A szigeten

Egyre jobban fúj a szél és minden híradásban azt olvasom, hogy vihar közeledik a szigetünk térségébe. Te elmentél és attól félek, hogy ebben a viharban vissza sem tudsz jönni. Remélem, nem indulsz el, bármennyire is vágyom arra, hogy itt legyél, azért féltelek. Megpróbálok mindent biztonságba helyezni, behordom a párnákat a teraszról, leszedem a szellőjátékot, az álomfogót, bezárom a spalettákat. A házban sötét van, nem is tudok ott maradni. Amíg a vihar el nem ér a parton állok, és a vizet kémlelem, majd mikor már a hullámok óriásira duzzadnak, ömlik az eső és képtelenség ott állni, akkor megyek el a barlanghoz. Odakészítettem egy lámpát, de nem gyújtom meg, inkább összekucorodom a puha fekhelyen és dideregve mormolok egy kívánság sort, mint egy mantrát, amiben az szerepel, hogy épségben láthassalak újra, minél előbb.

A vihar egyre jobban tombol, félelmetes erők törnek föl, melyekre gondolni sem tudtam eddig, hiszen minden békés és paradicsomi volt. Fázom, ezért magamra húzok egy takarót és erősen összeszorítom a szememet, úgy kiabálom bele a szélbe, hogy vigyázzatok a szerelmemre. Órák telnek el így, és amikor lassan csendesedni látszik a vihar, meg sem várom a végét, rohanok a házhoz, majd a partra. Az úton nehezen haladok, mert a vihar ágakat tört le, és hordott szét. A ház viszonylag épen megúszta, igaz a spalettákat néhol kifordította a szél, egy helyen be is tört az üveg, de ez nem érdekel. A part felé az ösvény szinte járhatatlan, szedegetem az ágakat, amit föl tudok emelni, amit nem, azt megpróbálom arrébb lökni, a homok nedves és tele van hordalékkal. A tenger még nem békés, de én feszülten nézem a vizet, hogy hátha meglátlak. Amikor végre, hallom a motor zaját a görcs a gyomromból fölfelé indul, már a szívemet szorítja. Rémülten nézem a kis hajót, ami nem a tiéd, de amikor kiköt és te rohansz felém, akkor felszabadulok a szorításból, átölelsz és kérdezgetsz, hogy jól vagyok-e, de én, csak csókollak és simogatom az arcodat, amit végig magam elé képzeltem a vihar alatt, ez segített, ez adta a reményt. Átölelsz, és együtt nézünk körbe. Elmondod, hogy mi még könnyedén megúsztuk, de a másik szigeten sok a sérült. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy oda kell mennünk.