Angéla irodája 1. rész

Félénken lépett be Lizi az üvegajtón. Igazából csak egy átlagos budapesti multicég, átlagosan óriási, válaszfalak nélküli irodájáról volt szó. Azonban számára semmi sem volt itt átlagos...
Ez az volt az első munkahelye, megannyi próbálkozás és interjú után. Csupán egy érettségivel és némi középszintű angol, illetve némettudással nem volt könnyű találni olyan állást, amiből meg is lehet élni. Az egyetemet pökhendi módon a második félév után otthagyta, mivel azt hitte, hogy fotómodell lehet. Végül is jól nézett ki. 165 cm magas volt, enyhén sportos, karcsú derék, kerek fenék, kicsi, de formás cicik. A vállig érő barna haja, ha nem fogta össze, néha beleesett az arcába és el-eltakarta a kék szemeit. Ilyenkor a telt ajkai vitték a prímet és szédítették a srácokat, férfiakat. Szép lány volt a maga 21 évével, de nem emelkedett ki annyira a tömegből, hogy abból meg is tudjon élni. Nehezen látta be tévedését, még a szüleivel is alaposan összeveszett, így ők nem támogatták tovább. Szinte teljesen elfogyott a pénze, nem maradt sok más lehetősége. Ez az állás volt úgymond az utolsó szalmaszál.
Nem volt ideje körbenézni és megijedni, mert rögtön két kolléganője „kapta” el.
– Szia! Te vagy Lizi, ugye? – nyújtotta kezét az egyik. – Én Alíz vagyok, ő pedig Emese.
S azzal végigvezették Lizit az egész szinten, ami valóban egy hatalmas, az egész szintet felölelő terem volt. Persze itt-ott volt egy kisebb iroda a magasabb beosztásúaknak, meg néhány meeting terem. Tágas volt, sok növénnyel, panoráma kilátással a Dunára. De, ami igazán lenyűgözte, az a sok szép nő, akit – úgy tűnik – mostantól mind kolléganőnek tekinthet. Legalább harmincan osztozhattak azon a hatalmas helyen, és ami azonnal feltűnő volt, hogy nem látott egy férfit sem. Csak nők. És egytől egyig gyönyörűek. Volt ott ő korabeli, volt a harmincas évei végén járó, igazából húsz és negyven között szinte minden évjárat képviseltette magát. Csodás alakok, szép frizurák, formás lábak, ahová csak nézett. És bizony annyira nézett, hogy bele is pirult.
Nem is hallotta igazán, ahogy elmagyaráztak neki mindent: itt a mosdó, ott a konyha, víz, gyümölcslé amott, ebéd fél 12-től a földszinten, Anett, a team-asszisztens, ott elöl, hozzá fordulhat minden bajával. Próbált is mindent megjegyezni, mígnem zúgott a feje a sok információtól. Észre is vette ezt Emese, ezért egy kis meetingterembe vitte és leültette. Elé rakott egy félliteres vizes palackot.
– Sok ez most egyszerre, ugye? Igyál és fújd ki magad! – mondta gyengéden.
Hálásan kortyolt a hideg vízből, ami felfrissítette és ezáltal össze tudta magát egy kicsit szedni. Így volt alkalma Emesét mustrálni. Általában a pasikat szokta, de itt egy sem volt. Maradtak a lányok. Bár napközben a hőmérséklet már javában a harminc fokot ostromolta, a vele szemben álló lány öltözéke még így is elég szellős volt – vagy inkább merész. S akkor tűnt fel neki csak, hogy igazából az összes alkalmazotton ledér öltözet volt. Melltartót mennyit látott? Helyette csak ágaskodó bimbókat. Nadrág? Egy se. Ruhák, vagy jobban mondva ruhácskák, és szoknyák, no meg szűkebbnél szűkebb felsők.
Mi ez itt? Hova keveredett?
Mintha Emese a gondolataiban olvasott volna. Kérdően, szinte megvetően nézett végig rajta. Egy trikó póló, leggings, és felül egy egyszerű ruha, spagetti pánttal és fodros szoknyarésszel. Azért felül, mert önmagában túl rövid lenne.
– Drágám, a dresszkódot nem ismertették veled?
Lizi csak egy suta fejrázásra volt képes.
– Látom. Nos, ha nem akarsz már rögtön az első nap balhét, akkor megszabadulsz néhány gönctől.
Azzal megfogta Lizi kezét és felhúzta: – Először is: nadrág nuku. Csakis szoknya vagy ruha.
Ezután várt, mintha Lizin lenne a sor. Így is volt. Szegény nézett is lefele a ruhájára. De hisz a fodrok épp, hogy combközépig értek (vagy inkább addig se). Félve felnézett, egyenesen Emese szemébe. Ígéző barna szemei voltak.
– Segítsek? – kérdezte.
Meg sem várta a választ, hanem leguggolt előtte, a ruhája alá nyúlt és egy gyors, de finom mozdulattal lehúzta róla a szabálytalan ruhadarabot. Lizi úgy meglepődött a közvetlenségen, hogy ellenkezés nélkül kilépett a nadrágból, miután letolta a bokájáig. Emese felegyenesedett. Fura mosoly volt az arcán, kaján, kokett, valahogy szexi.
– Másodszor: Melltartó nuku. És igazából a felsőd is felesleges.
Ez nem úgy hangzott mint egy szabály ismertetése, hanem inkább mint egy parancs. Normál esetben Lizi ilyenre egy pofonnal reagált volna, de legalábbis felháborodásának adott volna hangot. Most azonban annyira le volt döbbenve, annyira le volt taglózva, hogy szinte csak a vak engedelmesség maradt benne. Szó nélkül, kapkodva söpörte a pántokat le és próbálta pólóját lehúzni, azonban ez az egyszerű, mindennapos mozdulat nem akart sikerülni Ahogy újra meg újra próbálkozott, egyre rosszabb lett, közben a kétségbeesése szinte az arcára volt írva.
– Segítek – mondta Emese egy mosollyal az arcán.
Mögé ment, lejjebb sodorta a ruhát, hogy ezáltal hozzáférjen a pólójához, amit habozás nélkül lehúzott róla. Az izgalom szülte libabőr azonnal ellepte Lizi hátát és vállát. Ilyet eddig csak akkor érzett, ha egy pasi vetkőztette. Egy nővel ez egy teljesen új dolog volt. Érezte, ahogy Emese kikapcsolja melltartóját, így az is lekerült. A ruha pántjai gyorsan vissza kerültek a vállaira.
Emese megfogta az egyik kezét és megpörgette, Lizi pedig hagyta magát mintha táncolnának.
– Sokkal jobb! Nagyon csini! – jött a dicséret.
Ekkor lépett be Alíz: – Húú! Dögös cicus!
Az ő szájából ez a bók kissé máshogy hangzott. Hidegebb volt, rivalizáló. Emiatt Lizi hirtelen teljesen csupasznak érezte magát. Kiváltképp amikor Alíz lehajolt és megpróbált benézni a szoknyája alá. Ösztönösen összezárta a lábait és kezeivel is levédte az ágyékát.
– Csekkoltad, hogy...
Többet nem hallott ki Lizi, mert túl halkan sustorogtak ide-oda. Volt ott szemöldök ráncolás, kuncogás, csupa olyan apró megnyilvánulás, ami csak még jobban elbizonytalanította őt. Kicsit úgy érezte magát mint az egyik sikertelen modellkedési próbálkozásakor. Ott is alaposan végignézték a testét, beszéltek róla, pózoltatták, többször átöltöztették – s végül elküldték. Tulajdonképpen nem a kiszolgáltatott helyzete miatt érezte magát rosszul, hanem egy esetleges kudarc miatt. Mocorgott benne bőven megfelelési kényszer.
Végül összeszedte a bátorságát és halvány hangon megkérdezte: – Mit kell csekkolni?
– Nos... Szóval... Hát... – dadogott Alíz.
– Majd Angival tisztázzad ezt – vágott közbe Emese. – Gyere, átvesszük a cókmókodat és megmutatom a helyedet.
Szófogadóan követte a két kolléganőt, kezében a leggings, a póló és a melltartó. Úgy érezte magát mint egy orvosi vizsgálaton, ahol levetkőztetik és ide-oda küldik a sok rendelő és vizsgálati szoba között, hogy minél több szempár előtt szégyenkedhessen. Az már csak hab volt a tortán, hogy ruhája fodrai alig takarták el a fenekét, miközben bimbói finoman súrlódtak a gránátvörös ruhájának anyagához, s ennek következtében mindenkivel tudatták, hogy bizony duzzadtak és kemények.
Egy szekrényből kapott egy laptopot, egeret meg mindenféle kütyüt. Felpakolva az asztalához totyogott, ami közvetlenül az egyik belső iroda mellett volt.
– Az újak eleinte mindig itt ülnek, hogy Angi szemmel tudjon tartani – magyarázta Alíz.
– Ki az az Angi?
– A főnökünk. Ha pontosan akarod tudni: Head of Billing and Accounting.
Lizi körbe nézett.
– Nincs még itt. Kilenc előtt ritkán fut be – válaszolta meg a fel nem tett kérdést Emese.
– Hogy néz ki? Miről ismerem fel? – akarta tudni Lizi.
– Úgy mint egy szép és magabiztos, harmincas évei közepén járó menedzser asszony, aki...
Ekkor a háttérből izgatottan szólt valaki: – Megjött!
Néhányan az ablakokhoz siettek, hogy rálássanak a parkolóra. Egy piros Audi kabrió. Összetéveszthetetlen. Ezután egy finom morajlás hallatszott az egész irodában. Mindenki vagy rendet rakott az asztalán, vagy elrakta a kávésbögréjét, de leginkább mindenki a külsőjét igazította. Egy tincs vissza a helyére, még egy kis szempillaspirál, szoknya a helyére, cici ki. Lizi csak ámult.
Egy perc múlva nyílt az üvegajtó. Belépett Angéla. Mint egy díva. Mint egy jelenség. Olyan kisugárzása volt, ami azonnal megragadott mindenkit. Még Lizit is. Pedig nem volt feltűnően öltözve. Tipikus üzletasszony jelmez. Grafitszürke blézer és szoknya, fehér blúz, magas sarkú. Az arca volt lehengerlő. Állig érő szőke haja olyan tökéletesen hullámzott a lépteivel, mintha most lépett volna ki egy fodrászatból. Orrának finom hegye tudálékosan meredt előre. Szeme olyan zöld volt, hogy... Hogy... Nem lehetett nem oda nézni, aztán nem lehetett máshova nézni.
– Jó reggelt, puncuskáim! – mondta fennhangon miután belépett és már közelített is Lizi felé.
Ahogy haladt, úgy hallatszott a helyiség minden zugából egy-egy „jó reggelt, Angi”. Tekintete azonnal Lizire szegődött. Ő pedig egyre kisebbnek és ijedtebbnek érezte magát. Ismét remegett a keze, görcsbe rándult a hasa, zsibbadt a lába. Minden lépéssel gyengébbnek érezte magát. Míg végül odaért hozzá és rámosolyodott. Olyan szép szája volt. Ajkai se nem túl vastag, se nem túl vékony, nem is túl halvány, persze rúzs volt rajta, ki tudja, milyen színű valójában. Mégis gyönyörű.
Odalépett mellé és nyújtotta kezét. Lizi alig bírt felállni, még kevésbé kezet rázni. Aztán valahogy csak sikerült.
– Angéla vagyok. Örvendek!
– Lizi. Vagyis pontosabban Erzsébet, de mindenki Lizinek szólít – recsegte, mert közben a torkát is kellett köszörülnie, de nem merte a mondat közepén, így csak rosszabb lett a helyzet.
– Engem pedig mindenki Anginak.
S megint oly módon mosolygott, hogy Lizinek majd összeroskadtak a térdei. Nem értette azt a reakciót, nagyon nem értette.
– Gyere be velem az irodámba. Meg kell beszélni a kezdésedet.
A belső iroda tulajdonképpen egy helyiség volt a helyiségben. Volt benne egy nagy íróasztal óriási képernyővel és mindenféle kábelekkel, előtte-mögötte székek, de volt egy ülősarok is kanapéval és két fotellel. Aztán még két-három kisebb szekrény és számos növény.
– Sok jót hallottam rólad – mondta mosolyogva Angi.
Erre Lizi csak pironkodni tudott és nem is csodálkozott, hogy ugyan honnan ismerhette, kitől hallhatott bármit is.
– Ezért is merészeltelek felvenni anélkül, hogy ott lettem volna az interjún. Meg persze akkor éppen elutaztam. Szóval, pénzügyi-számviteli ügyintézőnek vettünk fel, ami azt jelenti, hogy...
És ezzel hosszas mesélésbe kezdett az osztályáról, a cégről, Lizi munkaköréről és sok minden másról, ami Lizi nem tudott megjegyezni, de még követni is alig. De a stílusa megragadta. Könnyed volt, vicces, de mégsem hiányzott a komolyság. Fel-alá járkált miközben magyarázott. Sokszor nézett a szemébe, néha megérintette a vállánál.
Már egy jó órája beszélhetett, amikor kopogtattak. Az egyik kolléganő volt, akit Lizi bár felismert, de a nevét még nem tudta.
– Itt van Berni, beküldjem? – kérdezte.
Erre Angi tekintete szigorúvá megváltozott, hangja pedig keménnyé, fenyegetővé: – Küldd csak be!
Néhány másodperc múlva újra belépett az előbbi csaj, aki Lizinél alig lehetett idősebb egy-két évvel és egy másik nő, Berni, aki akár az anyja is lehetett volna, bár nagyon csinos volt és jól tartotta magát. Ez az érett nő úgy állt ott leszegett fejjel, mint egy kislány, aki rosszat csinált. És valóban így volt.
– Ugye megbeszéltük, hogy mi lesz, ha megint elrontod? – kérdezte Angi és úgy hangzott mint egy vallatótiszt.
Berni bólogatott, de nem nézett fel. A másik lány arcán – akinek a nevét Lizi még mindig nem tudta – kárörvendő mosoly jelent meg. Aztán Angi intett neki, erre kiment. Maradtak hárman. Egy kis hatásszünetet tartott a főnökasszony, így volt idő megfigyelni Bernit.
Kicsit husi volt, de sportosan husi. Biztosan járt rendszeresen konditerembe, mert látszottak az izomtónusok a vállán, a karjain, a combjain. Nem túlzottan, csak amolyan enyhén, szexi módon. Hosszú gesztenyebarna haja volt, barna szemek, vastag ajkak, nagy mellek, nagy fenék, de arányosan elosztva, mindez egy szűk türkiz ruhába pakolva. Tetszett az illata, a parfüm ismerős volt, talán valamelyik Lancome.
A csodálat után következett az aggodalom: ki lesz rúgva, vagy csak egy megrovást kap? Furcsa, színpadias helyzet volt, talán színházban látott ilyet, amikor drámai módon derül fény a bűnös kilétére, akit aztán megbüntetnek. Büntetés? Lizi torka összeszorult, ugyanakkor furcsa húzódást érzett alul. Ott alul.
Angi felállt: – Lizikém, ott a sarokban, abban a szekrényben, nyisd ki légyszi a felső fiókot és válassz egy eszközt, amivel Berni megtanulja, hogy legközelebb jobban figyeljen.
Lizi nem értette. Persze értette, hogy ott, abban a fiókban, de miféle eszköz? Kihúzta a fiókot és elfehéredett. Lassan kezdte felfogni. Fakanalak voltak benne, néhány paskoló (vagy mi is a neve), két minikorbács. Ismerősek voltak. Legkésőbb a Szürke ötven árnyalata óta mindenki felismerte ezeket az eszközöket.
Na, de itt? Egy munkahelyen? Felettes-beosztott viszonyban? Ez járt a gyenge teljesítményért? Szédülni kezdett. Felpillantott és meglátta, ahogy Angi a kanapén ül, Berni pedig keresztben a térdére fekszik. Mint ahogy régebben szokták a gyerekeket elverni.
– Na, mi lesz már? Válassz valamit, ami illik a fenekéhez! – türelmetlenkedett Angi, miközben feltűrte Berni ruháját és ezáltal feltárta a fenekét.
Csodásan kerek volt. Szép napbarnított, szinte hibátlan bőre volt. És nem viselt bugyit. Lizi teljesen ledermedt. Épp időben észbe kapott és újra belenézett a fiókba. Melyiket? Egy pingpongütőn akadt meg a tekintete. Valahogy pont olyan nagy mint Berni farpofája. Félve kiemelte és megmutatta. Angi bólintott.
Odament, átadta neki, azzal vissza is akart volna menni, de Angi megfogta a csuklóját.
– Maradj csak itt és nézd közelről! – mondta és már kezdte is az fenekelést.
Kezdetben csak finoman ütött és lassan, mintha csak játszadozott volna Berni testével és úgy az egész szituációval. Persze leginkább Lizi reakciója tetszett neki, szinte dagonyázott az újonc lány megrökönyödésében.
– Tudod, Berni már hosszú évek óta megbízható, szorgalmas beosztottam. Azonban időről időre hirtelen lecsökken a teljesítménye. Téveszt, elnéz, elfelejt. Ilyenkor az egyetlen hatásos eszköz, ha alapos elfenekelésben részesül – magyarázta Angéla, miközben elkezdte növelni az ütőerőt.
Berni eleinte csendben fogadta a paskolást. Mikor már vörösödni és kissé fájni kezdett feneke, halkan szuszogott, majd sóhajtott, végül hangosan nyögött. Nőtt a csapásszám és az intenzitás. Rendkívül hangosan csattant az ütő a farpofákon, kizárt dolog, hogy kint nem lehetett hallani. Ennek ellenére senki sem figyelt oda, mindenki végezte a dolgát mintha mi sem történt volna.
Lizi egyre inkább elborzadt, átérezte Berni fájdalmát, közel állt a síráshoz. Ezt persze Angéla is észrevette.
– Kell neki a fájdalom. Talán, hogy magához térjen, vagy helyre rázódjon. De ne aggódj Lizikém, mert lehet, hogy a feneke szenved, de a puncikája örvendezik – mondta és benyúlt Berni lába közé.
Fel-alá és ide-oda mozgott a csuklója. Nyilvánvaló volt, hogy Berni nemi szervét simogatta. Csicsogó, csámcsogó hangok hallatszottak. Elvette onnan kezét, felemelte és mutatta ujjait, melyek csak úgy csillogtak Berni nedvétől.
– Látod? – kérdezte és Lizi szemérmesen bólogatott.
Ezután leszopogatta mutató és középső ujját, amitől Lizi – ha tudta volna – még tágabbra nyitotta volna szemeit. De nem tudta, mert már így is sokk-közeli állapotban, tátott szájjal meredt a történésekre.
– Mára végeztünk.
Berni felállt. Könnyes arccal odahajolt Angélához és csókot adott a szájára, majd visszaigazította ruháját és gyorsan kitipegett.
Lizi mozdulatlanul ámult-bámult. Csak Angi mosolya térítette tudatra. S ha még nem árulta volna el magát teljesen, akkor az a mód, ahogy a nyelvével megnedvesítette az ajkait, teljesen nyilvánvalóvá tette izgalmát. Sem elkerülni, sem palástolni nem tudta. Pedig nem volt sem leszbikus, sem biszexuális, sem pán, sem akármelyik. Nézegette ő a csajokat és nőket, de csak kíváncsiságból, mint vetélytársakra tekintett rájuk. Most viszont ez a látvány odatett neki rendesen.
Ott állt és bámult a főnöke szemébe. Pirult és hevült. A főnöke pedig egyre közelebb lépett hozzá, mígnem ott állt közvetlenül előtte. Érezte, ahogy benyúl a szoknyája alá, és a bugyiján végigsimít. Jobban mondva a nemi szervén. Először a nagyajkakon, bal oldalt, majd jobb oldalt, aztán újra bal oldalt, körbe-körbe. Utána eggyel beljebb kúszott az a mutatóujj, és a kisajkakon táncolt. Lizi ezt már szinte alig bírta állva. Száján remegő sóhajok távoztak, térdei összerogyni készültek.
Egy utolsó védelmi mechanizmus éledt fel benne. Egyszerre reagált minden történésre az elmúlt két órából, amire egy átlagosan talpraesett nő már egyenként is rég kicsapta volna a balhét. Lizi, ha megkésve is, de szintén megpróbált balhézni.
– Neeem! Nem-nem! – lépett hátra néhányat. – Ezt nem teheted meg csak úgy. Nincs tovább! Nem érdekel, hogy a többiekkel egy ilyen... Perverz... Nem is tudom micsodát művelsz. Velem ezt nem...
Remegett a hangja és kereste a szavakat. Minél inkább próbálta kifejezni tiltakozását, annál jobban illant ereje és bátorsága. Nem is felháborodott volt, hanem segítségért kiáltott. Látszott az arcán, hogy nem annyira az volt a gond, ami történt, hanem hogy túl gyorsan történt. Nem kellett nagy emberismerőnek lenni, hogy ezt észrevegye valaki. Angéla speciel pont, hogy jól tudott testjeleket és arcmimikát olvasni. Már majdnem egy évtizede mesteri szinten csábított el és kerített hatalmába nőket – egyre nagyobb hatékonysággal.
– Nálam márpedig így mennek a dolgok. De ha nem, akkor hát nem. Akkor a bónuszt és a már befizetett szakképzési díjat bizonyára azonnal meg tudod téríteni – juttatta eszébe Lizinek a munkaszerződés megkötésének körülményeit.
Mivel Lizi az utóbbi időben, abban a hitben, hogy befut modellként, szüleivel és két jó barátnőjével is összeveszett, nem maradt neki senki, akivel megbeszélhette volna a szerződés tartalmát annak aláírása előtt. Jobban mondva annak bökkenőjét. Merthogy az mindenkinek feltűnt volna. Aláírási bónusz, ami kéthavi fizetésnek felelt meg. Ebből tudott egy új albérletbe költözni és kifizetni a kauciót, mert a régiből nemfizetés miatt kitették. Az a pénz már nem volt meg. A szakképzési díjról meg fogalma sem volt, hogy mennyi lehetett. Mindegy is volt, nem tudta volna kifizetni, így is alig tudta kihúzni a következő fizetésig.
Kővé dermedt. Kezdte kapiskálni, hogy nem volt véletlen az egész. Valóban túl szép volt, hogy igaz legyen. Vagyis hát igaznak igaz volt, csak épp az ára az magas. Alig látott, ahogy forogtak benne a gondolatok. Azt még épp érzékelte, hogy Angéla lassú léptekkel kétszer körbejárja. Mint a ragadozó az áldozatát. Aztán csak a leheletét érezte a tarkóján, ami csodás volt, nem tudta tagadni. Végül újra az ujjbegyét érezte a bugyiján. Ott. Azon a bizonyos ponton. A csiklóján. Egy apró, rövid sikkantás jött ki a torkán.
Az ujj pedig elkezdett mozogni. Körbe és körbe és körbe. Egyre gyorsabban, egyre erősebben. Pillanatok alatt fátyolba borult a tudata. Önnön eksztázisával kábította el Lizit. Egy fenevad ez a nő – gondolta magában, közben nekitámaszkodott, mert már állni is alig volt ereje. Közben Angéla másik kezével hátulról megfogta az egyik mellét és finoman masszírozta. Filmszakadás. Lizi elélvezett. Hangosan.
Kellett neki utána egy jó perc, mire újra látott és hallott. Majd egy újabb, mire az egyensúlyérzéke is visszatért. Körbenézett. Az iroda nagy ablakán legalább tíz kolléganő állt és mosolyogva figyelte. Elszégyellte magát, pedig ők őszinte csodálattal nézték.
Angéla várt még néhány pillanatot, aztán egy kézmozdulattal elhessegette őket, végül leült a székébe és várt. Nem vette le szemét Liziről egy pillanatra sem. Ő pedig emiatt kényelmetlenül érezte magát. Vajon elvárt tőle valamit? Mondani kellett valamit egy ilyen után? Egyre inkább lelkiismeret furdalása lett, mert valamit biztosan elfelejtett. Pedig Angéla nem várt semmit sem, ez csak egy teszt volt. Sokadszorra derült ki azon a délelőttön, hogy Liziben egy nagy adag szubmisszív hajlam volt.
– Gyere ide! – parancsolta Angéla.
Félve tett ennek eleget Lizi, oda állt az asztal mellé, talán két lépéssel Angéla előtt.
– Egy jól nevelt kislány mit mond, ha ajándékot kap? – vonta kérdőre.
Lizi elvörösödött és szégyenében legszívesebben elsüllyedt volna.
– Köszönöm! – mondta szemeit lesütve.
Ellenkeznie kellett volna – talán. Így azonban beismerte, hogy ez egy ajándék volt, amit később viszonozni illik. Bevallotta továbbá közvetve, hogy az ajándék tetszett neki. Végül szintén indirekt módon jelezte, hogy fogékony arra, ha irányítják. Hogy mindez tudatosult-e Liziben, az nem biztos, de hogy Angélában, az annál inkább. Persze nem rontott ajtóstul a házba, lassan, lépésenként akart haladni.
– Nedves lett a bugyid. Vedd le szépen! Még a végén felfázol – mondta aggódó hangon.
Lizi gyorsan megszabadult az alsóneműjétől, ami valóban kellemetlenül tapadt a nagyajkaihoz. Tétován nézett körbe, hogy mihez kezdjen a kis fehér tangával. Angéla felfelé mutatott. Az egyik sarokban a plafonon egy fekete kábel volt kifeszítve, rajta néhány színes csipesz. Lizi odament, kicsit pipiskednie kellett, hogy felakassza. Közben a rövid ruha felcsusszant és szinte az egész feneke kilátszott. Megijedt.
Kiszolgáltatottnak érezte magát, kihasználtnak. Néhány óra leforgása alatt oda lett a magabiztossága, teljesen lecsupaszították. Még a bugyija is úgy lógott ott mint egy trófea. El kellett volna menekülnie, kifutnia innen. Mégis bénultan állt ott, mert mindezek ellenére egyfajta gondoskodást vélt érezni.
Angéla röviden beszélt valamit a telefonba, majd egy fél perc múlva megjelent Emese és Alíz az ajtóban.
– A tiétek! De tessék ám kényeztetni, friss husi ő még!
És még csak 11 óra sem volt az első munkanapján ebben az egyáltalán nem átlagos irodában...