Főnyeremény 1. rész

Azt mondják az embernek egyszer van az életben, mikor olyan szerencse éri, ami végig kíséri életében.

Az én napom a június 24. Volt. Akkor azt hittem az ötös főnyereménnyel egyenértékű. Mai fejjel már tudom annál ezerszer több. Ne rohanjunk előre.

Születésemkor is azt mondtak szerencsés leszek. 11. Hó 11. Szerencse számok halmazata. Na ez nem így indult. Anyám rocker csajként kb. Nyolc apukajelöt közül nem tudta megmondani ki az apám. Ő szoptatott, bulizott. Nevelni a harminckilenc éves nővére, az én keresztanyucim és akkor ötvenkilenc és hatvanegy éves nagyszüleim neveltek. Mégis boldog gyerekkorom volt. Apakép a nagyapám lett. Mama és kereszt pedig anyámék lettek. Szülőanyám évente két-három alkalommal látott. Két detox, vagy között. Ő megszült, ennyi.

Jó tanuló voltam, nem a legjobb magaviselettel, de ez a borsodi kis falu etnikai összetételéből adódott. Magyar gádzsi voltam, de belevittek minden rosszba, és védtek is minden rossztól. Verekedni sem voltam rest, bokszoltam, majd ketrecharcos lettem. Serdülő megyei versenyeken mindig dobogós voltam a fiúk között. Sajnos, vagy szerencsémre sem a család, sem az iskola nem nézte jó szemmel a monoklikat, véraláfutásokat. Egy haszna volt, én nem féltem, de tőlem féltek. Általános iskolából Ózdra a József Attila eü szakközépbe jelentkeztem. A macsó fiúkkal az öltöző előtt felosztottuk kinek hol a helye. Persze az elsők között voltam. Jelentősége nem volt, csak jó volt a barátomnak, – akarom mondani a seggnyalómnak – lenni. Kitűnő tanuló voltam. Az élet vágott pofán, amit nem tudtam kivédeni. Nagyapám meghalt. Egyetlen férfi támaszom, apám, egyben igaz barátom. Vele beszéltem meg titkaim, szerelmeim, örömöm, fájdalmam, bánatom. Mindent. Iszonyú gyomros volt az élettől. Egy év kellett, hogy talpra álljak. Az ütés a mai napig bennem van, nem hevertem ki. Harmadikban jeleztem az egészségügyi szakoktatók igazgatóasszonyánál, hogy az idősek szociális ellátásában szeretnék tevékenykedni. Megdöbbent tizenhét évesen makacs elhatározásomon. Végül beállt mögém, teljes mellszélességével, nem volt kétsége végig fogom csinálni ott, ahol ötven plusz a dolgozók életkora. Gyakorlataim végén minden nap sírtam. Siralmas állapotok, életutak, de öröm volt a vigaszt nyújtani.