogó szemekkel... Mindenki jót mosolygott rajtuk, egyik – másik ember akinek nem volt (itt a) párja vágyakozó tekintettel nézett rájuk.

A hegy északi oldalán jártunk, és a nap már elbújt a csúcs mögött, úgyhogy viszonylag koraeste is elég szép sötétség borult a tájra... Senki sem kockáztatta már, hogy lemaradjon néhány puszira, inkább kézen fogva, egymást átkarolva haladtunk tovább. Én is átkaroltam a kedvesemet, aki egyre többször "akart" elbotlani valamiben. Gyakorlatilag alig haladtunk, mindenki már csak vonszolta magát, mégis további két óráig róttuk az ösvényeket. Valahogy sikerült megállapítani hol vagyunk, és így a túravezetoink beirányoztak valami "szupi kis tisztást", ahol kiépített tuzrakóhely is van, meg egy patak is, a változatosság kedvéért. Most az egyszer még egyet is értettek, és ezt egy csókkal még érvényesítették is, aztán közölték, hogy további fél óra... Az osztatlan siker így elmaradt, és elojöttek a "Messze vagyunk még Törpapa? ", meg hasonló fáradt viccek... Az egyik fiú tartotta bennünk a lelket, most hogy nem a veszekedéstol zengett a határ, az o humorát hallgattuk. Közben kiderült, van egy lány is, aki elég szépen megkontrázta a poénjait, úgyhogy gyorsan oket is "öszeboronáltuk". Mindenesetre – legalábbis ilyen fáradtan – nagyon szórakoztatóak voltak. Idonként többen beszálltak valami újabb poénnal, így szinte észre sem vettük, hogy ott is vagyunk. Pedig az órámra pillantva vettem észre, hogy a beígért 30 perc jócskán megduplázódott.

A tisztás tényleg nagyon szép volt, ráadásul valami völgyben volt, és így még a naplementében is gyönyörködhettünk. Közben mindenhonnan fáradt kalapácsolás hallatszott, ahogy vertük fel a sátrakat. Két fiú elég gyorsan kész lett, ok elmentek fáért. Közös vacsora volt megbeszélve, méghozzá valami nagydarab szakács fickó jóvoltából, aki képes volt eddig felcipelni egy hatalmas kondért és egy csomó kaját, és még a saját cuccát is, igaz a sátrat így a felesége hozta, aki szintén nem volt kicsi... Amikor felállították a szegény kétszemélyest, azon mosolygott mindenki, hogy fognak elférni benne... Közben én is felvertem a miénket, egész jó helyet találva. A terep nem lejtett, nem volt egyenetlen, és az uralkodó szélirány nem erre hozta a füstjét, ráadásul egy szép nagy fa oltalmazta. A párom nagyon otthonosan berendezte. Kitalálta, hogy mivel ugyanolyan hálózsákunk van, ha teljesen szétnyitjuk, és szembol egymásra tesszük, össze lehet zipzárazni oket. Csak középen alul marad egy kis luk, de azt lefedtük két törölközovel. Ügyességét sok finom csókkal jutalmaztam, és nagyon vártam már, hogy használhassuk is a "találmányát"...

A felol már a készülo vacsora illatai kezdtek felénk szivárogni, s mindenki kezdett összeülni körülötte. Idoközben gyakorlatilag besötétedett. A két mókamester vitte a szót, egymással szemben ülve "csatáztak", idonként egymás nemét szidó viccekkel szórakoztatva a közönséget. Elég jól két csoportra is szakadt a társaság, mígnem valaki ki nem találta, hogy hagyják abba a párbajt, inkább csókolják meg egymást. Ez a javaslat annyira tetszett a csapatnak, hogy hangosan követeltük a dolgot. Mire kész lett a vacsora, az unszolás, és néhány pohár orális alkalmazásának hatására csak sikerült rávennünk oket egy puszira... Az összes létezo elemlámpa feléjük irányult, az egyik srác két kanalat és egy tányért használva dobpergéssel fokozta a hangulatot, mígnem kis "segítséggel" megtörtént a bemutató. Persze elpoénkodták utána, de ahhoz képest egész szépen egymás ajkára tapadtak... Ez meghozta a mi kedvünket is, és a finom gulyás elott eloételként megkóstoltuk egymás puha ajkait. Azért a leves is nagyon finom volt... :)

Vacsi után elokerültek a hangszerek, énekeltünk, de táncolni senkinek sem volt kedve. Mindenkiben most realizálódott igazán, mennyire fáradt. Kedvesem is inkább végigfeküdt a füvön, fejét az ölembe hajtva hallgatta a muzsikát meg a beszélgetéseket. Hamar el is lankadt a társaság, volt hogy hosszú percekig csak némán ült mindenki, mert a sátrakig is el kell jutni, át kell öltözni, be kell vackolódni meg ilyesmik... Az egyik ilyen csönd alkalmával arra lettünk figyelmesek, hogy a közeli sátor nagyon mozog. Ütemesen súrlódik a hálózsák a polifoam – on, a váz meg majd összerogyik idonként. Minden apró nyögdécselés kihallatszott, bár megpróbálták elfojtani. Felismertük oket. A túravezetoink... Mindenkit "hangos mosolyra" fakasztott a dolog... A szempárok a sátorra szegezodtek, és figyeltük mi történik.

– Most bezzeg nem veszekedtek mi? – hallatszott a hátam mögül, az egyik srác kissé spicces, de jókedvu hangja. Erre kitört a harsány nevetés, és a gyereket alig bírtuk néhány újabb pohár lebeszélni róla, hogy megzavarja oket. A sátor felol csak valami halk morgás volt a válasz, nem nagyon érettük. Furcsa jószág ez a vászon. amelyik hangot nem akarja az ember hogy kijusson, azt még fel is erosíti, de a beszédet többnyire érthetetlenné teszi. Mindenesetre gonosz módon ezen is jót nevettünk... Azon vitatkoztunk hogy bírják ennyi veszekedés meg rohangálás után még ezt is... Végül viszont a beszélgetések nem jutottak messzire, inkább csak ült mindenki. Kedvesem egyre többször nézett fel rám. Szemében a fénye táncolt, arca fáradt volt, de ajkai csókra nyíltak. Csodálatosan szép volt, ahogy az ölemben feküdt, és felnézett rám. Haja szétomlott a lábaimon, keze finoman a derekamat simogatta... Pár perc múlva elindultunk a sátor felé. Akkor vettem észre, hogy már alig vannak a tuz körül. A szakács házaspár sürgölodött még, ok is igen fáradtan, és egyre többen tértek nyugovóra...

Feltápászkodtunk, de a lábunk teljesen elnehezedett. Kedvesem alig bírt megállni rajtuk. Végül az ölembe emeltem, és mit valami fáradt menyasszonyt vittem a sátrunk felé. Szerencsére egy kifogyott innivalós palackban odakészítettünk egy kis patakvizet, ami hus volt és tiszta, de már épp csak arra volt elég ez a kis frissíto, hogy amíg megmosakszunk és átöltözünk ne aludjunk el... Bebújtunk a kétszemélyes hálózsákba, és végignyúltunk a szuk kis sátorban.

– Azt hiszem nOr, bármennyire is szeretném, ma már egyszeruen nem fog menni...
– Nekem sem... – feleltem, és gyengéden átölelve egy hosszú csókkal jó éjt kívántam neki.
Ahogy elcsöndesedtünk, hirtelen megelevenedett az erdo. A patak felol nagyon halk csobogás szurodött be. Ahogy az emberek nyugovóra tértek, egy – két tücsök vad ciripelésbe kezdett, messzebb egy bagoly huhogott, és még az ébren lévo emberek neszezését, halk beszédét is hallhattuk. Orromban és a hajamon éreztem a füst szagát, és az erdo illatát. Mégis tiszta volt a levego. A világos anyagon keresztül besütött a Hold fénye, és ahogy néhány apró lángocska még égett a tuzben, a kékes holdfénybe egy kis meleg szín keveredett. A levego viszont kezdett lehulni, a szúnyoghálón beáramló fuvallat üdítoen simogatta az arcomat. Akármilyen fáradt voltam, nem tudtam elaludni. Ránéztem a kedvesemre. Lehunyt szemmel háton feküdt, a holdfény fehérré és simává tette a borét, kiemelve minden kerek arcvonását. Haja kócosan kanyargott szerteszét a feje körül, lassú légzése lágyan emelgette a kebleit, vele együtt a hálózsákot. Ahogy fogtam a kezét, éreztem hogy teste meleg, ereiben lüktet a vér. Tudtam hogy o sem alszik. Egész nap kívántuk egymást, és mégis elmarat a beteljesülés...

Mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, kinyitotta a szemeit, és nagyon lassan felém fordul. Látszott rajta, hogy minden mozdulat szinte fáj, mégis megteszi. Én is felé fordultam, és lassan átöleltem, bár nekem is sajgott minden tagom. Nagyon lágy csókolózásba kezdtünk. Forró ajkai úgy simultak a számhoz, olyan szerelmesen és finoman, hogy teljesen felizgatott. Agyam lázban égett, testem azonban alig engedelmeskedett. Még csak szenvedélyesebben sem voltam képes megcsókolni, de így is nagyon élveztem. Amennyire tudtam, szorosan magamhoz öleltem, és éreztem, hogy o is így van vele... Lassan simogatni kezdtem. Bore puha volt, vékony hálóingén keresztül is forró. Lágyan o is simogatott, de idonként szüneteket kellett tartani, mert nem volt több energiánk. Ott volt elottünk a "desszert", de nem értük el, nem bírtuk élvezettel elfogyasztani. Izmaink feladták mára, de lelkünk többet akart. Benyúltam a hálóing alá, és a melleit kezdtem simogatni. Megmarkoltam a keblét, és egy ujjal kényeztettem a bimbóját. Egészen halkan, elcsukló lélegzettel nyögdécselt, és közben ujjai a férfiasságomat keresték. Amikor megtalálták, összerezzentem. Puha ujjacskáinak vége jéghideg volt. Hamar felmelegítettem oket, és behunyt szemmel élveztem, ahogy húzogatja, simogatja, apró, puha, lassú és fáradt mozdulatokkal. Nagyon jól esett. Cserébe én is benyúltam a combjai közé. Egészen forró volt már, és enyhén nedves. Ahogy simogattam, felhúzta a combját, és utat hagyott nekem, közben lágyan kényeztetett tovább. Ráhelyeztem a tenyerem az ölére, és lassan, egész kézfejemmel simogatni kezdtem. Éreztem, ahogy ajkai az enyémre tapadnak... Viszonoztam a csókját. Szenvedélyes volt, mégis lassú, lágy, és érezhetoen fáradt. Egész testével közeledett hozzám, mellét az enyémhez nyomta, és lassan ingerelt tovább. A vágyaink erosebbek voltak mint az izmaink, mégis okoztunk elég örömet egymás lelkének. Annyira érékien csókolt, olyan finoman simult hozzám, és olyan kellemesen simogatott, hogy teljesen "felnottem" a markában. Érezve hogy fel tud tüzelni, egyre gyorsabban kényeztetett. Válaszként én is fokoztam a gyönyörét, ujjaimmal egyenként végigzongorázva nedvesedo, vérrel telt, puha kelyhén. Alig észrevehetoen gyorsult az iram, fokozódott az élvezetünk, de egyszeruen képtelenek voltunk átbillenni a holtponton. Egyszeruen nem bírtuk tovább. Leálltunk.

Könnyes szemmel, de az élvezettol feltüzelt arccal nézett rám.
– Sajnos nem bírom... – mondta, de ezzel csak tovább fokozta a lelkem vágyait.
– Én sem nagyon, de eszembe jutott valami... – Mondtam neki mosolyogva. Megcsókoltam, és magamhoz húztam. Oldalt fekve, egymással szemben hozzásimultam. Férfiasságom becsúszott a forró szirmok, és a puha lábak közé. Egészen lassan mozogni kezdtünk, közben lágyan csókolóztunk. Felhagytunk a mozgással is, inkább csak éreztük a csodát, hallgattuk a tücsköket, a patakot, és élveztük a mozdulatlan érintést. Lélekben vad szeretkezésbe kezdtünk, szinte hallottam ahogy arra gondol, hogyan juttatom el a csúcsra egymás után, és én is felidéztem az emlékeinket. Annyira élethu volt, annyira színes, hogy férfiasságom ismét teljesen megtelt vérrel. A kedves azonnal észrevette, és forrón megcsókolt.

– Tedd be kérlek... – súgta a fülembe, vággyal kevert, halk hangon. Egyszeruen nem lehetett ellenállni. Kicsit engedtem az ölelésbol, és a helyére igazítottam a szerszámom, majd lassan belécsúsztattam. Mély sóhajjal fogadott magába, figyelve ahogy minden erommel erre összpontosítok. Izmai ernyedtek voltak, a szokásosnál jóval kevésbé szorított meg, de most így ez is nagyon jól esett. Behunyt szemmel élveztem ahogy körülvesz a puha forróság. Amennyire bírtam erosen magamhoz szorítottam ernyedt, törékeny testét, és vele együtt hanyatt fordultam. Végignyúltam a sátorban, és megvártam, amíg kényelembe helyezkedik rajtam. Minden mozdulata nagyon jól esett. Szándékosan "ügyetlenkedett" egy kicsit, apró gyönyöröket okozva mindkettonknek. Megcsókolt, és a fülembe súgta:
– Köszönöm, ez nagyon jól esik...

Viszonoztam a csókját, és ahogy a vállamra hajtotta a fejét, lassan simogattam a haját. Egészen lassan mozgattam a csípomet, érzékeny testrészeink azonban felfogtak minden apró ingert. Megpróbáltam megnyújtani minden mozdulatot, egész mélyre hatolni, majd vissza. Eleinte segített is egy kicsit. Együtt sóhajtottunk minden mozdulatnál, lassan beszívva a friss levegot, az erdo és egymás illatát, hangját. A fáradtság olyanná tette, mintha már most is álmodnánk... Nem gyorsítottunk, inkább fáradtan csökkentettük a mozdulatok számát. Lágyan simogattam a hátát, amíg észrevettem, hogy el is aludt. Én is holtfáradt voltam, így abbahagytam minden finom kis mozgást, és a kellemes súllyal a mellkasomon, a gyönyöru formát érezve a kezeim közt, azzal a csodálatos forró szorítással én is áteveztem az álmok világába...

Fantasztikusan szépeket álmodtunk aznap éjjel...