Ismeretlenek 3. rész - Vége a titkoknak

Érzelmes nagyon kedves szépen megírt történet. Határozottan érdemes a hozzászólásokat elolvasni.

Mivel is folytathatnám? Írhatnám, hogy ellaposodott a kapcsolatuk és szétváltak, vagy azt, hogy boldogan élnek, de a pasi félrelépett, vagy azt, hogy imádják a szexet és bevesznek valakit még a kapcsolatukba?

Ha csak ezt a részt olvasom, akkor a kommentek jobban tetszenek.
Összességében jó lett.
Itt a vége? Végleg?

Igen! Írni jobb! A történeteimben élni sokkal jobb. Most van egy kis megdöccenésem, de majd túljutok ezen is. Köszönöm a segítséget. Kb 5-6 történetem van függőben, amiknek képtelen vagyok megírni a befejezését.

Levélke megy.

Az életigenló döntés mindig egy irányba mutat. Kapcsolat, gyerek, család. Lehetőség szerint, mert ha már túl vagy rajta, akkor ugye nem lehet. De kapcsolat akkor is lehet. A nem életigenlő döntés, ami jól néz ki a papíron, az az, amit csak nagyon fiatalok akarnak, vagy nagyon elvetemültek, akik messze vannak már a mi emberi problémáinktól. Általában ebből lesz az újabb történet. Az a tapasztalat, hogy a legtöbb embernek írni jobb, mint élni is azokat a "kalandokat". 

Köszönöm. Segítettél, mert igaz, hogy terápiásan írok ki magamból dolgokat, ezzel próbálok feldolgozni, és van amikor arról írok, ami hiányzik az életemből. A történeteimben el tudok menni abba a világba, ahol minden az én irányításom alatt áll, de azért nem tudom befejezni, mert még nem jöttem rá, hogy mire is vágyom igazán, vagy úgy érzem, hogy az még a fantáziámban is lehetetlen. Még egyszer köszönöm, mert rávilágítottál bennem egy olyan dologra, ami itt volt, de nem figyeltem rá. 

Ó, te... Így már biztosan nem kapok levélkét tőle, mert ez választ adott minden felmerülő kérdésére. 🙂
Mondjuk az elején, elsősorban arra, hogy ne hagyjon abba semmit soha! 😀
Bár nyilvánvalóan csak irigykedek, hogy én nem tudom ilyen szépen megfogalmazni, csak pongyola módra. :P Emiatt „bosszúból" már ki is tettem egy blogba! 😀

Az elengedés problémája. Azt mondanám, hogy amíg a karakterek nem fejezik be a maguk történetét, addig írd, mert íratja magát. De itt nyilvánvalóan másról van szó.
Ha egy történetet írunk, akkor lehet olyan, hogy egy hangulatot akarunk rátenni a papírra. Ezek nem hosszú sztorik. Lehet olyan is, hogy be akarunk mutatni valamit. De ennek is van egy időbelisége, ami megszabja a hosszát. Lehet egy komplett ötlet megvalósítása, amit történetbe ágyazunk, de itt meg maga a megvalósulás szabja meg a keretet a sztorihoz, légyen bár egy komplett családregénybe ágyazva. Tehát ez is véges.
Ha azonban csak a bennünk felgyűlt és fel nem dolgozott érzésekről szól, akkor tényleg nem lehet abbahagyni. Azonban itt a saját belső fejlődésüket kell észrevenni. Minden véges, mindennek kora, határa, kerete van és ha a lezárás nem jön létre természetesen, akkor a forrásnál lesz a probléma. Tehát egy megoldatlan dolog az életünkben, ami nem hagy nyugodni. Ezeket hívjuk menekülőutaknak is. Amikor hiányzik valami az életünkből, amikor bennünk ragadt egy fájdalom, veszteség, kudarc. Amikor nem merünk magasabbra lépni, inkább maradunk ott, ahol nyüglődünk és ugyanazt a kört futjuk. Stb. Belül keresd az okot és ne kint akard megoldani. A túlzott ragaszkodás csak annyi, hogy nem a valóságban élünk.

Írástechnikailag: sokan írunk úgy, hogy valamit ki kell adni magunkból. Aztán ha tetszik és van rá igény, akkor ez motivál a folytatásra. De ott már látjuk és tudjuk a kereteit annak, amit folytatunk. Van egy történet, amit a megírt részek elé vagy után teszünk és ez szervesen illeszkedik a sztorihoz, vagy koncepcióhoz. Nem terjedhet csak úgy, fel kell építeni. Ha nem építjük fel, összeomlik. Nézz meg egy sikersorozatot. Matek. Ok és okozat és határok. A csavarok az agymunka, a hangulat és a megvalósítás, a kidolgozottság tehetség kérdése. De van végük, mert elfogy a konfliktus, megoldódik. A szereplők kifáradnak, ahogy az emberek is, ha nem tudnak lezárni valamit. Unalmassá, érdektelenné válnak és senkit sem érdekel már a sorsuk, a velük való történés. Azért, mert azt is unjuk, aki folyton sajnáltatja magát. Egy empatikus ember legalább az elején odafigyel a problémára, de amikor huszadjára hallja, akkor már belefárad, mert azt látja az illetőnél (a karakternél), hogy nem tesz semmit a megoldásért. És ez a történetek halála is. Valami van, meg kell oldani es ennek a megoldása a sztori. Ha csak lebegünk a hangulatban, akkor kiéget. Szóval az elengedés tudatossá kell, hogy váljon az írásban éppen úgy, ahogy a valóságban az életünkben is. A búcsú a része mindennek. Akkor mi zártunk le, nem a semmit lebegtetjük, végtelen hosszan. Aztán jöhet az új, a másik, a levont következtetések után a  tanultak beépítése. Vagy van egy átmeneti időszak, amikor beépítjük az új ismereteket. Aztán tudunk újba kezdeni. A normál életünkben ez a feldolgozás ideje. Amikor egy kapcsolat után nem akarunk még újat. Ha hibásan építjük be, ha tévesen dolgoztuk fel a tapasztalatot, tehát negatív következtetéseket vontunk le a velünk történt eseményekből, akkor lesz az, hogy minden pasi/nő/bárki szemét és mi áldozatok vagyunk. Itt fordul a sorsunk. Itt megy a karakter is tévútra és lesz belőle emberi lény az írásban. Sajnos a valóságban meg éppen szívni fogunk… De ha képesek vagyunk reálisan értékelni és nem csak a megszokott környezetünk, esetleg tanácsadóink szavára hallgatni - azaz túllépni magunkon -, akkor képesek leszünk szintetizálni és kívülről ránézni önmagunkra, vagy a karakterre. Így lesz belőle írás. És így lesz olyan életünk, amit egy jó történetből irigylünk.
Az események közti időbeliségről és ennek elviseléséről, meg hogy jön ez ki egy regényben, nem írok. Ez így is egy kompletten feldolgozható anyag.

Most éppen van időm ilyesmire. Még pár hónapig 🙂 , úgyhogy nem érzem felelőtlennek e döntésem – sem. Amit ígérni tudok: a diszkréció és a válasz.
Nyilván nem muszáj a komplett sztorit látnom, hanem elégséges a vázlat, így még véletlenül se fogok kísértésbe esni, hogy plágiumot kövessek el. 😀 Bár egyébként sem... De ezt te nem tudhatod, ugye, viszont itt, mindenki rájönne, ha olyat tennék. Megszoktak tőlem egyfajta stílust és ha másképp írnék, talán el se hinnék, hogy az én vagyok. 
A lényeg: elég a történet magva ahhoz, hogy befejezést találjunk neki. 

Köszönöm! Most éppen több történetben is elakadtam ott hogyan fejezzem be. Felelőtlenül magadra szabadítottál 🙂
 

A picit hosszabb befejezés alatt én lezártam volna olyan meseszerűvel, hogy „... boldogan éltek, míg nem lett gyerek." 🙂 Utána meg még boldogabban, immár hármasban, ha ikrek akkor meg még több boldogság. 
Mostanában valahogy minden sztorim ekképp fejeződhet be. 
De viccet félretéve... Mindig lehet találni egy olyat, amikor valami jó, avagy rossz vége lesz a dolognak, a történetnek. A valóságban is minden véges, még az űr és az idő is, amit pedig végtelennek gondolunk. Kivéve persze az olyan rekurzív folyamatokat, amik önmagukban végződnek, de az élet – bármennyire is hisszük, hogy néha ismétli önmagát – sohasem ilyen. Van születés és a vége mindig halál. Az is az élet része! De annak az a vége. Van egy olyan mondás (közhely), hogy „minden jónak vége szakad egyszer". Ilyen egyszerű. 
A történetekben az a jó dolog, hogy mi mondhatjuk meg, jó, avagy rossz véget szánunk neki, habár ennek megítélése is erősen szubjektív. Ami nekem jó, lehet, hogy másnak rossz, és ez fordítva is lehet igaz. Sajnos az életben nem mindig van erre lehetőségünk, bár sok múlik rajtunk, de néha mégse tehetünk semmit. 
Ó, elkalandoztam... De egy befejezéshez elegendő mindig arra gondolni, hogy minden folyamatnak van eleje és vége is.  A terhességnek a szülés vet véget, az életnek a halál...
Ha bármikor megakadsz és szeretnél befejezni egy sztorit, erre gondolva könnyű megtenni. Ha a szívedhez nőttek a szereplők, vagy csak a főszerepelő, akkor boldog véget szánsz neki, de lehet másképp is.
Ha bármikor elakadsz egy ilyen „apróságon", kérdezz rám nyugodtan privátban (email), biztosan tudok minimum kétféle ötletet adni. 😀

Nekem nem megy a befejezés. Szívem szerint nem engedném el soha a szereplőimet, és végtelen hosszú történeteket írnék ( írok is). Ezzel is megakadtam, de szerencsére egy jó barátom, aki elolvasta, ezt a befejezést tanácsolta. Köszönöm neki. Ha nem adja a tanácsot, akkor még 10-20 rész lett volna. Te hogyan tudod elengedni a történeteidet? 

Szerintem ezt csak azért gondolod, mert a vége kissé elkapkodott. Én a többit hozzá tudom gondolni. 🙂
Nekem így is tetszett, mert frappánsra sikerült olyan lelki vívódás leírása, aminek a megfogalmazása nem könnyű dolog. Na meg, ötletes is volt.

Várom a kérdéseket. Mit szeretnél tudni?

Ha csak ezt a részt olvastam volna, nem tudnám mit mondjak, de a sorozat egészében nagyon rendben van!

Befejezésnek elég gyenge.

Bennem még azért maradtak kérdőjelek! 😉

Érzelem dús szép történet. Gratulálok! (10p)