Sátor az esőben

Mindig is szerettem a sátortáborokat. A sátor összekapcsolódott bennem a reggeli madárcsicsergéssel, a hétágra sütő nappal, a bográcsban főtt ételek különös zamatával, a délutáni szédült szúnyogok zenéjével és a fanyar, de mégis olyan barátságos illatával.
Ezen a nyáron is sikerült egy jópofa társasággal sátrat verni. A tisztás nagyon kedves volt, bár ekkora csapatnak talán szűköcske, mégsem csináltunk belőle problémát. A hely és a környék szépsége megragadott bennünket, a közeli patak pedig még nagyobb vonzerőt jelentett.
Eltelt egy hét. A napjait mindenki úgy töltötte, ahogyan akarta. A kirándulások, túrák reggeli közben szerveződtek, az ment, aki akart. Volt, aki szívesebben töltötte heverészéssel a napját, megint más inkább a közeli faluba kívánkozott bevásárolni, vagy éppen meglepetés – estebédet készített a többieknek.

Aztán egy reggelen elborult az ég. A megszokott kis, hancúrozó bárányfelhőket felváltotta egy sötétebb, összefüggő paplan, és esőillatot hozott a szél. Az aznapi kirándulást alaposan megrövidítettük, és inkább a sátrak körül maradtunk. Késő délutánra lassan, csendesen szitálni kezdett az eső, és mi beszorultunk a sátrakba. Egy – két nagyobb sátorban kártyázással, társasjátékkal és adomázással próbálták agyonütni a nekünk kedvezőtlen időjárást, én pedig egy kölcsönkapott könyvvel bújtam be az iglumba.
Meg sem néztem a kapott könyv címét, mert gondoltam, hogy álmosítás céljára mindegy, mit olvasok. Úgy terveztem, hogy korán elteszem magam aludni.
Kényelmes fészket készítettem a matracomra, hálózsákból, puha plédekből és a kedvenc kispárnámból (mindig, mindenhová magammal cipelem), mert bár meleg volt, az eső nyirkossága ellen mégis jól esett magam fölé is takarót borítani.
Elhelyezkedtem, aztán nekikezdtem az olvasásnak. A könyv erotikus témát feszegetett, mégsem tudott lekötni, de elaltatni még kevésbé. A sátor lapján monoton hangon kopogtak a cseppek, nekem pedig egyre inkább melegem lett.

Egy idő után az iglum előtt hangokat hallottam: most indult aludni a kártyás csapat. A mellettem levő sátor zippzárja fel, aztán lehúzódott. Valaki lehevert a matracára. Ahogyan az átszűrődő recsegő, súrlódó hangokat figyeltem, pontosan volt, mintha a fülemmel próbáltam volna meglátni a szomszédomat.
Aztán félrehúzták az iglum ponyváját, és bebújt mellém a hálótársam.
Amikor visszafordult, hogy lezárja a bejáratot, már meg is feledkeztem a könyvről. Bár akkor nem gondoltam végig az érzéseimet, most már biztosan tudom, hogy azért nem kötött le az olvasás sem, mert Őt vártam.
Aztán rácsüccsent a matracom szélére, és kezdte lehámozni magáról a nyirkos ruhákat. Közben huncutul rám villant a tekintete, én pedig nem bírtam levenni róla a szemem. Az apró cseppek a hajában glóriát csillantottak a feje köré. A szája sarkában ott bujkált egy mosoly, mint egy ígéret. A szeme fényei között a délutáni kis összeveszésünk villámait kerestem, de azok már nem voltak sehol, helyettük viszont ott voltak a pajzán tervek apró, kihívó szikrái – főleg, ahogyan a kezemben tartott könyv címére villant a tekintete. Arányos testén ruganyosan szaladgáltak az izmok, ahogyan egyik ruhadarabot a másik után húzgálta le magáról. Ahogyan elnéztem őt, egyre inkább megkívántam – az érintését, a közelségét, a szája ízét, a bőre tapintását –, egészen kiszáradt a szám már csak a látványától is.
Finom kis borzongások indultak valahonnan a testem mélyéből, hogy aztán a legkülönbözőbb részeimen érezzem meg a legapróbb izmok rándulását... kívántam őt. Nagyon.

Befurakodott a takaróm alá, és méltatlankodva morgott egyet, amikor felfedezte, hogy teljesen fel vagyok öltözve. Lassan, de határozottan kezdte lehúzgálni rólam az összes ruhadarabot. Ha méltatlankodni próbáltam, egy ellentmondást nem tűrő csókkal azonnal belém fojtotta a szavakat.

Ha nem hagy szóhoz jutni, akkor... a füleit vettem kezelésbe. Először csak az kezemmel simítottam meg a tarkóját. Élveztem az apró tincsek érintését, ahogyan át – meg átsiklottak az ujjaim között, és elégtétellel hallgattam az apró, alig hallható nyögést, amit a cirógatás váltott ki belőle. Aztán a fülébe leheltem egy apró puszit, aztán egy másikat, aztán egy bensőségeset, aztán végigsiklattam a nyelvem hegyét a fülcimpáján, és letévedtem a nyaka alá is, végül picit megszorítottam fogaimmal az érzékeny helyet. Amikor válaszképpen a nyakamba adott egy puszit, aztán a nyelvével hűvös csíkot égetett rám, és ráfújt a nedves bőrömre, akkor már hiába tudtam, hogy nagyon érzékeny rá, mégsem tudtam visszatartani a kezem, és körmeimmel szántottam végig a tarkóján és a hátán.
A felszakadni készülő sóhajnak most én álltam útját. Valahol, egészen mélyen talán még emlékezett a szemérmem arra, hogy a másik sátor a lakójával együtt milyen nagyon közel áll hozzánk.

A játszadozás nem nyúlt hosszúra. Megéreztük egymáson a fékezhetetlen vágyat. Amikor a melleim felé kalandozott, már meg sem lepődött a csókjaiért éhesen nyújtózó mellbimbóimon, hanem egy jól célzott harapás után inkább egész testével rám simult. "Hű de nagyon fázol. Megmelegítelek", suttogta alig hallhatóan, kicsit élcelődve, gonoszkodva, mégis egy oktávval mélyebben, mint szokta... én pedig már alig bírtam kivárni, hogy a lehető legközelebb érezzem magamhoz. Férfiasságát harcra készen, keményen és forrón ott éreztem a testünk közé feszülve. Szemhéjam magától lecsukódott, hogy magamban felidézhessem a lüktető, csodálatos szerszám látványát. A képzeletemben úgy jelent meg, mint egy magányos harcos, aki minden csatát emelt fővel nyer meg. A karima széle már egészen halvány, ahogyan a vágy egyre inkább sarkallja a vár bevételére. Kedvesem bőrén, és a bőre alatt megbúvó izmokon tisztán érezhető volt, hogy mennyire szüksége van rám, milyen nagyon akar engem, és hogy mennyire nagy erőfeszítésébe kerül a még – és – még uralkodás önmagán.

Míg kényelmesen elhelyezkedett rajtam, a két keze közé fogta az arcomat, és szeme a tekintetemet kutatta. A harcos összezárt lábaim között is már a bejárat felé törleszkedett, így rögtön tudta, hogy nyitott kapuk várják. Nem tudhatta, hogy már maga a vetkőzése micsoda őrült vágyat szított bennem, és mikor megérezte a lábaim közti forró párát, feladta az önuralma ellen vívott harcot. Szemét szorosan összeszorította, a szája hihetetlenül elvékonyodott, amíg még egy utolsó pillanatig megálljt parancsolt, aztán kezével megkereste a kezeimet, és egymásba kulcsolódtunk.
Visszafogottan, majdnem nyugodtan közelített egyre beljebb, miközben az arcának látványa még inkább felizgatott engem. Ahogy nagyon lassan egyre mélyebbre csusszant bennem, úgy engedett ki, milliméterről milliméterre a feszültség is a vonásaiból. Amikor egészen egyek voltunk végre, akkor tudott megint a szemembe nézni. Kicsi, huncut mosoly jelent meg a szája sarkán, miközben aprót moccant bennem. Tudta, hogy nem bírom sokáig a kényszerű csendet, mozdulatlanságot. Várta, hogy melyik mozdulata lesz az, ami felszabadítja az ősi ösztöneimet, amelyek vad ritmusra késztetik majd a még várakozó csípőmet.

Lassan mozgott bennem. Az érzékszerveim felnagyítva közvetítették az agyamba minden apró rezdülését: a szerelmemét fölöttem, ahogyan betakar engem a testével, és a harcosét odabenn, ahogyan körülöleli őt a forróságom. Az apró, lassú mozdulatok hamar elterelték a figyelmemet a környezetről. A külvilág egyre homályosabb lett körülöttem, az érzékszerveim csak egyvalamit voltak hajlandók befogadni: Őt, és kettőnket, a szeretkezésünket.
A sóhajok egyre mélyebbről szakadtak fel. A forróság egyre égetőbben áradt szét a testben, és az erekben egyre gyorsabban száguldott a vér.
A kezem egyre inkább kapaszkodott az ő kezébe, ahogyan pici, apró rándulásokkal érkezett az első gyönyöröm. Számat egyszerre csak betöltötte az Ő íze: a nyelve izgatóan simított végig az enyémen, miközben kiszáradt ajkamat megnedvesítette a magáéval. A gyönyöröm visszafojthatatlan sikolyát csak a szájával érezhette.
Saját örömét visszafojtva nyugtató puszikat lehelt az arcomra, a nyakamra, amivel épp az ellenkező hatást érte el. Aztán – hiába fészkelődtem utána, hiszen akartam őt még, és tudtam, hogy ő is akar engem –, mégis lassan, óvatosan elhúzódott tőlem, és a hasamra fordított. Egy pillanattal később újra betakart a testével, és a visszakívánkozó harcost késedelem nélkül harcba bocsátotta megint. Újra összekulcsolta kezeinket, és úgy szorította, mintha sosem akarna, sosem tudna már elengedni többé. Félrefordított arcomat, a fülemet csiklandozta forró lehelete, míg mozdulatai egyre gyorsabbak lettek. Amikor engem újra kezdtek elborítani a gyönyör hullámai, ugyanakkor megéreztem, hogy ő sem ura már a testének, ugyanúgy, ahogyan a vágyát sem bírja tovább fékezni. A kispárnába fúrtam az arcomat, ő pedig a tarkómba mélyesztette fogait, ezzel módon még inkább meghosszabbítva és megsokszorozva a testemen cikázó, gyönyörű remegést.

Lassan érkeztünk vissza a valóságba. Összebújva, hosszasan élveztük még egymás testének megnyugtató melegét. A bőre enyhén sós íze sosem ízlelt ambrózia volt nekem. A boldogság – hormonok még sokáig ott keringtek ereinkben, ahogy elcsendesülve, békésen hallgattuk a ponyván lecsurgó kis vízpatak finom hangját, a csorgás végén a halk, befejező csöppenéssel. Időközben az eső elcsitult, sőt, talán egészen elállt, már csak a lombokról csöppent egy – két késői csepp.
A szomszédos sátorból egy mély, hosszú sóhajtás után valaki kényelmesen elfészkelődött a hálózsákjában, én pedig, a számon egy mosollyal álomba cirógattam a kedvesem haján megbújó utolsó cinkos esőcseppeket.